Liverpool – Chelsea: A szív és az ész szava

Minden egyes nappal növekvő szorongással várom ezt rangadót. Félek, hogy mi lesz velünk Anglia legerősebb csapata ellen. Félek, hogy felmossák velünk gyepszőnyeget. Félek, hogy minden eddiginél nyilvánvalóbban vágják majd az arcunkba azt, amit úgyis tudunk: az idei Liverpool már rég nem az a Liverpool, amitől egész Európa rettegett. Mégis,  mindennél jobban várom a vasárnap délutánt. Várom, hogy felcsendüljenek az ismert dallamok, várom, hogy beleborzongjak, ahogy negyvenezer liverpudli buzdítja kedvenceinket. Várom, hogy láthassam és végigszurkolhassam, amint a vörösök újra bebizonyítják, hogy az ember által elkövethető baklövések egyik legnagyobbika: leírni a Liverpoolt, bárki is legyen az ellenfél, bármit is mutasson a tabella, az eredményjelző vagy a stopperóra.

Ha az eszemet kérdezem, nem sok jóval kecsegtet, az idei szezonban látottak alapján nem nekünk áll a zászló. Már-már örülnünk kellett, hogy elmozdultunk a kiesőzónából. A Chelsea ellenben toronymagasan vezeti a tabellát és sorra végzi ki ellenfeleit. Ha elkapják a fonalat, mindegy ki az ellenfél, földbe döngölik. Nálunk Gerrard már egy jó éve csak maga árnyéka. Carragher megöregedett. Torres még mindig félig sérült, nem találja a formáját. A keret is sokat gyengült. Nincs már Mascherano, aki villámlépteivel, bátor szereléseivel megállítja az kékek dühöngő rohamát. Nincs már Alonso, ki picassói könnyedséggel és mérnöki pontossággal rajzolja a labdát a szélekre. Nincs már Benayoun, aki úgy suhan át a védelmeken, mintha csak bábuk lennének. Az eszem, azt mondja nincs remény.

Ha a szívemet kérdezem, azt mondja: holnap minden más lesz. Tudja, jól, hogy a játékosok és a szurkolók mindenre képesek együtt. Tudja jól, hogy mit jelent minden vörösnek az Anfield, mindannyiunk szentélye. Hogy nincs az a vert szituáció, nincs az vihar, melyen túl ne lépnénk, le ne győznénk. Jól ismert ritmusra kezd verni, arra sorolja az érveit, mintha egy ilyen helyzetben is maguktól jönnének.

És tudom már jól, hogy neki van igaza. Már sikeresen meggyőzte az eszemet. Gerrard, mint régen! Egymaga hátára veszi a csapatot. Újra van vezérünk, újra van kapitányunk. Szemében semmi nyoma kiégettségnek, reménytelenségnek, netán a társak kritikájának. A kölyök zsenialitása is újra csillog, mi pedig alig várjuk, hogy újra lássuk, ahogy Alex fekszik, miközben a labda Czeh kapujába vágódik.

Nem csak látom, hallom is, ahogy elpusztíthatatlan hollandunk újra dübörög a jobb szélen, Ashley Cole csak forgolódik fejvesztve. Védelmünkben ott a görög jegenye, minden labdát kifejel. Reina aranykesztyűjéhez csak úgy tapad a labda, Drogba csak küszködik, Carra még a levegőt is elszívja előle. Glenny a jó Dirk mögül tör előre, majd visszapasszol és Steve megsuhintja 16-ról keményen. Verve a kékek.

Lehet, hogy a szívem téved? Az eszem újra kérdez. És ha elbuknánk? Az nem lehet!