A Torres-probléma
A felröppent pletykák, valamint a blogon és Facebookos oldalunkon zajló beszélgetések poszt után kiáltottak: vajon viszontlátnánk-e Torrest? Tegyük most félre a tényeket (AVB cáfolata, ez a blama talán még a Chelsea-nek is sok lenne stb.), csak úgy elméletileg: mi lenne, ha Torres visszajönne? A kérdés még szerkesztői hármasunkat is megosztotta.
Én időről időre újranézem a Csillagok Háborúját, az Indiana Jones-trilógiát, a Gyalog galoppot, vagy épp Leslie Nielsen legjobbjait. Hogy miért? Nem azért, mert nem ismerném a végét. Mindegyiket kívülről tudom, az összes párbeszédet, a jelenetek sorrendjét, a szereplőket.
A válasz sokkal egyszerűbb: azért, mert jók és mert az történik bennük, amit várunk. A jó jön és legyőzi a rosszakat. Néhanapján így teszek Torres góljaival is, mert 81-szer csodát láthattam miatta: ahogy háttal a kapunak tol egyet a labdán, bombagólt lő az Arsenalnak és akkor. Ahogy Carragher előrevágott labdájával majdnem széttépi a Blackburn hálóját és akkor. Ahogy lerántva Pepét, Casillas mellett bevágja a kötelezőt és akkor. Mindegyiket ismerem, mindegyikről tudom, mi fog történni, vagy harmincszor láttam már őket. Azonban harmincegyedikre is elkápráztat, ahogy a spanyol játszott: számomra mindig is az volt a legcsodálatosabb Torres játékában, hogy őt nézve nevetségesen egyszerűnek tűnt a gólszerzés. Mintha ez csak egy rutintevékenység lenne, olyan mint a labdalevétel, a passz, vagy egy bedobás. Megkapod a labdát, futsz egy kicsit (természetes, hogy gyorsabb vagy minden védőnél), egyet talán tolsz rajta, esetleg egy csel is belefér, de a lényeg, hogy a végén már csak egy üres hálóba kell begurítani a labdát. Ennyi, mi ezen olyan bonyolult?
Torres játéka végtelenül elegáns volt: ha valamiben nem látta a lehetőséget, egyszerűen nem ment érte. Mert minek menjen azért, amiből nem lesz gól? Hagyta, hogy elvegyék tőle a labdát, mert ő tudta. Aztán a következő percben az a szőke, esetlennek tűnő és folyton panaszkodó srác átgázolt mindenkin. Torres olyan volt, mint a 2008-as török EB-csapat: amíg nem volt a csapatbuszban, nem lehettél biztos az eredményben. Végigszenvedhetett akár 90 percet, a 93.-ban adódott egy lehetőség, ő bevágta (lásd Aston Villa, 2009 decembere). Igen, igen, talán igaz, tényleg mi vagyunk a kicsorduló nyállal múltba révedők egy speciális csoportja.
Torres szerint a mai napig nem tudunk mindent az átigazolásáról. Lehet, hogy igazad van, de be kell látnod, a rendelkezésre álló információk alapján minden jogunk megvan rá, hogy utáljunk. A “soha nem mennék el” után viszonylag éles váltás a Chelsea.
Mindezek ellenére én az első adandó alkalommal visszavenném: januárban minden erőmmel azon voltam, hogy utáljam, de nem sikerült. Túl sok szép emlék kötődik hozzá, túl szépen játszott, túlságosan szerettem.
És mégis mi bizonyítaná ennél ékesebben, hogy “NOBODY’S BIGGER THAN LIVERPOOL”? Sem ember (Torres), sem klub(Chelsea)? A tékozló fiú hazatérne.
– Én gondolkodás nélkül visszavenném. Igaz, van egy Torres-mezem is – válaszoltam.
Donnelly helyeselt, de azért síri hangon még hozzátette:
– Jöjjön, de egyszer még kérünk tőle valamit.
Audrey hevesen ellenállt, félrekúrást emlegetett, de rövid győzködés után megállapodott az arany középútnál. Egészen pontosan így fogalmazott:
– Adruska nem felejt. Jöhet, de a biztonság kedvéért azért arcon b*sznám egy péklapáttal.
Sokan fújolnának. Sokan leköpnék. Valószínűleg kétszer jobban, kétszer többet kellene nyújtania, hogy egyáltalán észrevegyék. Melós lenne, Fernando, az egyszer biztos. De basszus, nem emlékszel azokra a frankó napokra, amikor az emberek még veled nevettek és nem rajtad?
Nem, nem tudjuk utálni Fernando Torrest és amíg világ a világ, örömmel fogunk visszaemlékezni a góljaira. Szóval tőlünk visszajöhet.
Különben is: a happy end még hiányzik a sztori végéről.
