Kenny ott folytatja, ahol abbahagyta

David Moyes helyzete korántsem irigylésre méltó: nemcsak a Premier League többi mérkőzésén, a városi derbin is úgy kell helytállnia, hogy tudja, az őt alkalmazó klub jelenleg nincs egy pénzügyi súlycsoportban szinte egyetlen ellenfelével sem. Zavarja a Liverpool első ránézésre végtelen mélységű pénztárcája. Költekező szomszédok vs. csőd felé tartó Everton – hogy ez a játékképben is meg fog nyilvánulni? Nem biztos.

Több, mint húsz év kellett hozzá, hogy a Király visszatérjen a Goodison Parkba (mondjuk a stadion kissé teszkógazdaságos jellegű Minas Tirith mellett, de ebbe a párhuzamba most ne menjünk bele), arra a helyre, amely megszakította regnálását. Történelmi jelentőségű tehát a mai nap, remélhetőleg nem csak az ő, hanem a csapat szempontjából is: egy nap, amelyen Steve Clarke és szeretett managerünk végre nem ugyanazt a béna 4-4-2-t sakkozza ki, amit eddig el kellett viselnünk.

De akár még a kétcsatáros felállást is elnéznénk, ha a kezdőben olyan neveket láthatnánk, mint Dirk Kuyt, Maxi, vagy épp Bellamy. Lement ugyanis hat forduló valamint két CC-kör, és látva a csapat korántsem jó, mondhatni nem jó, sőt, néhol kritikán aluli, már-már rossz teljesítményét, az edzői troubleshooting nem terjedt tovább annál, hogy “hát legközelebb majd talán jobb lesz”.

Ott van mindjárt ez: eddig bármely ellenünk játszó csapat számíthatott félidőnként húsz percnyi, menetrendszerinti összeomlásra, amikor a Liverpool aktuális kezdője mintegy gavallérként jelezte ellenfelének, gyertek srácok, most mi itt egy kicsit összeomlanánk, ott látjátok a két középpályásunkat, na, ők el fognak tűnni a szélsőinkkel együtt. Mintha valami béna szabályokkal megáldott, körökre osztott stratégiai játék lenne a foci, ahol ha én léptem, meg kell várnom a másikat.

Parádés védekezés 2010 októberében

Egy BL-indulásra hajtó csapat egyszerűen nem diktálhat olyan tempót – egy percre sem -, mintha egy nyamvadt Twenty20-n lennénk (ezúton kérünk elnézést a krikettblogtól).

És mégis mindig megtesszük. De mit is várunk, ez a 4-4-2-be van kódolva, a gyári dobozán is rajta van, hogy vigyázat, a középpálya hajlamos elfáradni, fogyasztás előtt felrázandó.

Tegyük fel, elfogadjuk: játszatjuk az új igazolásokat. De miért mindig ugyanúgy? Várjuk, hogy Downing egyszer csak rájöjjön, hogy e=mc²? Hogy Henderson majd magától megfejti a zénoni apóriákat? Nyolc meccs alatt annyi bizonyosodott be, hogy eddigi pozícióikban biztos nem fogják. Még talán Downing esetében látunk valami reményt erre, de a védekezését illetően vele sem tudnánk óvszert reklámozni.

Visszatérve kora délutáni piknikünkre, nagyjából arra szerettünk volna kilyukadni, hogy az eddig látott formáció és teljesítmény párosa alapján egy kijózanító pofonba fogunk beleszaladni. És akkor ez még mindig egy pozitív, mintegy örömteli esemény lenne, mert mondjuk részemről megérne még három pontot a taktika/kezdő újragondolása. Persze az Everton lúzertarisznyája is szinte feneketlen mélységű, simán előránthatnak belőle valami igazán bénát – és ebben nemcsak Moyes profi: Neville például bármikor kapható egy öngólra, vagy Cahill egy piroslapos belépőre.

Sérültek terén nincs okunk panaszra: Johnson és Agger még nem bevethető, Gerrard pedig csak a padra lehet jó. A formációt illetően vagy egy 4-2-3-1-et szeretnénk látni, amiben Henderson bárhol van, csak nem a szélen (javasolt tartózkodási hely: kispad), vagy 4-4-2-t, de Kuyttel. Ugyanakkor félő, a kezdő a már megszokott felállás lesz: Reina, Enrique, Skrtel, Carragher, Kelly, Lucas, Adam, Downing, Henderson, Suarez, Carroll – Andy speciel egész hasznos volt a Wolves ellen, akár ma is beszavaznánk a kezdőbe. (És persze újra feltehetjük a költői és már-már unalmas kérdést, hogy miért kell folyamatosan minden új arcot a kezdőben tartani?)

Kuytről egyébként annyit, hogy ha komolyabb kapcsolataink lennének (értsd: lennének kapcsolataink) az FA-nél, esetleg még feljebb, minden erőnkkel azon lennénk, hogy Dirk Kuyt nem-játszatását valamilyen módon szankcionáljuk, esetleg “vétkes ostobaság”, “tehetségpazarlás”, vagy “indokolatlanul alacsony agytevékenység” címén. Ha ez nem jönne össze, minden héten kiosztanánk a “Régió legostobább klubja”-díjat, amit alanyi jogon mi kapnánk meg ezért.

2007. október (2), 2009. október, 2010. február, 2011. január

A városi rangadó valahogy mindig is egy külön kis világ volt, mintha ez az egész mérkőzés nem is csak egy lenne az évi 38 közt, hanem A mérkőzés.

Ugyanakkor bármennyire is kiszakad, vagy kiszakítjuk a Premier League nyüzsgő hétköznapjaiból, ezúttal pont olyan kérdésekre keressük itt a választ, amelyek szinte egész októberünket meghatározhatják, különös tekintettel a United elleni bajnokira. Változtatunk a 4-4-2-n? Javul-e az új arcok teljesítménye? Számítunk Kuytre vagy Maxira? Mindháromra szeretnénk igennel felelni.

Kenny Dalglish tehát visszatér oda, ahol félbehagyta a saját kis Liverpool-projectjét, és bármennyire is tiszteljük, félünk tőle, hogy igazi skót fafejként ragaszkodik majd folyamatosan kritizált kezdőjéhez. Hogy kinek lesz igaza? Nagyon reméljük, hogy neki.

Everton – Liverpool. Immáron 216-odszorra.