Csüggedés helyett egy kis bosszankodás

Van egy ősi, dakota közmondás, (melyet még egy sámán hagyományozott az utókorra) miszerint „ha nem rúgod a hálóba a labdát, nem fogsz gólt lőni”. Sajnos a nagy bölcsesség mögött valós tartalom rejlik: Suarez lendületes megindulásai, félelmetes szabadrúgása, Skrtel fejese, vagy Kuyt lövései egyaránt megkímélték a Wigan kapuját. Gerrard és Meireles kettős hiánya megmutatta, hogy a középpályán bizony komoly problémák merülhetnek fel nélkülük. A lelkünk sötét bugyraiban viszont tudjuk, hogy igazságos eredmény született ma délután az Anfielden. Csüggedésre azonban nincs okunk, legfeljebb a bosszankodásra.

Az első negyed órát most udvariasan mellőzzük fejtegetéseinkből, se foci, se említésre méltó nem történt ezalatt. Az utolsó pár percet kivéve a csapat játéka ismét felvetette a kérdést: Hodgson mégis mi a jó eget csinált itt fél évig? Meireles, Maxi, Suarez és Kuyt olyan fantasztikusan kombináltak, hogy a második gól csak a szerencse folytán maradt el ekkor. Aztán jött az ominózus Meireles-Ngog csere, és a játék képe egy csapásra megváltozott: a Wigan ugyan jobban beszorult, ám hatalmas terek nyíltak a középpályán. Igazából csak idő kérdése volt, mikor fog végre hasznot húzni ebből Martinez csapata, illetve mikor bosszulja meg magát a tény, hogy a Liverpool képtelen volt egy második gólt beerőszakolni, kézzel, lábbal, farpofával, combbal, vagy egyéb nem labdakezelésre termett testrésszel. Azt hiszem az már majdnem lényegtelen, hogy a Wigan lesgólt szerzett-e, vagy sem, hisz úgysem ennek kellett volna döntenie.

Másik oldalról nézve viszont némileg megnyugodhatunk: ennél már csak jobbat fogunk látni. Sem Gerrard, sem a hétközi fordulóban könnyebb sérülést összeszedő Agger nem voltak a pályán, míg Raul Meireles 54. percben történő távozása sem épp a megszokott ügymenet része. Suarez teljes, kilencven perces debütálása nem kis reménykedésre ad okot, tényleg csak egy kivételes pechsorozatnak köszönhetően nem került fel az eredményjelzőre az uruguayi.

Ami ellenben egyáltalán nem tetszett: a Wigan támadói egészen a Liverpool harmadáig háborítatlanul hozhatták fel a labdát. Egy kicsivel pontosabban passzoló és kontrázó csapat bohócot csinált volna a védelemből. Második pont: a cserék. Ez mégis mi a szentséges jó ég akart lenni Kennytől? Ha Ngog feltűnt a képernyőn már rögtön imára kulcsoltam a kezem, hogy „jaj Istenem, csak ne neki passzolj, csak ne neki!” – a francia egészen egyszerűen minden tavalyi botlábas fellépését alulmúlta. Jovanovicról régóta tudjuk, hogy nem a „Who wants to be a millionaire” egyik adásában bukkantak rá Benitez emberei, de Kenny ‘pass and move’-jában körülbelül úgy nézett ki, mint mikor egy óvodás a csillag alakú formát a háromszöglyukon keresztül próbálja átgyömöszölni. Egyszerűbben fogalmazva: szeretnénk megköszönni neki eddigi ténykedését, de júniusban ajánlani kéne neki egy szimpatikus török csapatot. A harmadik csere meg… Ja tényleg! Nem volt harmadik csere! Ez már végképp érthetetlen, hisz Pacheco is helyet kapott a padon, egy pár percet igazán futkorászhatott volna.

A problémák ellenére nem kell kardjainkba dőlni, nem volt ez egy tragikusan rossz mérkőzés. Sőt, egy kis szerencsével ma is meglett volna a három pont. Ettől függetlenül nem ártana visszakapnunk egy használható Gerrardot, Aggert, Joe Cole-t (ez már tényleg súrolja a sci-fi kategóriát), vagy egy Shelvey-t (ő még jó sokáig csak a lelátóról szemlélheti a meccseket), ahogy Andy Carroll is jó lenne végre, ha mosolyán kívül a góljaival is villogna. Négy meccset megnyertünk zsinórban, de ez egyelőre egy baráti vállveregetést ér a Premier League-ben. A tanulság viszonylag egyszerű: gatyát felkötni, mert még nagyon messze van a vége, addig meg legfeljebb a statisztikák szintjén örülhetünk.