Széthagyott pezsgősüvegek, bokáig érő alkoholos lé az öltözőben, egy csurig töltött kupa –Carroll nagy napja lehetett ez. Egy nagy vigyor volt a Liverpool a mérkőzés…
Senkit, ismétlem, senkit nem fog érdekelni – akár már egy hét múlva sem – hogyan nyertük meg ezt a Ligakupa-döntőt. Nem a hibákra, a számtalan kihagyott helyzetre, Gerrard elrontott tizenegyesére fogunk emlékezni, hanem arra, hogy ez volt az a Liverpool, ami oly sok év után végre elért valamit, valami kézzelfoghatót. Egy csapat, amit többször is jól arcon vágta magát vágtak, mégsem adta fel. És jól tesszük, ha ezt idézzük majd fel, mert egyedül ez számít.
Szinte már mindent elmondtunk erről a találkozóról: beszéltünk a Ligakupáról, a döntőbe vezető útról, most a döntőről fogunk – illetve próbálunk. Kínosan lassan telnek a másodpercek. Próbáljuk valahogy elütni az időt, de minden órával egyre nehezebb. Liverpool – Cardiff. Ligakupa-döntő.
A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.
Nem mindennapi mérkőzésre készül a Liverpool: öt év után újra döntőbe jutott egy kupasorozatban, ami az elmúlt idények hullámvölgye után hatalmas sikerként könyvelhető el. A nagy eseményre mi is több poszttal melegítünk: első körben összeszedtünk néhány érdekességet a Ligakupával kapcsolatban.
A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool – Manchester City 2-2.
Balotelli, Kompany, Yaya Touré, és Kolo Touré versus Jay Spearing, Lucas és Suárez a ma esti “Pótold kulcsjátékosaidat okosan”-játék főszereplői, két vállalkozókedvű résztvevőnk pedig Roberto Mancini és Kenny Dalglish. A tréfát félretéve azonban halálos komolysággal kérjük a keretünktől: ne. Itt a célegyenesben már ne. Ne miattuk, hanem miattunk.
A mérkőzés előtt azt mondtuk volna, hogy egy 2-1-es City győzelem is jó nekünk, azonban a fegyelmezett védekezésünket elnézve, jelentősen alulbecsültük magunkat: a Liverpool élt az egyetlen elé tálalt ziccerrel, majd visszazárt, és nézte, hogyan vergődik 60 percet egy lépéskényszerben levő Manchester City.
Elődöntő – jó kimondani ezt a szót, olyan érzésünk van tőle, mintha újra ott lennénk a legjobbak közt – még akkor is, ha a sokak által lenézett Carling Cup legjobb négy csapata közt vagyunk csak. A ma esti Manchester City – Liverpool, pontosabban ez a párharc- rólunk szól, arról, hogy vajon képes lesz-e ez a Liverpool megtenni azt, ami 2006 óta nem sikerült: trófeát nyerni.