Just like old times – Mesterhármas a mestertől

Sajnos csak az első félidőt sikerült megjósolnunk. Ukrán szervkereskedők Olaszországból félúton eladhatták Poulsent, mert más magyarázat nincs tegnapi produktumára. Nápolyi előny, fejét vakargató Hodgson, meccshiányos Johnson. Aztán jött Gerrard és nem tudjuk mi történt. Hajtás után mentegetőzünk.

Illetve tudjuk, csak még mindig nem akarjuk elhinni: időutazás volt ez a javából, méghozzá minimum két évet ugrottunk vissza úgy, hogy Gerrard maga vagy öt évet fiatalodott. Ami tegnap lepergett előttünk, az a Liverpool legszebb éveit idézte egy pillanatra, az egyszeri néző pedig úgy érezte, minimum egy BL-elődöntőt lát. Ebből is látszik, tévedtem tegnap. Egyszerűen nem számoltam Steven Gerrard-dal. De nem csak én nézzte be ezt a meccset, Walter Mazzari is (lássuk be, számára egy kicsit nagyobb téttel bírt).

Aki volt annyira hülye, hogy azt gondolta, ráülhet egy gólos előnyére az Anfielden. Kérem szépen, bármely angol csapat legostobább középső védője is meg tudja mondani, ilyet nem lehet. Kész. Punktum. Azt azonban hozzá kell tennem, első félidei teljesítményünk valóban indokolttá tette az olaszok elkényelmesedését. Merő szenvedés volt minden mozdulat, főleg a dán kétballábbal terhelt védelem küzdött egyrészt a nápolyiak, másrészt saját védekező középpályásuk ellen. Hodgson kivételesen jó döntéseket hozott a cserékkel, és ami még meglepőbb, időben hozta meg ezeket. A Jovanovic-Gerrard csere kivette a középpálya egyik használhatatlan elemét, a másikat pedig elfedte. Captain Fantastic érkezésével ugyanis annyival feljebb tolódott a védelem, hogy hőn szeretett Poulsenünk olyan ritkán jutott labdához, amennyire ritkán csak lehetett. A Poulsen-Lucas csere már szinte névleges volt, a nápolyiak tizenegy emberrel védekeztek.

No de vissza akkor a félidőhöz: szóval akkor jött Gerrard. Már az első másodpercekben végiggyalulta a Napoli középpályáját, akik egyenesen megrettentek az addig nem tapasztalt heves küzdőszellemtől. Mindenhol ott volt, szerelt, becsúszott, indított, bejátszotta az egész pályát és végre – micsoda jó ezt kimondani: végre – Gerrard fiatalosan pofátlan volt: kellett hozzá kurázsi, hogy odacsússzon De Sanctisnak. A tizenegyest higgadtan értékesítette az utolsó gólt pedig bármely top csatár megirigyelhetné tőle. Hihetetlen élmény volt ez, nagyon rég nem láttam hasonlót. És ami talán a legfontosabb: StevieG az élre állt, vállalta a felelősséget, és győzelemre vezette a Liverpoolt. Nagyon kevés ennyire karakteres játékosa van a ligának, de talán a világnak is, nem mondhatunk elégszer köszönetet azért, hogy minket szolgál. Remek játékos, remek ember.

Tegnap szinte mindent és mindenkit elhomályosított a kapitány játéka, de nem mehetünk el szó nélkül az ismét csak jól szereplő Shelvey mellett. Nem is különleges játéka varázsolt el, sokkal inkább a tény, hogy ez a fiatal srác különösebb gond nélkül hozott le kilencven percet, hozzátéve, hogy ha még öt percet a pályán tölt, akkor szerintem hordágyon hozzák le, de ez csak az Ngogot érő valami egészen brutális belépőnek köszönhető, ami felborította a cseréket. Ezúton üzenjük Aronicának, hogy egy utolsó alamuszi “szar, szemét, szar alak”. A lassításból ugyanis tisztán látszott, hogy talán elérte volna a labdát, de nem, ő Ngog sipcsontját célozta meg teljes erővel. Csoda, hogy nem tört el, de ami még ennél is nagyobb, az az, hogy Aronica a pályán maradhatott. Akiről még meg kell emlékeznünk, az Nathan Eccleston, aki jó eséllyel szintén fényes pálya előtt áll. A Liverpool Theo Walcott-i magasságokban sprintelő csatára nemegyszer nevetve hagyta ott védőit, a jövőben örömmel látnánk őt is a kezdőkben. A már említett Ngog is hősiesen küzdött, s az őt támogató Raul Meireles játéka is bíztatóbb volt, habár a 65. percben illett volna jól eltalálni a jobb alsóba tartó lövését.

Az elsózott erőleves és száraz kenyér után tehát jött a Stroganoff-bélszín és a Gerbaud teljes kínálata. Nem hittem volna, hogy örömmel emlékszem vissza erre a meccsre, de ismételten tévedtem, s ezzel együtt az is kiderült: a Liverpool kapitánya Steven Gerrard, ő volt, s ő is lesz, amíg a tüdeje és lába bírja. Akárki is viselje a mindenkori kapitányi karszalagot, őt kell helyettesítenie. Őt pedig nem lehet. Akkor pedig jönnek majd az elsózott erőlevesek.

Lavezzi vezető gólja, és Gerrard mesterhármasa: