A Capital One Cup, leánykori nevén League Cup mindenkiből kicsit más érzelmeket hoz ki. Vannak akik szerint ez is egy trófea, ami jól mutat a szekrényben, valamint egy jó és könnyű út Európába. Vannak akik szerint semmi másra nem jó, csak a bajnoki szereplés visszavetésére, hiszen könnyen kimutatható, hogy az elmúlt évek nyerteseinek/döntőseinek a bajnoki szereplése erősen megszenvedte a sikeres ligakupa menetelést. Az elmúlt években a Liverpool hozzáállása is vegyes volt, ahhoz a kupához melyet a Liverpool nyert meg a legtöbbször. Rafa alatt ez a sorozat volt az a hely ahol a fiatalok megmutathatták mire képesek. A spektrum másik vége King Kenny kinek irányításával végig a legerősebb csapat szerepelt és be is húztuk a trófeát, kicsit visszahozva a 80-as évekbeli hozzáállást ehhez a sorozathoz. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom nekem a Benítezi hozzáállás sokkal szimpatikusabb. Hiszen már nem a 80-as években vagyunk, és ennek a sorozatnak nincs presztízse, a keretünk meg annyira még nem mély, hogy érdemes lenne erős csapatot pályára küldeni trófeaszerzés céljából. Persze ha az ifik behúznák valami csoda folytán februárban nem ellenkeznék, de nem hiszem hogy komoly energiákat kellene belefektetni az idei évben. Az igazat megvallva a Villa meccs után én már rá voltam pörögve a MU meccsre, így teljes meglepetésként ért, hogy előtte még van egy hétközi meccsünk a Notts County ellen, ami talán megbocsátható, hiszen ritkán szoktunk a Ligakupa második fordulójában szerepelni, ilyenkor még európai szereplés miatt felmentésünk szokott lenni.
Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
Kifut a pályára két csapat, a későbbi győztes, és a későbbi vesztes. A vesztes jó ritmusban kezdi a meccset, igazi veszélyt nem okoz ugyan, de dominál, a győztesnek kell némi idő, amíg megtalálja magát. Ugyanakkor percről percre javul, negyed óra után már érvényesíteni tudja az akaratát, sok passzos játékával az őrületbe kergeti a tanácstalanná vált vesztest, aki olyannyira elfárad fejben attól, hogy cicáztatják, hogy a vezető gólt is tálcán kínálja egy szögletnél a győztesnek, fel sem ugrik vele fejelni. A győztes ezután higgadtan tartja az eredményt, a vesztes pedig tovább fut a labda után. A félidőben a vesztes becseréli a két legjobb játékosát, velük fel is élénkül a játéka, viszont vehemens támadások és kósza átlövések mellett igazi veszélyt most sem tud okozni. A győztes higgadtan kivárja, amíg a vesztes túlpörög, majd lecsillapodik, amikor esély mutatkozik rá, megint elkezd tilitolizni, amivel persze még jobban felhúzza a vesztest, aki már fejvesztve teper az egyenlítésért, azt kihasználóan pedig egyszer csak kocogva szerez egy kontragólt. Kettő. Innentől kezdve pedig olyannyira a győztes kezében van a meccs, hogy még egy hamar bekapott szépítő gól is belefér a vesztestől, a koncepció áll, a győztes továbbra is higgadt, a védelme rendre elakasztja a vesztes görcsös próbálkozásait. Az egyenlítés egy másodpercig sincs benne a levegőben, sőt, a kilencven valahányadik percben felteszi a győztes az i-re a pontot, és szerez még egy könnyed kontra gólt. 3-1. Jó mulatság, férfimunka az egyik oldalon, széttárt karok és csalódottság a másikon.
Fájdalmas, hogy a fenti bekezdésben a Liverpool volt a vesztes. Fájdalmas volt nézni, ahogy egy alacsonyabbra sorolt, viszont jelenleg egyértelműen jobb csapat úgy játszadozik velünk az Anfielden, ahogy nem szégyelli. Nekünk pedig 90 perc alatt annyi válaszunk volt minderre, hogy a felforgatott kezdőbe beküldjük a túlterhelt sztárjátékosainkat, hátha egyik vagy másik villan egyet. Ekkora taktikai betlit még nem láttunk eddig Brendan Rodgerstől, olyan tanácstalanság és erőlködés uralkodott a pályán, mint a Dalglish-Clarke időszak legbosszantóbb napjaiban, azzal a különbséggel, hogy most nem ívelésekben haltak meg rendre a támadások, hanem a kaputól 20-25 méterre lévő kényszerítőknél állt meg a tudomány. Úgy kaptunk három gólt, hogy még csak kiemelni sem tudunk senkit a védelemből mint fő rosszat, kollektívan emlékeztettek egy belassult jamaikai reggae zenekarra. Úgy lőttünk egy gólt, hogy már megint csak abban lehetett bízni, hogy Suarez villan egyet, ami így is lett, aztán mindez végül semmit sem ért. Joe Allen leblokkolt volt csapata ellen, csakúgy, mint Rodgers, és ezt a kettőt volt minden fájdalmas pont közül a legfájdalmasabb végignézni.
A Swansea City-t ugyanakkor minden dicséret megilleti. Olyan higgadtan, olyan könnyeden és olyan intelligensen játszottak, hogy öröm lett volna nézni őket, ha nem éppen a Liverpoolt alázzák meg a saját közönsége előtt. Nem nagyon lehet ezt a meccset hova tenni. Leginkább hamar el kell felejteni
Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea City. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
Nincs is jobb előjel egy semleges fociszerető számára annál, ha az angol bajnokság legszebb fociját megtervező edző tavalyi és idei csapata kerül össze egy kupameccsen. Mi viszont nem vagyunk semleges fociszeretők, így megnézzük, hogy mire számíthat a Liverpool a Swansea ellen és hogyan juthat tovább a legjobb nyolc közé a Capital One Cupban.
Nem vártuk a tegnap esti Capital One Cup fordulótól, hogy Ian Rush tengerkék szemei könnybe lábadnak tőle, és sejtésünk szerint nem is történt ilyesmi. Ugyanakkor játszottunk egy korrekt meccset a több mint korrekt West Bromwich Albion ellen, és tovább jutottunk a következő körbe. Hátrányból fordítás, remek akció végén szerzett győztes gól, kiváló Assaidi és Coates. Ezeken a sarokpontokon túl mondjuk nagyrészt unatkoztunk, de az már mostanra is mellékes.
Ambivalens érzésekkel vágunk neki a 2012/2013-as Ligakupának, hisz büszke címvédőként (és a League Cupot egyetlen reális célpontjának tekintő klubként) szeretnénk törődni vele, ugyanakkor nagyon örülnénk annak is, ha nem kellene. A presztízs és a pénz mellett azonban van egy harmadik fontos szempont is: a fiatalok beépítése idén nemcsak egy üres kampányszöveg, hanem a túlélés záloga.
Széthagyott pezsgősüvegek, bokáig érő alkoholos lé az öltözőben, egy csurig töltött kupa –Carroll nagy napja lehetett ez. Egy nagy vigyor volt a Liverpool a mérkőzés…
Senkit, ismétlem, senkit nem fog érdekelni – akár már egy hét múlva sem – hogyan nyertük meg ezt a Ligakupa-döntőt. Nem a hibákra, a számtalan kihagyott helyzetre, Gerrard elrontott tizenegyesére fogunk emlékezni, hanem arra, hogy ez volt az a Liverpool, ami oly sok év után végre elért valamit, valami kézzelfoghatót. Egy csapat, amit többször is jól arcon vágta magát vágtak, mégsem adta fel. És jól tesszük, ha ezt idézzük majd fel, mert egyedül ez számít.
Szinte már mindent elmondtunk erről a találkozóról: beszéltünk a Ligakupáról, a döntőbe vezető útról, most a döntőről fogunk – illetve próbálunk. Kínosan lassan telnek a másodpercek. Próbáljuk valahogy elütni az időt, de minden órával egyre nehezebb. Liverpool – Cardiff. Ligakupa-döntő.
A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.