YNWA – You’re Not Welcome Anymore

„A zijjen labdát kihuggyozom a kapubul!” – járt a fejemben a falunk legendás veterán kapusának szállóigévé lett heccmondata a heti lövőteljesítményünket látva. No, igen. Röhögni, azt tudunk. Csak a megyei IV-ben legalább néha foci is van. A Pool-meccsekkel ellentétben. Hajtás után Hodge, alkoss, gyarapíts, de a haza sehogy se akar végre fényre „derűlni”

Géza, a félelmetes és vulgáris hálóőr általában az olyasféle „lövéseknél” üvöltötte a fenti mondatot, mint amilyet a mi briliáns támadóink eresztettek meg a Bolton elleni szégyenletes hetven percben. Jaj, elnézést, véletlenül támadókat írtam, többes számban. Meg úgy egyáltalán: leírtam velünk kapcsolatban ezt a szót: támad.

Ian Rush mondta a minap, hogy nem érti a Torres-féle egycsatáros maszlagot, a segítség nélküli támadóra épülő játékrendet (nyilván nem így mondta, hanem c súnyábban). Nos, ha nem látom, amit összeszerencsétlenkedünk az utóbbi néhány meccsünkön, vélhetően letudom azzal, hogy Bajusz bácsi öregszik, de sajnos láttam.

Az, hogy a bal oldalunk alapvetően második hullámnak képzeli magát, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy Torito támadásainak nyolcvan százaléka halálra legyen ítélve, hiszen a védők úgy vetődnek rá, mint Fowler az alapvonalra, és Robbie-val ellentétben, akit McManaman csak felrángatott nagy nehezen, Nandónak bezony nem segít senki. Tehát igazat kell adnom Rush-nak és ismét Géza kapust idéznem: ez így, kérem, luf*sz.

A második napirendi pont a „mégis mi a törpöt akarunk mi ezzel a védősorral” című sztori, olyannyira el lehet veszni ebben az eszmefuttatásban, hogy az ember hajlamos elfeledkezni arról a kínos tényről, hogy mindemellett még labdaszerzésre kalibrált emberünk nincs.  Ja, hogy akkor mink van?

Humorunk. Muszáj is, irtó nagy csávában volnánk, ha komolyan vennénk magunkat, és nem is tudnánk szívből nevetni az olyan kommentátori agyömléseken, mint hogy a felezőnél bóklászó, labdában néha megbotló Liverpool „teljesen beszorította a Boltont a saját térfelére”. Esküszöm, elhangzott.

A Mirror szerint Woy bácsi búcsúbeszédet intézett a csapathoz, olyan mókás dolgok is elhagyták két bazmeg között a száját, hogy „élmény volt veletek dolgozni” (azt meghiszem). Henry malmai azonban oly komótosan őrölnek, mint amilyen lassúak druszája, bizonyos Ford első modelljei voltak, így egyelőre csak a tompa és zsibbasztó rettegés marad a hétvégi derbi előtt (már megint egy kupával kevesebb), meg a remény, hogy a Juve még nálunk is nagyobbat fog ’ni. (Amauri, Luca Toni, muhaha)

Akartam jósolós posztot írni, aztán rájöttem, hogy ilyen körülmények között jósoljon, akinek hat anyja van, én ugyan nem fogok. Ami van, az már alapvetően error, és mindezt olyan elegáns arcmasszázzsal viselni, mint Hodge bácsi teszi a meccseken, már-már kafkai magasságokba emeli a történetet.

Ami engem illet, a hideg ráz Kafkától, bár kétségtelenül lenyűgöz. Na, pont ez a különbség Josef K és Roy H között.

Csepelyi Adrienn, a magyar FourFourTwo magazin munkatársa