A West Ham agóniája negyvenöt percben
Máskor is szeretnénk ilyen jóleső unalomban szemlélni mérkőzéseket. A West Ham nem óhajtott focizni, a Liverpool pedig még nincs olyan rossz állapotban, hogy ne büntesse az amatörizmust. Az iskola közepes méretű lúzerje megverte a suli zsíros hajú WoW-kockáját, viszont azt le kell szögezzük, ilyen egyértelmű győzelmet idén még nem produkált a csapat. Óvakodunk azonban hosszútávon gondolkodni. Hajtás után megmondjuk miért.
A válasz szinte magától értetődő: a londoniak impotensebb focit játszottak, mint egy átlagos női válogatott. Egyszerűen nem akartak nyerni, nem akartak szépen játszani, azt is erős túlzással állíthatjuk, hogy egy pontért jöttek volna az Anfieldre. A tények alapján sokkal valószínűbb: a West Ham kikapni jött tegnap Liverpoolba. Egy csapat, ami eleve a nulla pont ígéretével lép pályára, nem minősíthető komoly ellenfélnek. Ebből viszont egyenesen következik, hogy Hodgson továbbra sem találta meg a Szent Grált, és Konchesky sem lett jobb focista.
Steven Gerrard és Jay Spearing sérüléseivel, valamint Lucas eltiltásával nem volt kérdés, hogy 4-4-2-be kényszerül a Liverpool, ami persze egy West Ham-kaliberű ellenfél esetén nem volt túl nagy hazárdjáték. A papírformát követve a londoniak gyalázatos labdabirtoklás mellett foggal-körömmel védekezni kényszerültek, míg végül a sokadik gyépésen levédekezett helyzetből Johnson áttörte az ementáli sajtot idéző védőhálót. Pár perccel később Kuyt tizenegyese növelte az előnyt, míg végül a 38. percben Maxi gyönyörű fejese biztosította be a három pontot. Itt pedig véget is ért a mérkőzés.
Szedjük is ízére ezt a durván egy félidőt! Christian Poulsen több olyan passzt is megeresztett a tegnapi nap folyamán, ami arra enged következtetni, távolról már látott labdát. Persze továbbra is fenntartjuk, hogy munkavállalói papírjában asztalosként jelölik meg, de mintha grundfocis Serie A-s múltja hirtelen a felszínre tört volna. Reméljük, ennél lejjebb többet nem adja. Másik említést érdemlő pontunk Glen Johnson, aki bizonyítási kényszerében tegnap egymaga bejátszotta a jobb oldalt. Ez tette lehetővé, hogy Kuyt beljebb húzódva komolyan segíthesse a Ngog-Torres kettőst. Hiába no, Carragher nem jobb-bekk, Kelly pedig még messze van ettől.
Az problémás résznek viszont a Torres-Ngog párost jelölnénk meg. Egyrészt mindkét csatár számára szokatlan, hogy valaki egyvonalban játszik vele, másrészt Torres egója pillanatnyilag nem enged senkit sem maga mellé. Ő ízig-vérig egoista és bizonyos fokig önző is. Ez persze egyáltalán nem szokatlan, vagy zavaró egy támadónál, sőt kifejezetten azt jelzi, bízik magában. Félreértés ne essék, már most is sokra tartjuk Ngog munkáját, de Torres mellé nem illik más csatár, vele nem lehet kéttámadós formációban játszani, illetve lehet, de nem jön létre olyan fokú együttműködés, mint más ékpárok közt. A spanyol mögé sokkal inkább egy olyan árnyékékre van szükség, mint a 2008/2009-es felállásban Gerrard volt. Arról persze nincs tapasztalatunk, hogy milyen lehet 4-4-2 Torres-szel és egy másik világklasszis csatárral.
Összegezve a három pontnak mindenképp örülünk, különösen Johnson Man-of-the-Match teljesítménye és Fabio Aurelio pályára lépése dobogtatta meg tegnap szívünket. Az viszont igencsak kérdéses, hogy az egy hét múlva megrendezendő Tottenham-Liverpool ugyanilyen elégedettséggel tölt majd el minket. Ez a West Ham nem volt fokmérő.
A három gól:
