Pontok és vonalak

Ennyi az élet, pontok és vonalak. És igazából már a vonalak is csak pontok nagy egymásutánban, szóval igazából minden csak pont, semmi több. Ha több, akkor több pont. Csak ez van, nincs semmi más tágas e világon, ez pedig eléggé lehangoló, ha így nézzük.

És akkor lehet minden mást szépen lebontani, a sík csak végtelen sok egyenes vonal, a tér végtelen sok sík, a negyedik térdimenzió is végtelen sok tér, aminek csak az árnyékát vagyunk képesek felfogni, és ugyanez van az idővel, a végtelen sok végtelen apró időpillanattal. Meg minden mással is.

A nyúl meg a teknős közben ezekről mit se tudva kiállnak egymás ellen egy futóversenyre. A nyúl 10 méterrel hátrábbról rajtol – ez még egy fair sport -, mert tízszer gyorsabban tud futni, mint a teknős. Nem mintha bármelyik is tudna futni.

A cél itt lényegtelen, az út maga a cél, de azért egy irányba igyekeznek, és mire a nyúl elér oda ahonnan a teknős indult, a teknős megtett egy métert előre. Mire a nyúl megteszi azt az egy métert, a teknős 10 centivel még mindig előrébb lesz. 10 centi múlva a teknősnek még mindig lesz 1 centi fórja, 1 centi múlva pedig egy milliméter. A nyúl pedig sosem győz, mert a teknős mindig előtte lesz. Pontról pontra néztük, és minden pontban a teknős van előrébb. Nanométerben is előrébb lesz, 1E-23 méterben is.

Ekkor kell eljutnunk oda, hogy a pontok valójában nem érdekesek nekünk, és ami a legfontosabb, nem használhatóak. Senkit nem érdekel, hogy a teknős 1.1111111 időegység múlva mennyivel lesz még előrébb a nyúlnál, mert ez se nem fontos, se nem használható. Amit fontos és használható, hogy 2 időegységgel a rajt után már 8 méterrel veri a nyúl a teknőst.

Hiába minden pontokból épül fel, minket az nem érdekel. Nekünk vonalak, síkok, terek kellenek, és ha majd egyszer képesek leszünk felfogni őket, akkor majd még magasabb rendű terek, de a mindennapokba akkor is elegek lesznek a vonalak, nagyon maximum a síkok.

Ezen a ponton pedig mindenkinek beugorhat Rolandnak a görgetett ppg-mutatója, vagy az összegzett pontszámunk pávatánca a kívánatos 2.0-ás ppg-vel. Vonalak. Síkokat is használunk egyébként, ott vannak a radargrafikonok, ha meg nagyon polírozni akarjuk még a dolgot, akkor egy csapat játékosainak a radarját ellátjuk még egy dimenzióval, és a teljes csapat térfogatából ítéljük meg, hogy mennyire jó ez a csapat.

De már ez is csak parasztvakítás, ugyanúgy, ahogy van egy alsó korlátunk, úgy célszerűen használunk egy felsőt is, általában megmaradunk a vonalaknál.

És akkor most lépjünk ki a térből, és menjünk át az időbe, de a már felfestett korlátokkal. Vonalakkal foglalkozzunk.

Pontokkal pedig nem. Akármennyire is jogosan lenne népszerű az első pontnál fennakadni vagy jogtalan a másodiknál. Minket sokkal inkább érdekeljen a vonal, a trend. Nagyon megkopott már a gimis kémiatudásom az atommag körül keringő elektron F meg P pályáiról, úgyhogy inkább gondolkodjunk légifolyosókban: nem minden repülő pontosan ugyanazon a ponton repül át, sőt, a pontos folyosót is csak 97% körül találják el az áthaladó gépek, mindig lesznek kiugró pontok, amiket nem mutatják meg a folyosó pontos helyét. Ezeket a kósza pontokat egyszerűen kizárjuk olyankor, ha a vonalat keressük. A légi közlekedés veszélyessége miatt nem fér bele sok elkószált pont, a sportok bíráskodásában jobban elfér. Ez egyelőre a futball része, egyszerűen nagy a szórás. Nagyrészt sikerül követni a vonalat, a szabálykönyvet, de meglepően gyakran nem.

És most akkor fordítsunk egy nagyot a poszt irányán, mert ez eddig valójában mind a bevezetés volt egy olyan témához, ami sokkal jobban érdekel, mint egy kétes bírói ítéleten rugózó döntetlenszagú, és döntetlenre is végződött meccs.

Baj az, hogy csak egy limitált pontossággal tudja egy bíró követni a szabálykönyvet? Baj az, hogy az emberi érzékelés (meg sokszor a alkalmatlanság) határt szab?

Az adekvát válasz az, hogy igen.

Mert így igazságtalanság marad a rendszerben, teret enged a csalásoknak is, sokszor ezen áll vagy bukik egy meccs, egy továbbjutás, egy felemelkedés vagy bukás. Az igazság, és a pontosság irányába elmozdulni pedig mindig jó. A technológia adott, más sportágakban már bőven előrébb is tartanak, és látszik mondjuk a teniszen, hogy mekkora áldás a sólyomszem. A rögbiben és a hokiban is sokat használják gólszituációban, az NFL-ről nem is beszélve.

Mi más lehet a válasz tehát, mint az, hogy szükség van mindenre, a gólvonal-technikára, a VAR-ra, és akkor Kane lesét is egyből ki lehetett volna szúrni, és Pochettino se nyilatkozott volna bele olyan hülyeséget az éterbe, hogy Lovren miatt nem volt lesen Kane [a vetődése előtt].

Az igazság jó. Vitán felül.

A technológia kisimítja majd a mostani káoszt, egyenlőbbek nélkül lesz egyenlő mindenki a szabálykönyv szeme előtt. A pályán biztosabb ítéletek lesznek, nem fog egy-egy bírói kulcsmomentumon múlni a BL-továbbjutás vagy a top4 álma, és ezzel nem fog kicsúszni 5-10-20-sok millió euró és font a csapatok, a tulajdonosok és a sportfogadók zsebéből igazságtalanul.

És nekem itt úszik be egy hatalmas kérdőjel a képbe, hogy érdemes-e ezt az egészet csinálni. Nem azért, mert nyilván tökéletlen lesz a rendszer, és a problémáknak csak egy részét fogja megoldani, és nem is azért, mert a játék képét vagy tempóját félteném a technológiától.

Hanem magát a játékot. Biztosabbá tesszük, és ezzel biztonságosabbá, ami nekünk szurkolóknak nagyon jól hangzik, de bármilyen, a sportiparral kapcsolatban lévő cégnek még annál is inkább. Biztosabb befektetés lesz a foci, csökkennek a kockázatok, ez pedig több tőkét fog idevonzani, pedig már így is fuldoklik a foci a sok pénztől, és egyszerűen nem látni azt, hogy mitől változhatna ez meg. Mi állíthatná le a pénzszivattyút? És jót teszünk azzal, ha egy meglévő, emberi képességekből fakadó gátat kiveszünk a tömegáram útjából?

Jó ez az egész nekünk, hogy a szétszóródott pontokat is visszatuszkoljuk a „helyükre” a közel tökéletes vonalba? Nem öljük ki ezzel az embert a játékból?

Ezen a dilemmán pedig elakad a gondolatmenetem, mert egyszerre vagyok a hatékonyság, az igazság és a gépromboló mozgalom pártján.

Ezzel a gondolatmenettel most az a NOB-döntéshozó tükörképe vagyok, aki nem engedte az első téli olimpián, hogy nem amatőr sízők is versenyezzenek, mert az szembemegy az eszmével. Ugyanakkor meg látom azt, hogy az versenyen aranyérmes síző nyolc másodperccel volt lassabb, mint a pályát kitűző síoktató.

Egyszerre támogatom, és próbálom visszafogni a fejlődést.

És lehet, hogy csak 25 éves koromra megvénültem, és egyszerűen csak nem akarom látni, hogy elveszik a foci azon bája, aminek már én is csak a nyomait láthattam. Lehet, hogy csak félek az ismeretlentől, a túlzott pénzközpontúságtól, a bebetonozódó hierarchiáktól, a romantika teljes elvesztésétől. Lehet, hogy csak tényleg képtelen vagyok haladni a korral, és baszki, még a gridgirlök (avagy rajtrácslányok, milyen lehetetlen szó) is eltűnnek.

Egyszerűen félek attól, hogy hová tart majd ez a vonal, ha minden része együtt lesz, ha kitökéletesedik, ha majd minden egy irányba húzza, és saját magamat marcangolom azzal, hogy nem kell megoldani az igazságtalanságokat, maradjanak csak a kis pontok szétszórva.

Ezt a dilemmát pedig nem fogom tudni magamtól feloldani, csak haladok majd az árral, és várom, hogy az idő ítéletet mondjon felette. Nem egy pontban, hanem majd a vonalban.