Egy felfoghatatlan város vendége voltam III.

Sajnáltam, hogy anfieldi debütálásom emlékét elhomályosította a csapat veresége. Egyik szemem sírt, a másik nevetett: a lesújtó eredmény ellenére fantasztikus élmény volt ott lenni, 42 000 emberrel énekelni az YNWÁ-t, együtt ócsárolni Webbet, és együtt fogni a fejeket minden kihagyott helyzet után.

Kicsivel három óra előtt már a stadionnál voltunk barátommal – egyrészt nem tudtuk, mennyi emberre számíthatunk a bejutás során, másrészt a kapusok bemelegítéséről sem akartunk lemaradni. A szektor gyors beazonosítása után előbb egy steward ellenőrizte, valóban jó helyen járunk-e, majd egy érzésre 50 centi széles csőbe kellett magunkat bepréselnünk, amely bal oldalán egy kis kalitkában ült a beléptető emberke. Miután átszenvedtük magunkat a derékig érő, mégis teljes erőbedobást igénylő forgóajtón, a lelátók alatti folyosókon találtuk magunkat. Minden ki van írva, de a stewardok készségesen segítenek bárkinek, lehetetlen eltévedni.

Jegyünk a Main Standre szólt, ez a stadion azon hosszanti oldala, amelytől jobb kéz felé esik a Kop. A Kop felé eső alapvonal mellett ültünk. Egy dolog rögtön szemet szúr a nézőnek: gyakorlatilag nincs rossz hely az Anfielden, a szurkolók olyan közel ülnek a pályához, hogy a gyep legtávolabbi szeglete is tökéletesen látható.

Nagy kényelemről természetesen ne álmodjunk: 185 centimmel a térdem teljes erőből nekifeszült az előttem ülő háttámlájának. A kis faszékek óvodai éveimet idézték, de az hiszem, a komfortérzetről panaszkodni a Liverpool – Tottenham megtekintése előtt pofátlanság. A fedett stadion viszont nem véletlenül szériatartozék Angliában, az eső ugyanis szakadt érkezésünkkor.

Valamikor negyed négy környékén aztán meg is érkeztek a kapusok: 10 000 embernél nem lehetett több ekkor a stadionban, azonban zúgó tapsorkán fogadta őket – egészen elképesztő, mennyire jó az Anfield akusztikája, pedig tömegről itt még nem beszélhettünk. Nyújtás, kocogás, passzolgatás, hosszú passzok, reflexgyakorlatok – a meccs még sehol nem volt, de én már élveztem a látványosságot.

Aztán a Tottenham keretét követően fél négy körül kijött a Liverpool is: ismét zúgó taps, ezúttal fél percig. Szerencsére elég kevesen voltak még ekkor, így pár sorral lejjebb mehettünk a közelebbi képekért.

A kezdők után a cserék is nekiláttak a rutinmunkához, a bírók a felezővonalnál melegítettek.

Majd úgy háromnegyed négy táján újabb hangorkán közepette levonult mindenki a pályáról.

A kezdő kihirdetésekor már dugig volt astadion, minden nevet hangos hurrá kísért, az egész procedúra leginkább a közönség bemelegítését szolgálta. Fokozódott a hangulat, egyre több zászló jelent meg a Kopon, egyre vörösebbek lettek a lelátók, az üres helyek pedig rohamosan fogytak. Az énekek (Suarez-song, Fields of Anfield Road) és skandálások (Dalglish) is folyamatosan hangosabbak lettek.

Két vagy három perccel négy előtt Webb vezetésével felbukkantak a csapatok, a taps, éljenzés, háttérből szóló PL-himnusz egyvelege érzékeltette, itt valóban rangadóról van szó.

És mikor a hangzavar kezdett káoszba torkollani, felcsendült a You’ll never walk alone. Egy pillanatra elhallgatott az egész stadion, mindenki a sálja után nyúlt, és pár másodperccel később csatlakozott az énekléshez. Ahogy előző nap a stadionban üldögélve azt érezhettem, mennyire kicsi és elhanyagolható egy szurkoló a Liverpool nagyságához képest, úgy most ennek pont ellenkezőjét tapasztaltam: a sok egyén ugyanis hirtelen egy lett. Egy kórus, egy szurkoló, egy klub. Az ember a Liverpool része lett egy pillanatra és végleg megértette, miért olyan fontos ez az ének számunkra.

Az YNWÁ-t hatalmas taps zárta, majd a kezdő sípszót követően mindenki leült és hátradőlve hallgatta a Kopot – mert egyértelműen ők voltak a stadion hangulatfelelősei. Dal dalt követett, miközben hátrányba kerültünk VDV nevetséges találatával. A legnagyobb izgalomban Suarez taposós mutatványa után került a közönség, ekkor mindenki felpattant a helyéről, szídta Webbet, a Tottenhamet, Redknappet, de az egész mögött inkább lélegzetvisszafojtott félelmet éreztem, nehogy piros lap villanjon. A sárga után hőbörögve le is ült mindenki, látszott, a közönség vonakodása mögött hatalmas megkönnyebbülés húzódott.

Webb egyébként – azon kívül, hogy komolyan belenyúlt a találkozóba – biztosította a hangulatot is. A Spursnek ítélt szabadrúgások után hangos fújolás, a Kop részéről SHIT! SHIT! SHIT! skandálás következett, addig nyugodtnak tűnő emberek ordítoztak habzó szájjal (THIS IS A FUCKING JOKE!, SHAME OF ENGLAND!, FUCKING DISGRACE!).

Nem akarom védeni, mert pont annyira utálom, mint bárki. De: ott és akkor átéreztem a bírók helyzetét. Hogy milyen az, mikor 45 000 ember utál téged. Még ha szavaknál nem is mennek messzebb, félelmetes ereje van ennyi ember verbális gyűlöletének.

Persze a Liverpoolnak fújt szabadrúgásokat is csak gúnyos kiáltozások és taps kísérte. A tizenegyesnél gyakorlatilag elszabadult a pokol, mindenki ordított, toporzékolt, kiabált teli torokból, a harag szinte tapintható volt. Miközben átlagos meccsnézési szokásaimhoz igazodva én is hadonásztam, csapkodtam és ordítoztam, hirtelen nevetnem kellett: a csapatom vesztésre állt, a helyzet kilátástalan volt, de basszus, itt olyan a hangulat, hogy ez az egész győzelem-vereség-pontok-Premier League-foci tengely eltörpül mellette.

Aztán csillapodtak a kedélyek, és az idő előrehaladtával szépen mindenki belenyugodott, hogy gyerekek, ez bizony elment. Egyedül a befutó meztelen férfi tudott mosolyt csalni az arcokra, ám a 85. perc környékén már egyre többen indultak a kijáratok felé. A lefújást már csak mint statisztikai tényt könyvelte el a közönség, lelombozódva várta mindenki a Lap of honort.

A vereség keserűsége ugyan némileg beárnyékolta, de így is jó volt látni a csapatot így, kicsit szokatlan környezetben. Gulácsi Péter felintett hozzánk a lelátóra, majd szólt Skrtelnek, aki hasonlóképpen tett. Ezek után nehéz volt szomorúnak maradnom aznap.

Ekkor már alig voltak a stadionban, mi is a távozás mellett döntöttünk. Ha pedig az utazás volt a torta, akkor a Players’ lounge volt a hab – de erről elég annyit, hogy Lucas nagyon udvariasan előreengedett minket egy folyosói szűkületben.

Ja, és Carroll TÉNYLEG nagyon magas.

u.i.: a videókat én lőttem, az ynwá-ról (valamint a Lap of honorról) is van, idővel azt is felrakom majd.