King Kenny for president!
Igazából egy kérdés motoszkált bennem egész végig: hol volt ez a Liverpool fél évig? Felfoghatatlan, mennyire megváltozott itt minden egy hónap alatt. Ilyen masszív védekezést és ilyen akarást időtlen idők óta nem láttunk. A meccs maga nem volt épp egy élvezhető darab, de ez éppenséggel a bravúros védelemnek is betudható, ami olyan hidegvérrel és effektivitással csinálta ki az amúgy roppant impotens kedvében levő Chelsea-támadásokat, hogy mi nem is tudunk mást mondani, mint Stamford brigde-i szurkolótársaink: torres, what’s the score?
Iszonyú masszív embertömeg ez az 5-3-2, vagy talán 3-4-2-1. Akármerre néztünk, legalább négy-öt vörös mez vette körül az amúgy is eléggé ötlettelen Chelsea-játékosokat. torres csak púp volt a Drogba-Anelka páros hátán, egyetlen kiugratást leszámítva a spanyol akár le is sétálhatott volna a pályáról. Valószínűleg Maci Laci is így érzett, ezért a vendégszurkolók nem kis (teli pofájú) röhögésére a 65. percben lehozta a debütáló csatárt. Külön köszönetünket kell még kifejeznünk az Ivanovic-Cech párosnak, akiket információink szerint már be is írattak egy londoni nyelviskolába. Már az első félidőben sem sikerült megértetni egymással, hogy a labda gömbölyű, pattog, és habár nincs ellenfél a közelben, célszerű eltávolítani az üres kapu elől.
Ismét csak az örökmozgó Kuytöt kell dicsérnünk e téren, aki lassan már hagyományt teremt kapuszavarási szokásaiból. Mesterien fúrta be magát ezúttal is a szerb védő és bukósisakos társa közé, így Meirelesnek már csak annyi dolga volt, hogy ne hagyja ki azt, amit Maxinak sikerült az első félidőben. Nagyon sok esetben egyetértek a játékosok magyarázatával, miszerint pattogott a labda, fagyott a talaj, épp megjött neki a havi, bibis lett a kislábujja, de két és fél méterről egy tolókocsis agyhalott is belőtte volna azt a labdát. Más kérdés, hogy egy korai vezetés mennyire lett volna jó, de elég valószínű, Maxi nem bölcs előrelátásból rúgta a kapufára.
És akkor a dícséretek: Carragher parádés volt, torres elől jókor tisztázott, majd egész végig bástyaként őrizte a hátsó harmadot. Kicsit sokat küldte magasba a labdát, de szép világ az, amiben ezt találjuk a legnagyobb hibának. Agger, Skrtel és Johnson egy-egy rázós helyzettel azért beköszöntek, de King Kenny óta valahogy ők is sokkal magabiztosabbnak tűnnek. Kelly-ről még mindig nem akarjuk elhinni, hogy 20 évesen valaki ilyen magabiztosan hogyan is léphet fel egy Premier League-meccsen. A középpályán Lucas oroszlánrészt vállalt a sikerből, külön öröm volt látni, hogyan rohamozott az utolsó percekben. Meireles – ha így folytatja – házi gólkirály lesz, míg Gerrard… Ő egyszerűen Steven Gerrard a Liverpool legjobb játékosa, aki ma is megtett mindent a csapatáért. Kivételesen még Kenny cseretaktikájával is egyetértettem: nagyon pengeélen táncolt a mérkőzés, kár lett volna felesleges cserékkel megtörni az összhangot, ráadásul a felküldött Suarez nem biztos, hogy magáévá tudta volna tenni a Kuyt által tökéletesre csiszolt magányos csatár szerepét.
Nem volt egy látványos találkozó, mégis jó érzéssel tölthet el bárkit ez a három pont. Egyrészt egy jóval erősebb Chelsea ellen voltunk képesek sikert elérni, másrészt egy nagyon masszív Liverpool nézett vissza ránk a képernyőről. Az már csak külön hab volt a tortán, hogy elmaradt torres álomdebütálása. Sőt, a figyelmesebbek észrevehették: a bűvös hatodik helyre kúsztunk fel, ami már majdnem egyet jelent az Európa Liga-indulással, vagy ha tovább megyünk, 6 pontra vagyunk a már-már misztikus ködbe vesző BL-kvalifikációt érő negyedik helytől. Azonban nem rohannánk ennyire előre. A legfontosabb tanulságot szűrjük csak le (ami már visszatérő igazság): tényleg Kenny Dalglish a legnagyobb király. torresszel pedig többet nem óhajtunk foglalkozni.
