Közepes a középsőknek – a 2010/2011-es idény játékosai I.

Az uborkaszezon már csak ilyen, felváltva emlékezünk az előző idényre és lessük az új átigazolásokat. Ötposztos elemzésünkben az inkvizíció elé citáljuk a keret összes tagját, hogy összeszedjük, mit alkottak a 2010/2011-es szezonban. Hajtás után zárótűz alá vesszük középső védőinket és Reinát: a második félév rendben volt (egy-két kivételtől eltekintve), viszont az első pár hónapot nehéz lenne csak Hodgson nyakába varrnunk. Elvégre, gyerekek, ti szaladgáltatok a pályán, nem az az agyhalott.

Egyébként ha nem lennék Liverpool-szurkoló, az őszi meccseket szívesen újranézném: tiszta komédia volt az egész. De most tényleg, képzeljétek el az egészet a Benny Hill show zenéjével, másfélszeres sebességgel és Hodgson pofavágásaival. Könnyen belátható, ez már priceless-kategória – ha őszintén tudsz rajta szórakozni. Mi sajnos nem tudtunk.

Az emberfogás például kimerült az erős szugerálásban – lehet egyébként, hogy itt valami ráolvasós gyakorlattal kísérletezett Hodgson, ezt már sosem tudjuk meg. A tizenhatosig gyakorlatilag pezsgővel és kaviárral várták a támadókat, utána azért kaptak egy baráti feddést, de épp csak annyira, hogy Reinának minimális sansza maradjon a hárításra. Az emberátadásokat is érdemes újra megnézni, bravúros megoldások születtek itt is… Ha röviden akarom összefoglalni, akkor talán annyit mondhatok, hogy a leggyakoribb arckifejezés a Liverpool védői közt, a “ja ez/ő az enyém volt?” nézés volt, amiben egyfelől megcsillant a lelkiismeretfurdalás – “baszki, tudtam, hogy ez az enyém, de most mentegetőzöm” -, a tényleges meglepetés – “baszki, erre sem készültünk fel”- , és a nem érdekel-arckifejezés – “baszki úgyis kikapunk, nem tök nyolc?”. Aztán mikor már a heti két (PL+EL) sírógörcsöm állandósulni látszott, jött Kenny és Clarke, hogy gatyába rázza ezt a siralomházat. És akkor most még meg sem említettem Koncheskyt. Najó, őt nem is fogom, ez most a középső védőkről szól, illetve Reináról.

Mással kezdeni bűn, Pepe Reinán tehát a sor, hogy hosszúra nyúló elemzésünk első áldozata legyen. Az évet rögtön egy mocskos nagy potyával indította, szerencsére azt a meccset nem láttam élőben, így nem kaphattam agyérgörcsöt a monitor előtt – helyette inkább egy United-fan ismerősömnek ecsetelgettem, hogy emberhátrányban bealázzuk az Arsenalt, Ngog góljával, érted, Ngogéval?! Na, azóta óvatosan örülök a hármas sípszó előtt. Visszatérve Reinára, védései nélkül az ősz még sötétebb emlékként élne tovább: az Arsenal (a potya előtt dolgoztatták rendesen) majd a Birmingham ellen is miatta nyertünk egy-egy pontot. A Chelsea csatársora testületileg nem akarta elhinni, hogy lövéseikre odaért, míg a United elleni védéssorozata alkalmával tíz ember helyett dolgozott – mert a Liverpool amúgy használhatatlan volt (aznap is)…

Csak kijön, beáll a kapuba és véd, ha arra jön a labda. Semmi trükk, semmi sallang, Reina egyszerűen jó. Sokan persze aszerint mérnek egy kapust, milyen lövéseket hárít, mekkora bravúrjai vannak, holott a kapus ennél jóval összetettebb: támadást indít, szervezi a védelmet, szögletnél, szabadrúgásnál ő osztja ki a feladatokat. Tiszteletet parancsoló emberre van itt szükség, ebben pedig Pepe mérföldekkel jobb, mint sok kapustársa. Kapusnak sem utolsó, de szervezőként ott van a legjobbak közt. Idén különösen szükség volt valakire, aki tartotta a lelket egy széteső Liverpoolban: habár a második félév rutinmunka volt, az első négy és fél hónap emberfeletti teljesítményt követelt tőle – ő pedig helytállt. Simán nyolcpertíz.

A harmadik számú csapatkapitány után jöjjön a helyettes, Jamie Carragher. Bevallom őszintén, voltak hónapok, amikor úgy éreztem: szép dolog a klubszeretet, jó öreg Jamie, de sírva könyörgöm, csinálj már valamit, mert így csak egy kolonc vagy a védelemben! Ősszel ő is beleolvadt a nagy közös masszába, abba a trutymóba, amit Hodgson védelemnek csúfolt és ami vérlázító gólokat kapott sűrű egymásutánban. Egy mozzanatot azonban nagyon megjegyeztem vele kapcsolatban: ahogy lebattyogott a White Hart Lane-en, Jamie Carragher mérges volt. Mérges volt magára, amiért megsérült, hogy most miatta cserélni kell, hogy vele van a probléma. Hogy egyáltalán vele probléma van. Vitatkozott az orvosi stábbal, dehát ő vissza akar menni, de így nem lehet, ne hülyéskedj. Aztán a megszokott vörös fejjel lesétált a pályáról, holott nem tudta mozgatni kifordult karját.

Ez Jamie Carragher, 33 évesen, ilyen masszív kötelességtudattal. Ő maga is elismerte, és a látottak is ezt igazolták: jót tett neki a sérülés. Három hónap pihenő után újra frissen, fürgén rohangált a pályán, a KK-Clarke páros munkája folytán jelentősen feljavított védelemben pedig hirtelen ő is megtalálta formáját. Plusz pont Flanagan és Robinson állandó istápolásáért.

A Premier League minden meccsének minden percét végigjátszani menőség. Ezen az a tény sem változtat, hogy Skrtel egyes első féléves produkciói valahol az albán hetedosztály környékén volt. Most, hogy így végigtekintek a játékosokon, újra meg újra meg kell állapítanom: Hodgson egy hétmérföldes barom volt. Ez az ember volt a Liverpool negyvenöt évnyi kommunizmusa, százötven évnyi török uralma, és tatárjárása egyben. Skrtelből is csinált egy tesze-tosza, bizonytalan védőt, akiről könnyebb volt lefordulni, mint az asztalról tizenöt feles után.

Aztán láss csodát, jött egy Kenny Dalglish, meg egy Steve Clarke, és Skrtel Beszari tizedesből Tökös kapitány lett egy hónap alatt. Vagy magától, vagy az edzőpáros bíztatására, de Skrtel egyre többször tört előre, ami igazán a Birmingham elleni hazain tetőzött: Skrtel az ellenfél tizenhatosán szórta a biciklicseleket. Mondjuk McLeish helyében én itt vonultam volna le a pályáról… Ahogy Reina, ő is apróbb sérüléssel bajlódik, de már a nyári túrára visszatérhet. Jövőre a kezdőben a helye – már csak azért is, mert miután Gulácsi Péter felintegetett hozzánk a Lap of honor alatt, odafordult Skrtelhez, majd ránk mutatott, mire nagy mosollyal a száján Skrtel is intett nekünk. Bro’!

Nem szeretem, és talán sosem fogom megszeretni Szotiriosz Kirjakoszt. A colos görög tudásával nincs probléma, ám mivel reakcióideje a spétreflex dán királyával, a focipályák koronázatlan, és a jövőben sem megkoronázandó királyával, Christian Poulsenével egyenlő, gyakorlatilag állandó fenyegetést jelent mindkét kapujára. Meg hát lássuk be: aki egyes egyedül megfordította a West Brom – Liverpool meccset, az a padnál közelebb ne jöjjön a csapathoz. Pedig az első félévben nem ismertem rá: határozott volt, többször is a meccs emberének választották, szögleteknél pedig szinte egyedül ő jelentett veszélyt az ellenfél kapujára. Aztán jött a Kenny-éra és kiderült, hogy csak abból a szürke, gyáva Liverpoolból tudott kiemelkedni, amit Hodgson tákolt össze. Ugyanakkor voltak ekkor is jó megmozdulásai: mind a United, mind az Arsenal ellen csereként lépett pályára és teljesen korrekt teljesítményt pakolt a pályára. Viszont ezeket mind kioltja a már említett West Brom elleni dupla tizenegyes, vagy a Braga elleni ritka amatőr megmozdulása. Ha más nem érkezik a helyére, azt mondom, tartsuk meg – ellenkező esetben az első utcasarkon el kell adni.

Nagyon nehéz Daniel Aggerről valami használhatót kinyögni. Egyrészt a West Brom elleni égés óta nem játszott, másrészt ha pályán volt, akkor sem mindig középső védőként szerepelt. Hodgsont utálta, de az érzés kölcsönös volt, így középső védőként sosem játszhatott, balbekket pedig csak Konchesky hiányában. Aztán ott voltak megint a sérülések: az Arsenal után még csak pár meccset hagyott ki, aztán decemberig kimaradt, míg végül március 2-án Daniel Agger “agyonterhelt” szervezete feladta a harcot. Összesen 21-szer lépett pályára – pont mint Fabio Aurelio. Szeretem Aggert, mert a Liverpool legintelligensebb védőjének tartom, azonban ilyen statisztikákkal nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet rá számítani, nem lehet rá építeni, egyedül életkora szól mellette. Pedig a sérülékenységétől eltekintve minden rendben lenne. Amiért mégis jár neki a dicséret: a stamford bridge-i könyökösért, valamint két nyilatkozatáért. Az egyikben a csapat első féléves teljesítményét elemezte:

“How to explain that: look at the team; we played awful, we were shit.”

Ezt se előtte, se utána senki nem mondta ki így, ezúton is köszönom neki. A másikban Torres eligazolásáról beszélt:

“It is unacceptable to play for one of Liverpool’s arch rivals. For a Dane, it’s about having respect for the club you play at. I am proud to be able to pull on my Liverpool jersey, and will never go to another club in England. I will never go to play for Manchester United or Everton. It’s about a form of respect for the club.”

Összegezve a fent elhangzottakat: ez az év így nem volt több egy jóindulatú közepesnél. A félévkor adott 2F viszont megtette hatását és sokat javultak a srácok. Viszont nem alaptalan a klub azon törekvése, hogy új középső védőt igazoljunk. Van egy állandóan sérült, egy öregedő, egy lassú és öregedő, valamint egy jó (Skrtel) játékosunk erre a posztra. Danny Wilson és Kelly még megérnének itt egy próbát, de előbbi tapasztalatlan, utóbbi pedig még sosem játszott középső védőt a felnőtt csapatban. És még egy: Flanagan, Robinson, Spearing, Kelly. Érdemes lenne körülnézni, hátha akad egy középső védő is ott, ahonnan ők jönnek. Mostanában jól megy ez a youth-biznisz. Esetleg Coady?…

(Az elemzésből nem elegendő szereplése folytán kimaradt Brad Jones, Gulácsi Péter, valamint Danny Wilson.)