Kék vér

Tartjuk a kést a City torkán és addig nincs nagy baj, amíg ez így van.

Chelsea, Cardiff, Huddersfield, Newcastle, Wolverhampton. Ez az utolsó öt liga meccsünk idén és mint ilyen, nem nehéz belőle kiemelni a legfosatósabb darabot. A Dinamo ellen 2012 óta nem nyertünk hazai pályán a Premier League-ben; az a meccs ráadásul a szintén ellenük játszott, vesztes FA Kupa döntő után pár nappal volt és olyan érzete volt az egésznek, mint amikor valaki petyhüdt visszaállít a Fifában egy fokozatot, hogy jól leverje a gépet egy fájó zakó után. Két évvel később aztán pont ellenük, pont ekkortájt jött az évtized legfájdalmasabb bajnoki veresége is, a tudjukmi, aminek nem mondjuk ki a nevét. Azt viszont érdemes nevén nevezni, hogy mióta újra büszke erőd az Anfield, azóta éppen a Chelsea az a klub, aminek a legyőzésével hadilábon állunk (punok mindenfele!). Márpedig most győzni kell hétvégéről hétvégére, csak úgy lehet esélyünk arra, hogy kihasználjunk egy vagy jövő, vagy nem jövő Manchester City botlást és meglehessen ezáltal az első serleg.

A jó az, hogy Klopp szintúgy egész militáns hangulatba került múlt héten, máskülönben nem tolta volna rá a kékekre azt a bivalybaszó pressinget, amit a legslegújabb bandwagonereink már csak YouTube-on láthattak. A Hillsborough megemlékezés dermedt csendjét követően hamar beberrent a rotációs kapa, Salah öt percen belül rálőtt egyet, welcome drink gyanánt. 10 percen át mintha csak mi lettünk volna a pályán, aztán szép lassan megérkezett a Chelsea a térfelünkre is, de továbbra is az volt a meccs dinamikája, hogy amit lehetett, azonnal elfojtottak és visszatámadtak a vörösök, főleg Keita és Henderson jóvoltából (nem a világ legrosszabb érzése előbbitől jó meccseket látni végre). Ez a nyomás ugyanakkor elég kevés matériát hozott, Bobbynak volt egy korrekt kontra végi lövése, de ahogy várhatóan kisebb lángra kapcsolt a Liverpool, úgy lehetett egyre inkább az az érzése az embernek, hogy ez egy gól nélküli félidő lesz. Voltak pillanatai a Dinamónak is, de ezek leginkább tényleg csak pillanatok lettek, a másik oldalon viszont, ezúttal a viszonylagos semmiből, jött egy óriási Mané lövés, aminél nem sok esélye lett volna Kepának, ha 30 centivel beljebb megy. Úgy nagyjából ennyi volt az utolsó pozitív említésre méltó fejleménye az első félidőnek, amiben benne van az is, hogy volt egy negatívabb: a térdét már korábban fájlaló Rudigernek végül még a félidő vége előtt el kellett hagynia a pályát.

A második negyvenötben aztán jöttek az Apokalipszis lovasai. Az első félidőhöz hasonló, ha nem nagyobb darával kezdtünk be, ám ezúttal ez nem csak tapintható dinamikákban, hanem nettó gólokban is megmutatkozott: alig, hogy megünnepelhettünk egy remek Hendo felívelés utáni közeli Mané fejest, már jött az a Salah találat, ami már ötlet szinten is a forduló gólja lett. Maga Mo azt nyilatkozta a meccs után, hogy szerencsés volt, egyemmeg a kis szerény szívét, én mondjuk inkább úgy mondanám, hogy amikor az önbizalom a megfelelő polcon van egyénileg és csapat szinten is, akkor az ilyenek egyszerűen bezúznak. Így történt most is. Két perc alatt 2:0, most akkor buszozzunk álmoskásan a végéig? Nem egészen… Hazard szintúgy alig néhány perc múlva szépíthetett volna, ha nem rúg egy kiváló, ám kicsit mögé jövő kiugratást Alisson mellett a kapufára. Benne volt a Chelsea azon periódusában, hogy gereblyéznek valahogy egy szépítő gólt és akkor izgalmas is lehetett volna a vége. Daddy Jürgent viszont pont azért szeretjük, mert nem fog megtartandó 2:1-eket matekozik ki, hanem menni akar a harmadikért. Ez végül Mané lábában benne maradt, balról nyesett lövését szépen védte a spanyol nemzeti bank devizatartaléka, de így sem lehetünk szomorúak, a clean sheet maradt, vele együtt pedig az átmeneti táblázat vezetés is ismét eljött. Walk on!