I’m going for a walk

Az a baj, hogy ha leírom úgy a sztorit, ahogy van, megkapom majd, hogy mekkora kamugép vagyok. Pedig donnelly kolléga bemutatkozó posztot kért, és hát feltételezem, hogy ez alatt nem egy motivációs levéllel egybekötött önéletrajzot értett. Ezért gondoltam, hogy felgöngyölítem az én „vörös fonatomat”, hogy ha esetleg valaki frappánsabban akarja majd kommentben kifejteni, „mi a kukit keres itt egy nő?”, annak legyen némi támpontja az üggyel kapcsolatban.

Szóval első találkozásom a Liverpoollal nem valami kedves és megható emlék. Nektek persze könnyű, kaptok labdát meg focicsapatos rugdalózót meg minden, nekem viszont egy kaloda jelleggel üzemelő etetőszék jutott csak osztályrészemül, amiben apám őrzött, amikor édeskettesben maradtunk otthon egy kis időre. (Mentségére szóljon, hogy szó szerint aprítottam a lemezgyűjteményét, ha szabadon engedett.) Előrelátó ember volt: berakta a széket a négy hangfal közé, és felcsavarta a hangerőt.

Ez az első képem önmagamról és az életemről: ülök a székben, ijedtemben megáll a kezemben a nokedli, amit épp szét akartam trancsírozni, és a kvadrofón hangrendszerből üvölt a Pink Floyd – amit egyébként már tökre megszoktam, csak épp itt emberek énekeltek, egyszerre, sokan, apám meg átszellemült arckifejezéssel magyarázta, hogy ez valami stadionban van.

Lövésem nem volt, mi az a stadion, de biztos voltam benne, hogy nem lehet igaz, amit apám mond, hisz nagyon is ott énekelt az a bazi sok ember, a szobában, a hangfalakból, és nem tudom, mit énekeltek, de nagyon jó volt. Sokszor halottam ezt a számot, anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent a Fearless (bár anyám szerint négy fiú veszett el bennem, és nagyon is fearless gyerek voltam). Nem volt focilabdám, se focicsapatos rugdalózóm, de azért valahogy csak felnőttem.

Itt ugrunk: 1996 nyarára, amikor is egy nyaralás alkalmával kollektív meccsnézésbe csöppentem, és mivel már akkor is megmutatkoztak kiforrott választási szokásaim a férfiak terén, én a mérkőzés harmadik percében már őrülten szerelmes voltam Steve McManamanbe. Southgate kihagyott tizenegyese után vigasztalhatatlanul zokogtam, és mondjuk ezen szokásomat nem feltétlenül sikerült azóta se levetkőznöm, ha büntetőknél történő lúzerkedésről van szó. Röpke százhúsz perc alatt elvesztem. (Anyám szerint meg.)

McManaman az oka mindennek, miatta kezdtem el sportújságot olvasni és mezeket gyűjteni és angol zászlót festeni mind a tíz körmömre. A család egy darabig reménykedett abban, hogy kinövöm a dolgot, de egyrészt hamar megálltam a növésben, másrészt meg ’99-ben kaptam Angliából egy futballmagazint, elnézést, A futballmagazint, egy FourFourTwo-t, egy sokoldalas McManaman-interjúval. Itt sajnos szakítottam Steve-vel, mert először is rájöttem, hogy a szőkéket szereti, másodszor meg eligazolt a Realba, otthagyva a nyakamon egy rakás férfiembert meg egy klubot, amivel most mit kezdjek. Benne voltam nyakig. Szurkolói létem legmélyebb pontjának valószínűleg azt tekinthetjük, amikor elromlott a videónk: mivel a PL-összefoglalót egyszerűen nem volt elég egyszer átélnem, magnókazettára rögzítettem az adásokat, és aztán recsegősre hallgattam őket. Innentől datálható, hogy nagymamám durván képben van a Prem összeállításait illetően, ugyanis a felvételhez szörnyű hangosra kellett venni a tévét – ő pedig már akkor is eléggé nagyot hallott, így a családom hozzá száműzött összefoglalót nézni. (Bár erősen tagadja, néhány felvételen hallani a horkolását is.)

Persze amikor előálltam az ötlettel, hogy futballújságíró akarok lenni, ráadásul mindezt az FFT-nél, anyám majdnem annyira hangosan röhögött, mintha azt mondtam volna, hogy kvantumfizikus. No de az élet mulatságos fickó, így amikor már szép lassan én is lemondtam róla, mintegy „egy életem, egy halálom” jelleggel elküldtem a pályázatomat fent nevezett futballmagazin felhívására, én lepődtem meg a legjobban, hogy többszáz pályázó közül engem választottak ki a lapba.

Hát, így kerültem az FFT válogatottjába és indítottam saját fociblogot, hogy végre kedvemre turkálhassak Terry mocskos alsógatyái között, ahogy azt kedves troll barátaim figyelmesen megjegyezték. És most, kettős igazolással, itt vagyok, hála donnellynek, aki nyilván csak meg akar győződni róla, hogy a Liverpool-tetoválásom, amit tizedik szurkolói évfordulómon varrattam, nem Photoshop. De mostmár mindegy, mert írni fogok.

Gondoltam, hogy valami ünnepélyes dologgal zárom első itteni posztomat, de azt hiszem, a kaliforniai punk nemigen felel meg ennek a kitételnek. Ám minthogy jövök eggyel Greg Graffinnek, amiért nyáron Bad Religion-koncert helyett a Wembley-ben szurkoltam az angol-magyaron, most törlesztek. (Szinte látom magam előtt, ahogy Greg remegő kézzel szorítja a kávésbögrét, mikor posztolok már újra…) Ha már ünnepélyes nem leszek, akkor legalább stílszerű, mert tulajdonképpen egy Bad Religion-szám refrénjével összefoglalhatom azt, amit itt fent leírtam. ’96-os szám, úgyhogy ez már überstíl, mert akkor indult (McManaman béna hajával és Robbie Fowler őrjöngésével) minden, amiből lettem:

„I’m going for a walk

not the after dinner kind

I’m gonna use my hands

and I’m gonna use my mind”

Így indult a sétám. Most itt járok, nálatok. És hát, mint azt tudjuk, van egy másik dal, az a bizonyos, amit a bazi sok ember üvöltött a láthatatlan stadionban, és az meg
azt mondja, hogy:

„You’ll never walk alone”

Csepelyi Adrienn, a magyar FourFourTwo magazin munkatársa