Pedig van mit ünnepelni

Nagyon is van.

“Folyt a sör, és bömbölt a Beatles”

Eképpen jellemezte a szombat délutáni Sevcsenkó parkban meglévő állapotokat a harmincas évei közepén járó srác, akit még pénteken szúrtunk ki Nyíregyháza és Záhony közt a vonaton a tarkójába vágott CR7 feliratról. Ezek után már nem volt nehéz felismerni ugyanőt vasárnap a stadion előtt, és elbeszélgetni vele arról, hogy mi is történt ugyanott előző este.

Nyilván alapvetően Ramosról és Kariusról volt szó (az über-reálos szemüveggel ez persze a része a játéknak, és nem is értem, hogy lehet egy ilyen kapussal kiállni egy BL-döntőre), de ezeket a pontokat ugorjuk is át, mert egyrészt csak itt már háromezer kommentben voltak már kitárgyalva, másrészt meg mert nem igazán érdekes mindez a poszt szempontjából.

Ami érdekes az megint az út, hogy az út maga a cél.

Ezt galambot engedtem el a Jacuzzi többi tagjának a messzi távolból a meccs után két órával, amikor még nem sejtettem, hogy békaembereket az összefoglalót is én írom majd elvileg (csak macca beelőzött közben). És ez igazából össze is foglalt mindent amit a meccsről mondani akartam.

Tök büszke vagyok.

Büszke a csapatra, a menetelésre, a mentalitásra, a szezon felülteljesítésére. Büszke a szurkolókra, akik végig ott voltak, akik az egész döntő hangulatát meghatározták, és akiket a kijevi tudósítók is csak úgy írnak le, mint azok, akik megtöltötték csodával a várost.

A Záhonyban az ukrán hiénával tárgyaló néger srácokra, a Kassáról Ungváron át a harmadosztályon borzalmas éjszakára készülő középkorú párra, a Sevcsenkó parkbeliekre, a stationba bejutottakra, és akiknek az Allez, Allez-jára ébredtem a vonaton vasárnap éjjel a Kijevtől 300 kilométerre fekvő Helmickij állomásán.

Büszke vagyok a foggal kikapart negyedik helyre a bajnokságban a végig meglévő kettős terhelés mellett (56 meccses lett a szezon ha jól számolom), a Hoffenheim kiverésére, a csoport átszenvedésére, és az eposzba illő BL-tavaszra. Mindezek mellett pedig egészen magasról teszek most arra, hogy mi történt a hazai kupákkal, ebből a keretből ezt kihozni számomra csak annyival marad el a tökéletestől, amennyivel azt megközelíteni már-már kényelmetlen lenne.

Kariustól Solanke-ig, Cantól Lallanáig, és Lovrentől Szalahig büszke tudok lenni erre a csapatra, erre a szezonra. Attól függetlenül, hogy ki mit és hol hibázott el, mert csapatként nagyon hosszú idő óta most vagyunk a legerősebbek.

Voronyin jósol és elemez

A védelem zseniális volt

Egyetlen egy olyan gólt nem kaptunk, amiről a védelem, vagy akár csak a csapat védekezése tehetett volna. Ehhez kellett egyrészt a Karius lelkét darabokra robbantó 90 perc, egy csipet szerencse Isco felsőlécénél, egy vastag balszerencse (a mi szemszögünkből) Bale Puskás-díjas góljánál, és egy őrölt brazil pályarohamozó.

És ehhez kellett egy fantasztikus védősor, egy megszállott söprögetősorral kiegészítve.

A védelemben lényegében meglettünk idén év közben, pedig senki nem számított rá. Trent Alexander-Arnold, Lovren, Van Dijk, Robertson, ez komolyan, és teljesen komolyan egy BL-döntős csapat kezdőnégyese, és a szezon végére eljutottunk oda, hogy ennek a kimondásakor már elég nehéz elfanyalodni.

Vagy talán még annál is nehezebb.

És ehhez tegyünk még egy kis adalékot.

Szalah kiesésével ugye látványosan megtört valami a harmncadik perc környékén, a vak is látta, mintha emberhátrányba kerültünk volna. Rengetegen helyen olvastam, hogy egyszerűen ekkor elszállt a hit abban, hogy nyerhetünk, hogy innentől be lett fűzve a film, egy zsinóron húzták végig, és a Reál rutinból lehozta.

De hát a kékeres vérverest.

A csapat nem csak azért rogyott meg, mert elvesztette a legnagyobb terrorfokozatát, mert ha így lenne, akkor nem lenne értelme csapatról beszélni. Akkor egyénről, egy külön entitásról beszélnénk, aki nélkül minden összeomlik, és ez már Suárez csúcsszezonjának Liverpooljában sem volt így. Most pedig pláne nem, ezt talán Mané játéka emeli ki a legjobban. (És mindenképp jegyezzük meg, hogy mekkora áldozatot hoz azzal egész évben, hogy balszélsőben, a gyengébb posztján, lényegében az árnyékban játszik, hogy Mo csilloghasson.)

Fogod Firmino fogsorát, kivered belőle a felső metszőfogakat, és fanyalogsz, hogy nem csillog már olyan szépen az az Aquafresh-mosoly? Gondolj bele inkább abba, hogy milyen lehet élni vele, egész nap pürézni meg pépezni, mert kifogytál az eszközökből amivel lehetne harapni.

A csapat főleg azért rogyott meg, mert Szalah kiválása egy nagyon kényszerű, és nagyon kényelmetlen szerkezetváltást hozott. Lallanának kellett feljönnie, mint egyetlen értelmes támadóopciónak (Solanke még ennél is nagyobb, rosszabb váltás lett volna), aki az egész szezonban háromszor tudott kezdő lenni, és akinek összesen 395 játékperce jött össze a becseréléséig a szezonban. Ezzel a pedigrével kellett beállnia a tavalyi Coutinho-pozícióba, a háta mögött egy számára lényegében ismeretlen balhátvéddel, miközben Mané bár jobb pozícióba került, de a szélső védővel (AA) való kémiája ugyanúgy tökéletesen nulla volt. Összhang nélkül pedig teljesen szétesett a presszing, többször az emberek leosztása is, a védekezésből támadásba váltás úgyszintén.

És akkor most tessék, 60 perc még hátra van, csapó, alkossunk. Támadásban úgy, hogy még a tavalyi támadónégyesből is csak kettő ember van meg, a harmadiknak még a meccs utáni zuhanynál is gipszes víz folyik a lábán, a negyedik pedig az adópapírjai felett nézi a tévében a meccset. Védekezésben pedig tessék alkotni úgy, hogy bár megszilárdult a malter az alapban, és csak úgy villog a vakolókanál az utcafronton, de a szomszéd kutyája aláaknázta a kerítést, és a fosócseresznyét zabálja a sarokban.

És baszki, alkottunk valamit. Még így is.

Igaz, hogy Ramos tönkrevágta minden semleges néző estéjét azzal, hogy likvidálta a Mot, a maradék izgalmakat meg Karius vette magára, de mi, a Liverpool még mindig csapat voltunk. 1-0 után felálltunk, 2-1 után volt kapufánk, és bár tündöklés nem volt, küzdelem, és a belek pályára pakolása maximálisan igen.

Lehet szomorkodni, lehet idegeskedni, de fanyalogni biztosan nem. Ebben a keretben, ebben a pénzügyi lehetőségben ennél sokkal több nem volt, a meccset az egyéni hibákon túl a pad hossza döntötte el, ez pedig soha nem nekünk kedvezett.

És persze, a döntő után lehet szomorúnak lenni. Kell is.

De baromi fontos, hogy meglássuk, hogy ez még mindig maga az út, és maga a cél is. Ha egyszer eljutunk bárhová, akkor erre is emlékezni fogunk, ez is az út lesz, aminek a megélése nélkül az érkezés is üresebb lenne. Le is lehet sétálni az El Caminot, meg el is lehet repülni Santiagoba.

És nyilván mind fáradunk, és belefáradunk az útba, jönnek a falak, a pofonok, és mindünknek nagyon jó lenne már megérkeznie valahová, megpihenni valami csúcson, erre pedig most várhatunk megint tovább. És ki tudja meddig várhatunk még.

De talán most a legkevesebb ideig. Csak nézzünk körül, és lássuk meg, hogy mink van. Hogy mennyi mindenen túl vagyunk, hogy a mocsárból és a ködből újra és újra elindulva már olyan hegyi ösvényeken járunk, ahol lassan már más élőlények sem élnek meg. Lássuk azt, hogy hiába nem értünk még fel a csúcsra, körülöttünk már elmarad a környezet, és csak nagyon páran képesek arra, hogy ilyen magasságban is levegőhöz jussanak.

Álljunk meg egy pillanatra, csak egy pillanatra, és gyönyörködjünk a tájban. Lássuk meg, hogy már eddig is hová jutottunk, és égjen bennünk a tűz, hogy mennyi minden lehet még ebből.

Aztán újult erővel induljunk neki, szedjük megint a lábunkat, kövessük az ösvényt, és lássuk, hogy merre kanyarodik ott a nyeregnél. Ha így folytatjuk, akkor biztosan felfelé.

Jövőre ütünk.