Tényleg sajnáltuk a Fulhamet
Nem úgy és nem azért, de sajnálnunk kellett ezt a Fulhamet. Sajnálnunk azért, mert simán megérdemelték volna az egyenlítést, de az ikszet mindenképp. Az év legnevetségesebb gólját produkálva mégis miénk a három pont, ami a soha nem látott hetedik helyre lőtte előre a Liverpoolt. Van itt még mit csiszolni (sőt szinte egy nagy polírszakkör ez az egész), de sok területen tegnap is történt javulás. Hajtás után megvizsgáljuk a tegnap estét.
Először is minden tiszteletünk a Fulhamé, mert amit tegnap védekezés néven a pályára pakoltak, az egyszerűen mesés volt a maga nemében. Erős falként álltak ellent minden támadásnak, egyszer hibáztak csupán, kicsit sajnáljuk is, hogy ilyen megalázóra sikeredett az a bizonyos öngól. A Fulham kiváló védekezését nagyszerűen egészítette ki a tétova, olykor ötlettelen liverpooli játék. Gerrardon nagyon meglátszott a három mérkőzéses kihagyás, valaki újra elmagyarázhatná neki, a társak azért vannak (igen, lehet hogy itt kéne kezdeni: VANNAK TÁRSAK), hogy passzolhasson nekik az ember. Az elvett gólt, valamint az öngólhoz vezető kapura lövést leszámítva Torres sem nyújtott semmit. Igaz, ez nagyrészt nem rajta múlott, hanem a londoniak szoros őrizetén. Az általa imádott kiugratásos támadás semmit sem ért ilyen kőoszlopok közepette, de ő sem akart annyira küzdeni, mint tette azt a Wolves ellen. Meireles ismét a csapat legjobbja volt, a Liverpool szinte összes komolyabb helyzetében benne volt, arról nem is beszélve, hogy a 70. perctől kezdve ott segített védekezni, ahol lehetett – legyen ez akár a gólvonal is (itt gyakorlatilag szívinfarktust kaptam).
Meglepő volt ugyanakkor Agger és Skrtel relatíve biztos játéka, amit csak elvétve törtek meg olyan égő jelenetek, mint Dempsey szólója, vagy egy-egy szöglet épphogy tisztázott labdája. Sőt, még ennél is tovább megyünk: úgy tűnik, Poulsen ismeri a labdát! Azt azért még nem mernénk kijelenteni, hogy focizni is tud, de tegnap egészen úgy tett, mintha látott már ilyet életében. Kár, hogy a 60. perc környékén egyszerűen megszűnik az a kevés tudomány is, és ballasztként kanalazza a belét a-ból b-be. Johnson kezdi megtalálni régi önmagát, vagy soha nem létezett szellemét, a baloldalon, Martin Kelly-ről azonban már nem tudunk ilyen pozitívan nyilatkozni: rengetegszer elszórta a labdát, többször érthetetlenül elesett (???). Valószínűleg a fáradtság teszi, január 8. óta minden mérkőzésünket végigjátszotta, reméljük nem sérül le úgy, mint tette azt tavaly Insua. A szélek munkáját illetően Kuyt elég szürke volt tegnap, Maxi egy gondolattal talán többet tett, de tőle sem voltunk elájulva.
Az utolsó húsz perc miatt érdemes végignézni a Liverpool minden meccsét, egyszerűen nincs rá magyarázat, hogy képes egy mentálisan és fizikailag is domináló csapat egy csapásra gyáva nyúllá változni. Teljesen feleslegesen teszik infarktusközelivé a mérkőzést, amire gyenge magyarázat a fáradás (itt jegyeznénk meg: King Kenny ugyan kihagyott 20 évet a Liverpool padján, de a cserék száma ezalatt nem változott, 3, azaz három lehetőség van, jó lenne kihasználni….). Egyszerűen az volt az érzésem, hogy a csapat úgy gondolta, ezt a meccset elintézték.
Nem nyugodtunk meg tegnap, elég sovány volt ez a győzelem. Ugyanakkor három pontot ért ez is, és már csak bűvös öt pontra vagyunk az EL-indulást érő – gyakorlatilag egyetlen reális elvárásként kitűzhető – hatodik helytől, arról nem is beszélve, hogy van még négy és fél nap az átigazolási időszakból. Tehát korántsem reménytelen a helyzet, és ha a kulcsfigurák – Raul Meirelest követve – a javuló tendencia sárga kövekkel kirakott, virágágyásos útján nekiindulnak, egy-két új arccal nyakon öntve, mindenképp bíztató félév áll még előttünk.
