A Liverpool-szurkolók kemény arcok
Így hirtelen, a mérkőzés után egy kérdés foglalkoztat: ha a tökutolsó ezt csinálta velünk, mit fog a Manchester United jövő vasárnap? Kevésbé hirtelen, de ugyanekkora hévvel kínoznak más problémák: ki ez a 7-8, focistának álcázott betontömb a pályán? Vajon miért állunk ki öt védővel a liga legrosszabb csapata ellen? Esetleg: adott egy szabály, miszerint hármat cserélhetünk. Miért cserélünk kettőt? Gerrard mióta ilyen lassú? Hajtás után elmeséljük, hogy miért is jó még mindig nekünk. De azért főleg sírunk.
Sírunk, mert megint elvettek kilencven percet az életünkből, amit már soha nem kapunk vissza. Ez tipikusan olyan mérkőzés volt, ami után az ember duzzogva elvonul a Fifa, vagy a Pro Evolution Soccer világába, és megpróbál újra hinni benne, hogy a labda gömbölyű, a focit tizenegyen játszák, a bíró szemét, az ellenfél mindig csal, de mi így is jobbak vagyunk. De még mielőtt ez eljön, ott állok én, a blogger és hívogatóan felcsillan a jobb felső sarok a Sopcastban: a jótékony piros iksz, a morfium, hogy egy mozdulattal véget vethetek ennek, és eljöhet a béke és prosperitás. Aztán persze mindig végignézem, mert egy, muszáj, kettő, csipkebokorvessző. Ilyen és ehhez hasonló kilencven percekben már megtanultam az értékesebb tárgyakat távolabb helyezni, egyedül a vezetéknélküli egér (két AAA elemes, még tömege alapján is jól esik eldobni) van állandó veszélyben, de az már megszokta.
Ha más oldalról esünk neki ennek, akkor akár szétáradhat testünkben a tömör gyönyör is: nincs még egy ennyire letisztult szurkolói gárdával rendelkező csapat! Poolos divatszurker? Kizárva! Kocanéző, aki csak a jó meccseket követi? Kizárva! Joga bonito alá nem adó, apai ágon brazil fan? Kizárva! Ez itt kéremszépen a tiszta, desztillált supporterek klubja. A Barcának drukkolni a hülye is tud, MU dettó, manapság az igazi menőség a Liverpoolt támogatni! Akárcsak egy mellkason keresztbe futó vágás, egy előző este szerzett lila folt a szem alatt, lehet mutogatni, az emberek meg tátott szájjal hümmögnek. Liverpool-fan. Az ultimate keménység szinonimája.
Hogy azért kicsit a délutánról is beszéljünk: talán az a vicces, hogy az egész mérkőzés alatt 4 percig tudta elhitetni velem a Liverpool, hogy sikerülhet a fordítás, de legalább a döntetlen. Gerrard az egész első félidőt átaludta Meirelessel és Lucas-szal együtt. Kelly-től és Wilsontól várni a megváltást meg olyan, mint reménykedni egy Poulsen-ollózásban, ami egy esernyőcselt követett. Joe Cole-ról hosszú idő után pozitívan tudunk nyilatkozni, az első félidő rémes játékképe némileg javult az ő érkezésével, bár ez lehet, hogy a formációváltás következménye volt inkább. Lássuk be, az 5-3-2 rémes ötlet volt Kenny-től, bátran kijelenthetjük, hogy ordenárémód elnézte ezt a Király.
Egy másik problémaként az jelölhető meg, hogy a középső harmadban gyakorlatilag alig volt labda a Liverpoolnál. A két gól előtt a West Ham aggresszív letámadásai, valamint a csapat hibernált állapota akadályoztak meg mindent, ami értelmes focira emlékeztetett volna, míg a második félidőben csak a két támadó harmadban történt bármi is. Ez azért is volt nevetséges, mert a rohamok során egyszer sem alakult ki emberfölényes helyzet, ellenben a West Ham támadószekciója gőzmozdony módjára robogott a tizenhatosunkig, hogy ott 1. a közönség közé tüzeljenek 2. Reina védjen 3. Reina bravúrral védjen 4. gólt szerezzenek.
Egyedül Kuyt, Suarez és Johnson tettek úgy, mintha egy top 4-be vágyó csapat járna a tökutolsónál. A gól is szép volt, de egy 3-1-es zakó után ez körülbelül akkora vigasz, mintha a jobb labdabirtoklási százalékkal hozakodnánk elő; talán a szögletek száma szánalmasabb ennél egyedül. Nemegyszer olyan érzése volt az embernek, mintha még mindig Ő, akit nem nevezünk a nevén, lenne a Liverpool kispadján. A két csere kérdését beillesztjük valahova az 51-es körzet és a Bermuda-háromszög közé, két ufo és egy világméretű összeesküvés között valaki igazán kideríthetné, miért nem használjuk ki a három lehetőséget.
Összefoglalva az itt a nagy probléma, hogy ez a Liverpool megint különösebb akadékoskodás nélkül nézett bele egy szolid hármasba. Nem volt itt komolyabb formaingadozás, homogén, egységes volt az összkép: egy nagy nulla. Nem ártana tehát végiggondolni az olyan alaptételeket, hogy a labda akkor jut előre, ha az ember megmozdul vele, vagy hogy ha 3 másodpercig tart a lekezelése, akkor a védő garantáltan odaér. Egy másik örök igazság, hogy a támadók dolgát jelentősen meg lehet nehezíteni, ha egy védő baráti ölelésében kell elfejelnie a labdát. Ezekkel a dakota bölcsességekkel kívánunk King Kenny-nek egy átvirrasztott éjszakát.
Back to basics, lads!
