Egy úriember Liverpoolban
Roy Hodgson egy úriember no! Talpig gentleman. Ez a hidegvérű lord kéremszépen érti és meg is tartja a rég letűnt lovagkor írott és íratlan szabályait. Más hazájában bohócot csinálni a vendéglátóból? Tiszteletlenség! Gólokat lőni neki? Faragatlanság! Értelmes támadójátékkal előrukkolni? Ugyanmár, hisz ez udvariatlan magatartás. Kár, hogy egy olyan proli, tuskó csapathoz került, mint a Liverpool. Hajtás után elmeséljük, miért baj, ha egy manager ekkora gavallér, vagy ha taktikai érzéke a sárgarépa szintjén áll. Vagy mindkettő.
Elmondanám ezt néked, ha nem unnád… kezdte sorait anno Kosztolányi, s valószínűleg az előző esti Stoke – Liverpool rémképei tarthatták ébren azon a hajnalon. Igaza volt. Mert tényleg unalmas, hogy ugyanazokat a hibákat sorolhatjuk csak fel, mint tettük azt a Wigan ellen, vagy év elején. De ez nem valamiféle szerzői impotencia, egyszerűen semmi – hangsúlyozom SEMMI – nem történt itt év eleje óta. Itt állunk és mást nem tudunk tenni, mint röhögünk. Röhögünk, mert három és fél hónap elteltével Roy Hodgson csak annyit tud mondani, hogy „igazságtalan lenne azt állítani, a csapatom mentalitásával lett volna baj”. Oké Konchesky egy Suzuki a F1-es mezőnyben, és a csapat nagy része is csak jómunkásember. Na de egy Stoke ellen két gólt kapni? Úgy, hogy nyugodtan kaphattunk volna négyet?
Torres és Kuyt a levegőben lógott – pipa. Gerrard csak a védekezéssel volt elfoglalva – pipa. Csak kevegőben játszottak – pipa. Minden ugyanaz. Vártam, hogy egyszer meglepjen ez az admiralitás első lordját idéző manager, de nem. A meglepetés az olyan alantas dolog, meg tiszteletlen. Sőt, zavarba hozza a másikat.
Nem Roy, hanem a Liverpool mentségére szóljon, ez a Stoke nem volt könnyű ellenfél. Csak a Tottenham és a Manchester United távozott innen ponttal, de az, hogy kilencven percen keresztül hülyét csináljanak valakiből, ezidáig nem sikerült. Egy épeszű rohamot nem láthattunk, előrebikázott labdákból állt a „támadások” (alacsony a pool-szurker ingerküszöbe) nagy része. És akkor ezek után, van pofája a háromból csak két cserét kihasználni?!? Itt nemhogy a gólszerzés, a kapu sem volt belátható távolságban. Ott ült a padon egy Jovanovic, akiről lassan már azt se tudjuk kicsoda, egy Poulsen, aki máskülönben semmire sem jó, de az ilyen erőszakos csapatok ellen simán bevethető szűrő. Másik többedszerre is jól megfigyelhető jelenség a második félidők kezdete: az öltözőben Hodgson rögtönzött katedrán az első félidő negyvenöt perce alatt írt jegyzeteiből Aquinói Szent Tamás istenérveit magyarázhatja. Esetleg kitér a skolasztika többi nagy alakjára is. Figyelembe véve a szűk időkeretet (tizenöt perc meccsenként), rendkívüli teljesítmény, hogy tizenhárom forduló után már itt tartanak, de ezek a csapat második negyvenöt percben mutatott teljesítményét cseppet sem javítják. (Az, aki mutat nekünk egy változást hozó félidőt, grátisz Roy-voodoo babát kap blogunktól.)
Én tényleg megadtam Hodgsonnak a bizalmat. Még akkor is kiálltam mellette, mikor a csapat minden mozdulata a megyekettőt idézte. A négymeccses sorozatot óvatosan, de bizakodva szemléltem. Viszont megint elbukott. Sokan attól féltették a Liverpoolt, hogy Hodgson regnálásával egy középcsapat mentalitását veszi majd fel Anglia legsikeresebb klubja. Nos, ettől nem kell félnünk, Roy egy kiscsapat „csak a 93. percig ne fossam le a bokám félelmemben”-elvet honosította meg. Kiváncsian várom a napot, amikor legjobb szándékuk ellenére, a vezetőség megtöri a Liverpool Way-t és szimplán kihajítja a mi kis gavallérunkat.
