A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.
Nem mindennapi mérkőzésre készül a Liverpool: öt év után újra döntőbe jutott egy kupasorozatban, ami az elmúlt idények hullámvölgye után hatalmas sikerként könyvelhető el. A nagy eseményre mi is több poszttal melegítünk: első körben összeszedtünk néhány érdekességet a Ligakupával kapcsolatban.
A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool – Manchester City 2-2.
Balotelli, Kompany, Yaya Touré, és Kolo Touré versus Jay Spearing, Lucas és Suárez a ma esti “Pótold kulcsjátékosaidat okosan”-játék főszereplői, két vállalkozókedvű résztvevőnk pedig Roberto Mancini és Kenny Dalglish. A tréfát félretéve azonban halálos komolysággal kérjük a keretünktől: ne. Itt a célegyenesben már ne. Ne miattuk, hanem miattunk.
A mérkőzés előtt azt mondtuk volna, hogy egy 2-1-es City győzelem is jó nekünk, azonban a fegyelmezett védekezésünket elnézve, jelentősen alulbecsültük magunkat: a Liverpool élt az egyetlen elé tálalt ziccerrel, majd visszazárt, és nézte, hogyan vergődik 60 percet egy lépéskényszerben levő Manchester City.
Elődöntő – jó kimondani ezt a szót, olyan érzésünk van tőle, mintha újra ott lennénk a legjobbak közt – még akkor is, ha a sokak által lenézett Carling Cup legjobb négy csapata közt vagyunk csak. A ma esti Manchester City – Liverpool, pontosabban ez a párharc- rólunk szól, arról, hogy vajon képes lesz-e ez a Liverpool megtenni azt, ami 2006 óta nem sikerült: trófeát nyerni.
Annyira, de annyira kár Lucas sérüléséért, mert ha az nincs, egy tökéletes estét kaptunk volna: bíztunk Kennyben és jól tettük, mert a Liverpool odament a Stamford Bridge-re és idén harmadszorra is bohócot csinált a Chelsea-ből. Jó volt tegnap látni Bellamyt, a gólokat, Henderson okos passzát, Maxi és Kelly örömét, a két napon belül másodszor is játszókat. Jó volt látni a Liverpoolt.
Nehéz érdemben írni egy olyan mérkőzésről, amiről kapásból olyan szavak jutnak csak eszembe, mint az esztelenség, a felháborító, vagy esetleg a nevetséges. A ma esti Chelsea – Liverpool sajnos pont ilyen, ezért most Kennytől kezdve az utolsó szurkolóig mindenki összeszorítja a fogát, és megpróbál valami értelmeset kihozni ebből az estéből. Így teszünk mi is.
A világ második legnagyobb igazsátalansága lett volna az, ha tegnap este továbbjut a Stoke (első helyen a szombati döntetlen áll): a Liverpool jobb volt, a Stoke szerencsésebb – egy ideig. A helyzetkihasználásunk továbbra sem túl parádés, de ezt jól ellensúlyozta Suarez, aki a kellő pillanatban előrántotta végtelen mély cilinderéből élete első liverpooli dupláját. Stoke-Liverpool: 1-2.