Ez már nem csak a pocsolya

Nagy álmok, nagy fiúk, nagy pénzek, minden amiről a Bajnokok Ligája szól. Mi pedig többszörösen nem fértünk ebbe bele a Real elleni odavágón.

Az első félidő tényleg maga volt a katasztrófa, amikor pedig Klopp elkezdte mondani a meccs utáni sajtótájékoztatón, hogy akkor is “kábé okén ment a presszing”, ott kicsit eldobtam a hajam. Statisztikailag persze jól néz ki, hogy a Realnak sok célpont nélküli hosszú labdája volt már az első 45 percben is, de fájóan sokszor nem azért volt a hosszú labda, mert már nem tudtak ellenállni a hihetetlen nyomásnak, hanem mert teljes védősor mögötti terület szabad préda volt. Az a kettő gól amit az első félidőben kaptunk még hízelgő is volt (Kabak szerintem mondjuk megúszott egy büntetőt), valószínűleg lett volna pár csapat aki egy ilyen felállásra jobban bedobja a gereblyét a pályára, minket pedig elvisz ott a zsákos ember. Még ez a Real is tudott volna bőven többet verni nekünk, csak Kabak és Phillips amikor visszaértek, akkor azért elég ügyesen hozták amit kell.

Ahogy Szücsi mondta a kommentek közt, itt „a saját szarunkat etették meg velünk”.

A kép dejanbrat találata a beharang kommentmezejében.

Ez a szar pedig egyébként gyönyörű és csodálatos, csak inkább csinálnánk mi, ahogy az elmúlt most már jó pár évben.

Azt viszont fel kell ismernünk, hogy erre jelenleg képtelenek vagyunk, és ennek a felismerése nem a játékosok kompetenciája. Ahogy az sem az, hogy a csapatban milyen arányba rakjuk fel azokat a játékosokat, akik kevésbé gyorsak, vagy kevésbé proaktívabbak, vagy kevésbé presszingrezisztensek. Keményen ismerni kell a gyengeségeinket – amiből az idei dögvész miatt jó sok van -, és ha nem te vagy egyértelműen az erősebb kutya a dombon, akkor bizony az ellenfélhez is kell hangolni az aktuális játékot és felállást. Klopp pedig ezt tegnap annyira látványosan nézte be, hogy annak árnyéka már a szakmai stáb munkájára is kivetül, erősen el lett mérve, hogy aktuálisan ki is a helyi basszájba. A Real védelmének közepén Ramos és Varane kiválásával keletkezett egy ilyen szép nagy ovális lyuk, Kloppék pedig rá is repültek, hogy ezt Jotával majd szépen addig tömjünk amíg a háló ki nem szakad. Csupán az lett elfelejtve valahogy, hogy a Real középpályáján grasszáló Vének Tanácsa (Modric és Kroos) annyira rezisztensek még egy rendes presszingre is, hogy nagyjából a földön ülve is megoldották volna azt amit a Mané-Jota-Szalah-Keita kvartett próbált ellenük. (Azt azért jegyezzük meg, hogy különösen a 35 éves Modric teljesítménye már-már egy Zlatan-szintű fiziológiai csoda.)

Szóval szépen eldobtuk az életünket az első félidőben, Nabylad kapott egy megalázóan korai taktikai cserét, és a második félidőre rájöttünk arra, hogy itt ma nekünk csak úgy oszthatnak lapot, ha megtiszteljük a helyi kultúrát, és egy 4-5 fokozattal jobban beseggelünk a kapunk elé. Eddigre viszont ugye a 2-0-át már eldobtuk, nagyrészt az edzői stáb hibájából. Persze elő lehetne venni, hogy két passzt azért meg lehetne csinálni értelmesen legalább a saját térfelünkön, és nem kell folyamatos karácsonyt tartani a Real labdaszerzőinek, de itt jön ki nagyon az, hogy a Phillips-Kabak páros nagyon nem bírja a nyomást (főleg Nat), innentől pedig a legbiztosabb menekülőpasszok ellehetetlenülnek. A sok ki nem kényszerített hiba bele volt kódolva a taktikába, nem azon múlt, hogy hirtelen a teljes csapat elfelejtett koncentrálni. Thiago behozása ezért is jelentett hatalmas többletet, a mi letámadásunkat is pontosan labdabiztos középpályásokkal oldotta meg a Real, a Keita lecserélésétől kezdve ugyanez működött végre nálunk is.

Innentől pedig egy új meccs kezdődött, ahol továbbra sem voltunk dominánsak, de végre nem voltunk egy elnyomott kisebbség sem többé. A szünet utáni gyors Szalah-gól (jutott bele szerencse) még ebben a meccsben is csillantott némi reményt, a továbbjutásra pedig csak amiatt van most még egyáltalán esély, de a második félidőben összességében csak azt kaptuk meg, amit sokan jósoltak: két nemrég még világverő nagycsapat árnyéka játszott. Egy kis fűszer azért került bele Vinicius és TAA sagájával, Mané darálásával és kisebb mókákkal, de Madridban végül a 3-1-ben maradtunk.

A visszavágóra könnyű lenne felidézni, hogy a Barcelonát is hogyan gyűrtük le két éve ilyenkor az Anfielden, csak az valahogy sokszor kimarad ebből a gondolatból, hogy ott az odavágón a 0-3 ellenére is végig meccsben voltunk és elég jól játszottunk, csak a Barcelona volt 110%-ra kiélesítve. Az megint kimarad ebből a gondolatból, hogy nekik a BL-ben az idegenbeli formájuk legendásan botrányos, ez a két tényező az Anfielddel kiegészülve pedig elég volt ahhoz, hogy akkor átbillentsük a serpenyőt*. Ebből az összesen három akkori tényezőből most egyik sem áll fent, ráadásul Zidane elég szépen kipikkelyezte már a BL-renoméját ahhoz, hogy lássuk, ez végső soron sokkal inkább az ő játszóterük, mint a miénk. Saját magunknak 5% alatti az esélyt adnék még a továbbjutásunkra, de a visszavágón még becsületből is bele kell majd tennünk mindent, utána pedig szépen rá kell majd fordulni a top4-re. Valljuk be, ez egyszerűen nem az a szezon, hogy ennél több legyen belőle.

A visszavágóra azért lesz majd még mit átgondolni. Nabyt nem valószínű, hogy sokat látjuk már, a Firmino-Jota-Mané triónál pedig el lehetne gondolni, hogy Jota mennyire tudja helyettesíteni Firmino mezőnymunkáját, és mennyivel lehetne hasznosabb a formán kívüli Mané helyén. Ezen persze az odavágó előtt jobb lett volna, és akkor talán nem kaptunk volna kettőt már a párharc legelején, de most már ezzel robogunk tovább. Lesz ami lesz, szerdán valahol majd lejátszuk a visszavágót (pontos helyszín szerintem még nincs, de valószínűleg az Anfield lesz az), szombaton pedig az Aston Villa ellen megyünk a három pontért, szintén otthon (ajjaj). Ha a teljes szezonunkat nézzük, a BL-ben a negyeddöntőkig eljutni azért nem is olyan rossz eredmény.



*A Barcelonának nem a mérlegüket billentettük át, hanem azt tiszta erőből a földhöz vágtuk, a boltot körbevizeltük, a kecskét levágtuk az isteneknek, a végén pedig hazavittük a boltos lányát éjszakára.