Régen minden jobb volt!

Schwarzi a pályán

Schwarzi a pályán (Forrás: Sporting Heroes)

Ugye? Ki ne emlékezne nosztalgikusan azokra a feledhetetlen rövidgatyákra a focistákon, tökig kivágva, legtöbbször pipaszár lábakon (akkor még rettegve néztem Hans-Peter Briegelt, hogy mennyire természetellenes az a lábszár, amivel ő rendelkezik), a kiváló Bundesliga-frizurás menőkre (Littbarski, aki Pierre volt, ráadásul! oh), a hatalmas iramú meccsekre, a letűrt sportszárakra, valamint a kitűrt mezekre (Michel, és az a franciás könnyedség, amivel viselte).

Ha azonban kicsit komolyabban vesszük, azt látjuk, hogy ma sokkal többet, gyorsabban futnak a játékosok, atletikusabbak, technikásabbak, a meccsek jóval nagyobb tempóban zajlanak, ráadásul sokkal több van egy szezonban, és sorolhatnánk. Vagyis éppen ellenkezőleg, ma minden sokkal jobb, így könnyű lenne az indító bekezdést annyival elintézni, hogy csak „a bús idő robog fejem fölött”, és nem értem az új időknek, új dalát.

Hanem azért van itt mégis valami, ami már itt-ott fel-felbukkant a posztok alatti kommentrengetegekben. Erről lesz szó hajtás után.

Szóval, mi is az, ami esetleg tényleg jobb volt annak idején (és ez alatt alapvetően a 80-as éveket értem)? Nos, a verseny sokkal élesebb volt, sokkal több csapat versengett az egyes bajnokságokban az első helyért.

Mielőtt azonban belevágnék, szeretnék egy rögtönzött módszertani áttekintést adni, hogyan is dolgoztam. A módszer nagyon kezdetleges, de talán mégis mutat valamit a valóságból. Elsőként megnéztem, hogy az adott időszakban hány különböző klub nyert bajnokságot. Értelemszerűen, minél több, annál nagyobb a verseny (árnyalja a képet, hogy melyik klub hányat is nyert). Aztán megnéztem a dobogósokat, itt is ugyanaz az elv vezetett: minél több, annál nagyobb a verseny (árnyalás: melyik hányat, ezüstöt inkább vagy bronzot). Végül megnéztem, hogy az első két helyezett közti pontkülönbség hogyan alakult. Itt pedig szintén értelemszerűen: minél kisebb az átlagos különbség, annál nagyobb a verseny. A kétpontos vs hárompontos rendszer közti különbséget úgy szinkronizáltam, hogy mindkét rendszerben kiszámoltam a különbségeket. Semmilyen más, egyébként lehet, hogy releváns, tényezőt nem vettem figyelembe, szándékosan egy durva megközelítést alkalmaztam.

Akkor jöjjön a gyors áttekintés a top5 bajnokságról:

Serie A (1980-1990) – 6 különböző bajnok (Inter, Juve – 4, Milan, Napoli – 2, Verona, Roma), alapvetően Juve dominanciával.

Angol bajnokság4 különböző bajnok (Aston Villa, Liverpool, Everton – 2, Arsenal) – Liverpool-uralommal, ami 6 elsőséget jelentett.

La Liga4 különböző bajnok (Real Sociedad – 2, Athletic Bilbao -2 , Real, Barca) – a Real uralta az évtized második felét 5 bajnoki címmel.

Bundesliga4 különböző bajnok (Bayern, Stuttgart, Werder, Hamburg) – Bayern a sztár, 6 bajnoksággal.

Ligue 16 különböző bajnok (Marseille – 2, Bordeaux – 3, PSG, Monaco – 2, Nantes – 2, Saint-Étienne), a Marseille csak a 80-90-es évek fordulóján lesz kiemelkedő (Bernard Tapie bűnös üzelmei révén), vagyis nincs igazán uralkodó csapat.

Mit mutat mindez? Semmit, de nézzük hozzá most az elmúlt 10 évet, különösképpen azért, mert ahogy ezt Paul Tomkins az angol futballt illetően meggyőzően bemutatta, Roman Abramovics színre lépése (és egymilliárd fontos költekezése) újrarajzolta azt a játékteret, amit korábban ismerni véltünk.

Az a felhőkarcoló Abra megjelenése

Az a felhőkarcoló Abra megjelenése (Forrás: tomkinstimes.com)

Serie A (2004/5-2014): 3 bajnok (Inter, Milan, Juve), jól tudjuk: Inter és Juve dominanciával, a Milannak egy scudetto csúszott csak be.

PL: 3 bajnok (Chelsea, MU, City), MU dominanciával, ahol két újgazdag csapat a befektetéseik elején nyer.

La Liga: 3 bajnok, de az Atleti és (ha egy évvel korábbi időszakot is odaveszem) Rafa Valenciája csak szépségflastrom a két gigaklub vetélkedése mellett.

Bundesliga: 4 bajnok (Bayern, Stuttgart, Dortmund, Wolfsburg), továbbra is a Bayern dominál.

Ligue 1: 6 különböző bajnok (Lyon, PSG, Montpellier, Bordeaux, Lille, Marseille), a Lyon elképesztő sorozata bámulatos.

Hol látványosabban, hol kevésbé, de érezhetően kevesebb csapat (24 vs 19) ért oda az első helyre a top5 bajnokságban, úgy, hogy egy-egy bajnokságban általánossá vált 1-3 csapat abszolút uralma. A spanyoloknál ez köztudott (Barca 6, Real 3), a franciáknál egy interregnum után kezd kirajzolódni az új szupercsapat (Lyon 4, PSG 2, a többiek 1-1), az olaszoknál az Inter (5) után most a Juve (3, ha az elvett címet nem számoljuk) lett a sztár megint, és a Milannak csak epizódszerep jutott. A PL-ben a MU 5 címe mellett a másik két csapat 3, illetve 2 bajnokságot nyert. A németek valamiképpen üdítő kivételnek számíthatnak talán, mert ránézésre pont ugyanaz a kép tárul elénk, mint 30 éve: a Bayern uralja a német focit, de azért néha másoknak is terem babér.

Erre még lehet mondani, hogy nem annyira látványos a változás, bár azért érezhető: kevesebbek érnek oda és ritkábban a bajnoki címekért. A 19 bajnok összesen 50 címet szerzett, de nézzük, hogy melyikük mennyit. A Real, Bayern, Barca, MU, Chelsea, Juve, Inter, Lyon (azok, amik 3 vagy többet nyertek, összesen 8 csapat, hatan a Deloitte Football Money League top10 tagjai) összesen 31 címet nyertek, ami 62%. A nyolcvanas évek 24 bajnok klubja közül a három, vagy több címet nyert klubok (Real, Bayern, Liverpool, Bordeaux, Juve, eleve csak 5 olyan csapat volt, amelyik háromnál több elsőséget tudott összehozni) csak 24 címet hoztak össze (nincs 50% az 50 címből). Vagyis mára lett egy szűkebb elit, amelyik egyértelműen dominálja a nemzeti bajnokságokat.

De ássunk még egy kicsit lejjebb, tovább. Nézzük meg, hogy kik harcoltak az első helyért, vagyis kik végeztek a dobogón.

Serie A: A nyolcvanas években a hat bajnokcsapat mellett még két másik tudott felvergődni a dobogóra, a Fiorentina kétszer, míg a Torino egyszer ért fel, de a Verona (Briegel és Elkjaer-Larsen, a két izompacsirta vezérletével) egyszeri és meglepetésszerű bajnoki címe mellett a bajnokok közül kerültek ki a dobogósok is. Így a hat különböző bajnokcsapat között abban az évtizedben komoly harc dúlt az első helyért. Még kifejezőbb, ha hozzátesszük, hogy az átlagos különbség az első 2 helyezett között ebben az évtizedben 3,4 pont volt (és csak az Inter 9 pontos elsősége miatt ilyen magas ez a szám; azt persze fontos tudni, hogy akkor még 2 pont járt csak egy győzelemért – hárompontos rendszerben számolva is csak 5,1 pont).

Az elmúlt évtizedben kicsit más lett a helyzet: összesen csak 3 különböző klub nyert scudettót, többször jelentős különbséggel: az átlagos (2 pontos rendszerre átszámított) különbség az első kettő között 5,6 pont lett (hárompontosban számolva: 8,7 pont a különbség), és a három bajnok összesen 10 dobogós helyen osztozott, míg a dobogóra még 4 csapat ért fel: Roma (5), Napoli (3), valamint az Udinese és a Lazio egyszer-egyszer.

Mindent összevetve tehát kevesebb csapat, nagyobb különbséggel  lehetett bajnok az elmúlt 10 évben, mint 30 évvel ezelőtt, mindez a mezőny szétszakadására, a bajnoki címért folyó verseny kevésbé maradt nyílt, kevesebb szereplő maradt valódi esélyes.

Közkívánatra, Preben Elkjaer-Larsen, az elfelejtett futballista (és igen, a zoknis gólja is itt van:)

PL: A Liverpool hat bajnoki címe mellett 11(!) csapatnak sikerült a dobogóra kerülnie annak idején, azaz 7 olyan csapat is volt, amely bajnokságot ugyan nem nyert, de felért a legjobbak közé (MU, Forest, Spurs: 3-3, Ipswich: 2, Watford, Soton, WHU). Több alkalommal úgy került valamely csapat az első háromba, hogy az előtte levő évben nem volt ott. A Villa és az Everton egyenesen a 7. hely után nyert bajnokságot, de ’82-ben mi is egy 5. hely után húztuk be a bajnoki címet. Az átlagos különbség 6,1 pont volt, míg most csak 2,1. (Hárompontos rendszerben: 6,7 pont vs 5,3, ami sokkal kisebb csökkenés a kétpontoshoz képest.) A képlet Angliában is egyértelmű: kevesebb csapat vív nagyobb harcot a bajnoki címért, és a dobogóra is csak összesen 5 csapat ért fel. Ez az a Top4-5, amiről a történet már régóta szól.

Egy dal kicsit korábbról, de idevág :)
https://www.youtube.com/watch?v=3Wo1CHCOG4Q

La Liga: A nyolcvanas évek eleje baszk dominanciával telt, hiszen mindkét tartományi csapat 2-2 bajnoki címet szerzett, majd a Barca egyszeri elsősége után a Real 5 címet húzott be sorban, de a dobogón is volt mozgás: összesen 7 csapat osztozott az első 3 hely valamelyikén. Az ezüstöt a Real-Baca páros mellett az Atleti, a Real Sociedad és Valencia is meg tudta szerezni. Az átlagos különbség az első két helyezett között 5 pont volt (hárompontos rendszerben 8,1), viszont nagyon szélsőséges megoszlásban: a baszkok pontegyenlőséggel vagy szűk 1-2 pontos előnnyel lettek bajnokok, míg a Real-Barca többnyire 10 pontos előnnyel.

Nézzük az elmúlt évtizedet! Első ránézésre nagyon hasonló a helyzet, hiszen csak eggyel csökkent mind a bajnokságot, mind a dobogót elérő csapatok száma. Azonban árulkodó, hogy a Real  és a Barca a 10-ből 9 bajnoki címe mellé még begyűjtött 11 dobogót, amiből csak 2 bronzérem, a többi ezüst (Az Atleti tavalyi győzelme ezért a legnagyobb csodák egyike, és a legnagyobb tiszteletet érdemli Simeone gárdája!). Vagyis az elmúlt 10 évben a spanyol bajnokság puszta Real-Barca párharccá alakult – ezt láttuk, nem túl sokkoló a felfedezés (különösen annak fényében, hogy a két gigaklub nemcsak a Deloitte Top10-et vezeti, de több mint háromszor akkora fizetési kerettel dolgoznak, mint bárki más a spanyol ligában). A spanyol liga tehát abszolút kétszereplős lett – utoljára ilyen a 60-as években fordult elő, amikor a Real és az Atletico nyerte a bajnokságokat (8 vs 2, de akkor legalább a dobogóra 9 csapat ért oda, rajtuk kívül). Az első helyért zajló versengés alig valamivel lett szorosabb: az átlagos különbség 4,6 pont lett (hárompontosban 6,7).

A kétszereplős bajnokság:

A fölény egyértelmű (Forrás: sportintelligence.com)

A fölény egyértelmű (Forrás: sportintelligence.com)

Bundesliga: A Bayern szokásos dominanciája mellett még 3 csapat tudott salátástálat nyerni, a dobogóra viszont összesen 8 csapat (a bajnokokon kívül a Köln, a ’Gladbach, az Eintracht – Détári nélkül, és a Bayer Uerdingen) fért fel. Kiemelendő a Hamburg mellett Werder és a Köln, hiszen mindhárom csapat ötször-ötször végzett a 10 év alatt a dobogón. Így talán nem túlzás a Kölnt is a bajnoki címért eséllyel küzdők közé sorolni, bár végül egyszer sem sikerült nekik. Ráadásul az első két helyezett közötti átlagos különbség mindössze 3,2 pont volt, úgy, hogy három esetben is pontegyenlőséggel zártak a csapatok (egyszer még hármas holtverseny is volt).

Lássuk, hogy változott mostanra mindez! A felszínen minden a régi (véleményem szerint a német a legjobban szervezett bajnokság a topligák közül, ami a versengésnek is jót tesz), hiszen ugyanúgy négy csapat osztozott a bajnoki címen, mint bő három évtizede. Sőt, ha a dobogósokat nézzük, akkor is ugyanaz a kép tárul elénk: összesen 8 csapat ért fel, bár igazi nagyágyúvá csak a Dortmund és a Schalke vált (előbbi Deloitte 11., utóbbi a 13.) – még annak ellenére is, hogy utóbbi nem lett bajnok egyszer sem, viszont 6 szezonban is a dobogón végeztek. Az elmúlt 10 év első felében még vitézkedett a Werder is, hiszen 6 év alatt 5 dobogó jött össze nekik. Az igazán drámai változás azonban az első két helyezett közti átlagos különbségben következett be: egészen elképesztő módon több mint a duplájára nőve 6,6 pont lett! (Hárompontos rendszerben számolva is duplájára, 4,9-ről 9,7 pontra nőtt.) És ami a nyolcvanasokban sosem fordult elő: többször is kétszámjegyű különbséggel nyert a bajnok (Bayern, Deloitte lista 3. hely), míg holtverseny egyszer sem volt.  Mégis, a Bundesliga sokat megőrzött a korábbi versengés intenzitásából, nyíltságából.

deloitteml2014top20Ligue1: Ránézésre itt is változatlan a helyzet, hat bajnok akkor, hat most, 10 dobogós klub anno, 9 most. A Lyon mindazonáltal dominánsabb klub volt az elmúlt 10 évben, mint akkor a Bordeaux, bár mindketten 8-8 alkalommal végeztek a dobogó valamelyik fokán. A tűz körül ott volt még a Monaco 6 éremmel – pandantja az elmúlt időszakban a Marseille, ugyanennyivel. Ami akkor a Nantes volt, az mostanra a Lille lett, egy-egy elsőség mellett 3, illetve 4 dobogós hely. Ez eddig nagyon hasonló módon kompetitív bajnokságokat sejtet.

Nézzük az átlagos különbségeket! A nyolcvanasokban az átlagos különbség 3,2 pont volt, ami mostanra 5,3 pontra nőtt. (Hárompontos rendszerben 5-ről 8,9 pontra.) Vagyis a némethez hasonlóan, itt is maradt (nem sokat csökkent) a verseny a dobogóra esélyesek számát illetően, viszont jelentősen csökkent az első helyért folytatott verseny intenzitása: a Lyon vagy a PSG magasan a mezőny fölé nőve, utcahosszal tudta megnyerni a bajnokságokat. A Lyon ugyan sosem volt a Deloitte ML Top10 tagja, noha a 11-15. hely környékén azért ott volt, amikor a sikereit aratta. A PSG-nél viszont teljesen egyértelmű az összefüggés: ahogy a leggazdagabb klubok közé került (az arab tulajdonosának köszönhetően), azonnal dobogón végzett, majd a rá következő két szezont már be is húzta.

Mi is akkor a végkövetkeztetés mindebből? Mindenki eldöntheti maga, a magam részéről azt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy bár a foci gyorsabb, technikásabb, atletikusabb – mondhatni jobb – lett, ám a nemzeti bajnokságok szintjén a versengés így-vagy úgy, de kisebb lett. Kevesebb csapat verseng a bajnoki címekért, és jóval kevesebbnek van reális esélye hazája bajnoki címét megnyerni, azaz a több pénz nem eredményezett szélesebb körű, nyíltabb versengést, élesebb versenyt is csak módjával. (Leginkább a spanyol és az angol bajnokságban csökkent az első két helyezett közti különbség, abban a két ligában, ahol egyébként drasztikusan csökkent a versengésben valódi eséllyel részt vevő klubok száma: mindkét bajnokságban kialakult egy szűk arisztokrata csoport, amely egymás között eldönti az első hely sorsát, másnak legfeljebb csak morzsákat hagyva. A spanyoloknál ez két, a PL-ben 3-4 klubból áll. Ezek a klubok sokkal többet költenek fizetésekre, átigazolásokra, sokkal magasabb a játékoskereteik értéke, mint belföldi vetélytársaiké. Az összefüggés, azt hiszem, egyértelmű: Angliában a pénz arisztokráciája uralkodik, míg Spanyolországban a két tradicionálisan legnagyobb klub előnye fokozódott egészen szélsőséges mértékekig.)

Durva: háromszor annyit költ a két nagy, mint a többiek

Durva: háromszor annyit költ a két nagy, mint a többiek

Az öt topligában 30 éve még 44 klub jutott fel a dobogóra, mostanra ez a szám 35-re csökkent. Ahol nem az esélyes klubok száma csökkent, ott a bajnok és az ezüstérmes közti különbség nőtt jelentősen. A legdurvább változás a PL-ben zajlott le, ahol megfeleződött a dobogós csapatok száma, viszont a küzdelem az első helyért hihetetlenül éles lett: kevesek kiváltsága lett a PL-címért versenyezni. A magam részéről ezt bánom, mert szerintem a nézők, a szurkolók az izgalmas meccseket, a lehető legnyíltabb bajnokságokat kedvelik, ahol minél több csapatnak van esélye a bajnoki címre.

És a végére egy kis móka (melyik klubnak, hol kellett volna végezni az elmúlt 60 éve alapján):

Kinek, hol a helye?

Kinek, hol a helye? (Forrás: sportintelligence.com)

(Az igazi, nyílt versengés terepe áthelyeződhetett a Bajnokok Ligájára, mintegy hasonlítva az amerikai csapatsportok bajnokságaira – köszönet interes nevű kommentelőnk ilyen irányú megjegyzéséért. Ez azonban egy következő poszt témája.

És köszönet Máténak a vizuális tartalomért.)