Ezért nem érdekel egy Stoke elleni döntetlen

Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.

Bevallom, gyerekkorom egy jelentős részében nem tudtam, miért is jó egy focicsapatnak szurkolni. Aztán az évek múlásával valahogy mégis odakeveredtem, mintegy igényt formáltam erre az egészre: a Liverpool jelentőségteljesen a szemembe nézett és mindketten tudtuk, mit kell tenni.

Egyszer elkezdtem egy írást arról (talán a piszkozata még mindig megvan valahol), mikor lettem szurkoló, hogyan lettem Liverpool-drukker. Aztán körülbelül másfél oldal után abbahagytam. Egyrészt nem tudtam konkrét időpontot mondani – a többséggel ellentétben, akik EB-gólkirályokat, drámai mérkőzéseket vagy épp emlékezetes kezdőcsapatokat sorolnak (bár lehet, hogy tudat alatt ott van bennem valaki (Baros?), valami, egy időpont, egy helyszín) – másrészt azért, mert rájöttem, jóval összetettebb kérdésről van szó, mint egy ember története.

by kLFCreds

Nincs baj, amíg ilyeneket is tudunk

Én valahogy átugrottam az “olyan akarok lenni, mint x”, ahol x tetszőlegesen behelyettesíthető focistanév-korszakot és egyből komolyan vettem, sőt!, egészen pontosan kétpofára faltam a focit, pontosabban a Liverpoolt. Igényem támadt rá.

“Hívőnek lenni gyönyörű, magasztos és fortunátus dolog, hisz azt jelenti, hogy az Isten tenyerén ülünk. Amikor tehát magunk elé meredve félelmes fekete szakadékot látunk – elverte a jég a búzát, az életet, a maradékot elzabrálták a poroszlók, vagy ne is a poroszlók, legyen maga a fekete sereg, nem maradt semmi, semmi, és a fekete himlő veri a pulyákat is-, akkor is tudjuk, hogy az a mélységes mély csupán egy ránc a nagy apai tenyéren, amely minket mindig és mindenek ellenére tart…”

Hitet, Esterházyt és focit egy lapon emlegetni nem ördögtől való gondolat. Tulajdonképpen ez a foci: egy hit abban, hogy a világ mégsem olyan szar, amilyennek tűnik, bizalom abban, hogy a jó, azaz a mi csapatunk mindig legyőzi a rosszat, azaz az ellenfelet. A remény, hogy ha az élet igazságtalan, elcseszett és kibírhatatlan, legalább egy közeli – vagy távoli – stadionban helyén van a világ értékrendje. A mese, hogy hihessünk a happy endben.

Egy biztos pont ez, ami körül aztán szabadon mozgatható minden. És tényleg minden: elég csak megkérdezni a 70-es, 80-as évek liverpooli lakosát. Nem volt munkájuk, nem volt pénzük, a foci tartotta bennük a hitet. Valami hasonlót ad nekünk is a foci, talán kevésbé élesen, kevésbé kimutathatóan, mint akkor, ott, a kor Angliájában. A közönség társadalmilag kiszélesedett.

Én például jobb kedvvel ébredek hétfőn, ha a hétvégén nyert a Liverpool. Nehéz ezt megmagyarázni,, még nehezebb egy kívülállóval megértetni: nyertek egy tőlem több ezer kilométerre levő stadionban, na és? Mivel lett jobb a napom? Mivel lett jobb azáltal, hogy pont egy Liverpool nevű csapat győzött? Talán ezért is érzek mérhetetlen tiszteletet a világon minden, hasonlóan fanatikus szurkoló iránt, legyen szó egy olasz, egy spanyol, egy magyar, vagy épp egy türkmén harmadosztályú csapatéról: tudom, ők is ugyanakkora őrültek – vagy hívők, kinek hogy tetszik -, mint én.

Volt (van is) a Liverpoolnak valami leírhatatlan bája, talán gyermeki őszinteségnek is mondanám, amit persze már számtalan ponton kikezdett a foci mindent megfertőző elanyagiasodása, de a lényeg ott van, és ott is volt, amikor először rájuk néztem. Ott voltak a csúcson, mégis az hajtotta előre őket, az az ősi gondolat, amit egy évszázaddal ezelőtt a fociklubok zászlajukra tűztek: játszani a játékért, s reményt adni a mindennapok emberének.

Engem szinte sokkolt, letaglózott, ahogy szépen lassan rájöttem, a You’ll never walk alone nem csak valami dal, közös éneklés, amit úgy nem mellesleg eljátszunk minden meccs előtt. Ez egy olyan ének, és még inkább egy olyan klub, ami mögött hit van, hit volt: nagy játékosok, legendás mérkőzések helyett ez a tudat olvasztott hozzá ehhez a klubhoz.

Sosem lesz baj, mert van ilyenünk

Nehéz lefordítani (nehéz mérni), mit befolyásol az a hétvégi győzelem. De hétfőn egy olyan, mélyen elültetett gondolattal kelhet fel az ember, amely a hét minden keményebb pontján eszembe jutattja: hé ácsi, történt már valami jó, most pontosan nem jut eszembe, mi volt az, de te is tudod, hogy mire gondolok.

“A hit nem valami kiemelt elit óvoda, ahol még a sárgaborsó-főzelék is ehető, és ha nagycsoportosok vagyunk, akkor időről időre beleshetünk az Ica néni fehér köpenyének kivágásába, nincsen letutizva semmi, bármi megtörténhetik, jégverés, fekete sereg, fekete himlő, hívőnek lenni drámai szerep, nem bonvivános. A hívő tudja, hogy égi Atyja vigyáz rá, és ha valahogy eltűnik ez a tudás, mert időnként valahogy eltűnik ez a tudás, akkor azt tudja, hogy van egy elveszített tudása, és módjában áll ezt keresni, és tudja (néha nem tudja), van esélye, hogy megtalálja. Ha ekkor, ebben az eltűnésben jönnek a poroszlók meg a többiek, az kemény.”

És igen, nincs letutizva itt semmi sem, és igen, ez baromi kemény tud lenni. Amikor jönnek a poroszlók és szeretett csapatunk még egy Hodgsont is a nyakunkba sodor. Na az megdobál rendesen. A Blackburn elleni 3-1-es vereség, az ember utcára sem mer utána menni… Ekkor jön a pudlihumor, és nevetésben törünk ki: langyos a sör, de nekünk így is jó.

„Olyan akarok lenni, mint x”, ahol x tetszőlegesen behelyettesíthető focistanév-szurkolónak lenni könnyű dolog. Csak állunk és várjuk, hogy megkapjuk a kis szeretetcsomagunkat. Aztán az vagy jön, vagy nem. Ha jön, örülünk, ha nem jön, nem örülünk, de két szitokszó után már nem is törődünk vele. Mintha az étterem csak a fizetésig lenne jó hely. That’s it, Messi buzi, kész, a napunk szalad tovább.

Nincs baj, amíg van egy Ilyenünk

A “Liverpoolnak szurkolni”, mint fogalom, nem így működik (az “Y-nak szurkolni” sem, de mi ebben is különleges(ebb)ek vagyunk): kicsit nekünk is be kell dobnunk a közös kasszába. Néha aztán nem is olyan keveset, és amikor ez a nem is olyan kevés jön, ráfizetésesnek tűnik a dolog, a fekete sereggel együtt pedig egyenesen vérlázító, felháborító. Már-már vicces – kapcsol be pudlihumor s gügyögünk magunk elé, kretén mosollyal az arcunkon. De ha épp jól áll a dolog, és esetleg még a törökök sem viszik el a termést, sokszorosan kapjuk vissza a befektetésünket.

És míg másoknál itt véget ér a gondolatmenet, nekünk itt jön csak a lényeg, a Liverpool kvintesszenciája: you’ll never walk alone. YNWA. Csupán négy betű, mégis világokat választ el. Négy betű, ami megkülönböztet minket. Mindenki. Mástól.

És vajon számít-e, hogy ikszeltünk a Stoke-kal? Elmondom: nem.