Doki

Az újabb válogatott szünetben folytatódik Javert korábbi játékosokat bemutató sorozata!  

Kvízkérdés is lehetne, biztos volt is már rá példa, hogy hány labdarúgó játszott a Liverpoolban és az Evertonban egyaránt. Nos, jóval több, mint azt az utóbbi évek, évtizedek alapján gondolnánk. A teljesség igénye nélkül és csak a háború utáni játékosokból válogatva: Peter Beardsley, Gary Ablett, Steve Mcmahon, Don Hutchison, Abel Xavier, Sander Westerveld, Nick Barmby, David Burrows, Dave Hickson, Johnny Morrissey, Kevin Sheedy vagy éppen David Johnson. És közülük hányan rúgtak gólt mindkét csapat mezében a másik ellen? Ez már jóval egyszerűbb, a teljesség igényével: Peter Beardsley és David Johnson. És ki volt az, aki mindkét oldalon győztes gólt szerzett? Kizárólag David Johnson! Az Ő megéneklése következik.

„Olyan játékosok mellett, mint Kenny Dalglish

vagy Ian Rush, nagyon nehéz

kitűnni a teljesítményeddel.

Talán David is emiatt nem kapta meg soha

az Őt igazán megillető elismerést!”

(John Aldridge)

1951. október 23-án született Liverpoolban, igazi scouser tehát. Egész családja fanatikus ’poolos volt, rendszeresen jártak az Anfieldre és idegenbe is a Travelling Koppal. Ezért is ért mindenkit valóságos sokként, hogy 15 évesen az Everton ifik között kezdett futballozni. Ahol nagyon hamar országos ismeretségre is szert tett, amikor egy FA-kupa mérkőzésen a középkezdés után 6 mp-el betalált a MU ellen. Cikkek sora jelent meg róla, hiszen az akkori nyilvántartások szerint ez angol rekordnak számított. Holtversenyben Albert Mundyval, akinek az Aldershot mezében a Hartlepool ellen 1958-ban és Keith Smith-szel, akinek a Crystal Palace csatáraként a Derby ellen 1964-ben szintén 6 mp kellett csak a gólhoz. (Bár elég nagy vitákat szított a dolog, hiszen ugyancsak 1964-ben egy Bradford – Tranmere meccsen a hazaiak csatára, Jim Fryatt sokak szerint 4 mp alatt talált be, de ezt sem akkor, sem azóta nem hitelesítették!) A kékek nagy csapatában ’71 januárjában debütált, a Burnley ellen, a Turf Mooron. Ráadásul góllal, a 2-2-re végződött mérkőzésen. Összesen 49 meccsen 11 gólt szerezett, köztük a már említettet ’71 nov. 13-án, a Derbyn. Képzeljük el a jelenetet, ahogy az egész családja ott áll a vendégszektorban, és nem tudja eldönteni, hogy a csapatának szurkoljon vagy a fiának/testvérének/unokatestvérének. A 71. percben egy jobbról érkező beadást fejelt kapura, amit Clemence még bravúrral a kapufára ütött, a kipattanót viszont már a Gwladys Street felőli hálóba vágta. Hogy magában a gólszerzőben mi játszódhatott le ekkor, azt végképp nehéz elképzelni…

Bill Shankly kétszer is megpróbálta leigazolni, de Harry Catterick, az Everton akkori menedzsere nem engedte el. Egészen ’72 novemberéig, amikor is elfogadták az Ipswich 50.000 fontos ajánlatát. A következő négy évben Bobby Robson irányítása alatt 136 meccsen 35 gólt rúgott, és az ő mezükben is betalált a Liverpool ellen, ’75 szeptemberében. Mondanom sem kell, hogy később vörösben két gólt is rúgott a The Tractor Boys ellen. A ’73-as volt a legsikeresebb éve az Ipswichben, amikor is megnyerték a Texaco-Cupot (Ez a hivatalos nevén International League Board Competition, egy először a ’70-’71-es idényben kiírt és összesen 5 évet megélt sorozat volt, azon angol, skót, ír és észak-ír csapatok részére, amelyek abban az évben nem kvalifikálták magukat egyik európai kupasorozatra sem. ’72-ben az írek és észak-írek kiszálltak, nyilván politikai okok miatt, és létrehozták a saját, Texaco (All-Ireland) Cup nevezetű sorozatukat. Újabb két év után az addigi névadó szponzor, az amerikai kőolajipari vállalat is kihátrált, így az utolsó évben már Anglo-Scottish Cup néven futott. Az összdíjazása egyébként 100.000 font volt). Ráadásul a döntőben a nagy rivális Norwich Cityt győzték le 4-2-es összesítéssel.

Ipswichben egyébként csapattársa volt John Wark, aki ’84-’87 között 108 meccsen 42 gólt rúgott vörösben, bár tudomásom szerint soha nem léptek pályára egyszerre. Ugyanazon a poszton játszottak és az akkor még meglehetősen fiatal skót pont Johnson távozása után lett alapember a Portman Roadon.

Végül aztán ’76 augusztusában, immár Bob Paisleynek sikerült leigazolnia, 225.000 fontért, ami akkoriban klubrekordnak számított.

Első idénye első 8 meccsén kezdett, de aztán a padra szorult, mivel az előző évben 23 gólt szerző John Toshack felépült sérüléséből. Paisley hosszútávon számolt vele, épp a walesi leendő utódjaként, de ’76-’77-ben még egyértelműen a csere szerepét szánta neki. Az első évében 38 meccsen szerzett 8 gólja pont erről tanúskodik. Nem rossz, de még nem Toshack szint, aki ebben az évben 13 gól/30 meccs mutatóval rendelkezett. Természetesen a meccseken belül jóval több játékperccel!

Johnson az idényzáró Bristol City elleni idegenbeli vereségkor gólt szerzett, s talán ennek hatására is kezdő lehetett a Wembleyben a MU elleni FA-kupa döntőben. A meccs sajnos 2-1-es vereséggel végződött, s a Johnsont váltó Ian Callaghan maradt is a kezdőben a négy nappal későbbi, a csapat történetének első BEK-döntőjén. Hogy ott mi történt, azt mindannyian tudjuk, hősünk nem lépett pályára, de tevékeny részese volt a klubtörténet egyik legsikeresebb évének.

A ’77-’78-as idényt is szinte végigpadozta, de jócskán akadt emlékezetes momentuma. A West Brom ellen a Hawthornsban, az Everton ellen a Goodisonban (szintén a Gwladys Street felőli kapuba…) lőtt győztes gólt, és ő szerezte a Mönchengladbach elleni, idegenbeli egyenlítő találatunkat a BEK elődöntő első mérkőzésének 88. percében. Egy perccel később Rainer Bonhof gólja végül a ’gladbach győzelmét jelentette, de az egy gólos vereség és az idegenben szerzett gól elég jó alapot jelentett a visszavágóra. Ami aztán 3-0-lal végződött és Ray Kennedy nagy meccseként vonult be a történelembe, hiszen vezető gólja mellett Dalglisht és Jimmy Caset is gólpasszal szolgálta ki. Ápr. 8-án aztán a Leicester elleni hazai 3-2 során elszakadt Johnson térdszalagja, ami miatt az idény hátralévő részét, köztük a londoni BEK-döntőt is kénytelen volt kihagyni. Ezen a meccsen debütált egyébként – ráadásul góllal – Sammy Lee!

A következő idény őszére is rányomta még bélyegét a súlyos sérülés. Szept. 2-án, a Tottenham elleni 7-0-s győzelemkor lépett először pályára, vagyis a lehető legjobbkor. A Spurs két friss világbajnokkal, az argentin Oswaldo Ardilessel és Ricky Villával, valamint az ekkor még jórészt ismeretlen, de később 53 válogatottságig jutó Glenn Hoddlellel állt fel és futott bele története legnagyobb arányú bajnoki vereségébe (minden sorozatot figyelembe véve a ’95. júliusi, az Intertotó-kupában Kölnben elszenvedett 8-0 számít annak). Johnson és Kenny duplázott, Neal egy megismételt büntetőt értékesített, de igazán emlékezetes az utolsó gól lett. A vendégek szögletéből indult akció végén három hosszú passz után Terry Mac által befejelt gól mai szemmel is fantasztikus. Akár a Klopp vagy Slot érában is szerezhettük volna!

Októberben a Chelsea elleni 2-0 során az Anfielden Kennyvel gólpasszt adtak egymásnak. Decemberben a csapat kisebb hullámvölgybe került, neki sem ment a játék. Négy meccs alatt három vereség is becsúszott az Arsenal, az Anderlecht (Európai Szuperkupa-döntő, első mérkőzés), és a Bristol City ellenében. Ettől függetlenül ebben az évben a második forduló után állt élre a csapat a bajnokságban és ott is maradt az idény végéig. Az is kellett ehhez persze, hogy tavasztól Johnson egyre jobb formába lendült és hihetetlen párost alkottak Dalglishsal. A Tottenham után a Norwich, a Burnley (FA-kupa) és a Leeds ellen is duplázott. Ez volt az az év, amikor a legtöbbször Phil Neal – Alan Hansen – Phil Thompson – Alan Kennedy összetételű védelem 42 meccsen mindössze 16 gólt kapott, az Anfielden összesen 4-et. Máj. 8-án az Aston Villa elleni 3-0-s győzelem után lett bajnok a csapat, ekkor nevezte Brian Clough, a Forest legendás menedzsere az Anfieldet „érinthetetlennek”, Bob Paisleyt pedig „a futball Frank Sinatrajának”. Köztudott volt róla, hogy hatalmas Sinatra rajongó, állítólag a nottinghami székház többször is zengett a „My way”-tól meg a „New York, New York”-tól…

A ’79-’80-as volt a legeredményesebb szezonja, mikor is minden sorozatot figyelembe véve 54 mérkőzésen 27 gólig jutott! Dec. 29-én duplázott a Hawthornsben aratott 2-0-s győzelemkor. Ezen meccs után adta az abban az időben eléggé elhíresült interjúját a West Brom menedzsere, a legendás Ron Atkinson és csapatkapitánya, John Wile.

Atkinson:

„Ennek a csapatnak egyszerűen nincs gyenge pontja! Lássuk be, sokkal nagyobb különbséggel is győzhettek volna. A futball minden aspektusában odafigyelnek a legapróbb részletekre is. Ilyet más csapatnál nem tapasztaltam még. Talán csak a helyzetkihasználásuk nem volt tökéletes, de amikor kellett, akkor betaláltak.”

Wile:

Tíz éve játszom ellenük, és semmit nem változtak! A játékosok mások, de a csapat ugyanazt a tökéletes futball játssza egyfolytában. Dokumentumfilmet kéne forgatni róluk, és levetíteni minden más csapatnak!”

A dicséret bárhonnan jön jólesik, de ha az ellenfél áradozik ennyire, az talán többet mondd mindennél!

Jan. 5-én lőtte egyetlen, ráadásul klasszikus mesterhármasát vörösben, az FA-kupában a Grimsby Town 5-0-s legyőzésekor. Máj. 3-án pedig duplázott az Aston Villa elleni hazai 4-1 alkalmával, amivel a csapat bebiztosította a bajnoki elsőséget. Egymás utáni második évben is a Villa ellen lettünk bajnokok. Ráadásul az egyiket, a nagyobbat ballal lőtte.

„Ronnie Moran mindig azzal traktál, hogy kevés gólt lövök bal lábbal. Ezután a meccs után remélem elfelejt egy darabig!”

Érdekesség, hogy ezen a meccsen lőtte egyetlen gólját és egyetlen öngólját is vörösben Avi Cohen, a Liverpool első izraeli játékosa. Ő volt az, aki a következő idényben, szept. 20-án pályára lépett a The Dellben a Southampton elleni 2-2-n, pedig a meccs a zsidó Yom Kippur ünnepére esett, nem kis népharagot váltva ki ezzel odahaza.

Ezen a tavaszon esett meg, hogy ápr. 12 és máj. 1 között nem kevesebb, mint ötször játszottunk az Arsenallal. Történt ugyanis, hogy a Hillsboroughban lejátszott első FA-kupa elődöntő 0-0-ra végződött, majd az ismétlés, ápr. 16-án 1-1-re a Villa Parkban. Ápr. 19-én következett egy bajnoki (szintén 1-1 az Anfielden), majd a második ismétlés, a Villa Parkban, ápr. 28-án. A változatosság kedvéért ez is 1-1 lett, végül máj. 1-én, szintén Birminghamban aztán döntés született, sajnos 1-0-ra győztek az Ágyúsok. Az ápr. 28-ai meccsen Johnson és Fairclough szinte egyforma, elég csúnyának tűnő, de szerencsére nem túl súlyos sérülést szenvedtek, ami a Liverpool Echot is megihlette:

’80. szept. 17-e nagybetűs ünnep a Liverpool történetében. A BEK első fordulójában, a finn Oulu Palloseura otthonában debütált egy még a 19. életévét sem betöltő srác, egy bizonyos Ian Rush! Ekkor persze még nem lehetett tudni, de szép lassan átvette Johnson helyét Kenny mellett a csatársorban. De előtte még elérkezett ’81. május 27-e és az újabb, ezúttal Párizsban rendezett BEK-döntő. Hogy ott mi történt az szintén köztudott, David ennyit mondott róla:

„A ’77-es BEK-döntőn végig a kispadon ültem, a ’78-ason meg otthon a mankómon. ’A ’81-esen végre játszhattam és végig a pályán is maradtam. Egyértelműen pályafutásom csúcsa volt az az este!”

’82 augusztusában aztán 120.000 fontért visszatért az Evertonhoz, ahol összesen 45 meccsen már csak 5 gólt szerzett. Az akkori átigazolási- és kölcsön szabályok megengedték azt a furcsaságot, hogy ’84-ben a Toffeek mellett pályára lépett a másodosztályú Barnsleyban és Manchester Cityben, az amerikai NASL-ben szereplő Tulsa Roughnecksben és a harmadosztályú Preston North Endben is. Ezekben a gárdákban 55 meccsen összesen 11 gólt rúgott. Utolsó csapatában, az ötödosztályú Barrow AFC-ben 5/25 volt a mérlege, immár játékos-edzőként.

A Háromoroszlánosok között már Everton játékosként bemutatkozott, amikor is ’75. május 21-én a Wembleyben a Wales elleni 2-2 mindkét hazai találatát Ő jegyezte. Három nap múlva a skótok 5-1-es legyőzésekor szintén gólt szerzett. Mindkét meccset a Brit Házibajnokság (British Home Championship) keretei között játszották. Ez volt a labdarúgás történetének legrégebbi nemzetközi kupasorozata, Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország (1950-ig Írország) részvételével. Először az 1883-84-es szezonban rendezték meg, utoljára pedig pont száz évvel később, 1983-84-ben. Az angolok 54-szer, a skótok 41-szer, a walesiek 12-szer, az észak-írek 5-ször, az írek pedig 3-szor nyerték meg. Azért nem jön ki a matek, mert ha a körmérkőzések után holtverseny alakult ki, akkor nem döntöttek, hanem megosztott aranyérmet osztottak ki. Az ’50-es és ’54-es VB-re valamint a ’68-as Eb-re selejtezőként is szolgált a sorozat, ekkor még viszonylag nagy presztízzsel bírt. ’85 és ’89 között az angolok és a skótok még próbálkoztak egy páros mérkőzéssel, az ún, Rous kupáért. ’80 május 13-án megint csak duplázott az argentinok ellen (3-1). Ez a mérkőzés arról lett nevezetes, hogy Diego Maradona ekkor lépett pályára először a Brit-szigeteken. Mindössze 8-szoros angol válogatottnak mondhatja magát, az ezeken szerzett öt gól viszont kifejezetten szép eredmény.

David Johnson sokak szerint a Liverpool történetének valaha volt legjobb csapatában játszott és egyáltalán nem csak kiegészítő emberként. 213 mérkőzésen 78 gólt rúgott és 27 gólpasszt osztott ki vörösben. Góljai közül 5 volt győztes találat, és 8-szor volt eredményes a 85. perc után. Mérlege 114w 60d 39l, győzelmi aránya 53,52%. Nyert három BEK-et, négy bajnoki címet, egy Liga-kupát és egy Európai Szuper-kupát. 2006-ban, az LFCTV híres „100 players who shook the Kop” szavazásán a 77. helyre került.
Az Lfc history szerint a Kenny Dalglish-sal alkotott párosa az 5. leghatékonyabb duó volt a csapat történetében a St. John-Hunt, a Dalglish-Rush, a Keegan-Toshack és a Firmino-Salah kettős után. Összesen 33 gólpasszt osztottak ki egymásnak, Kenny 24, David 9 arányban.

Visszavonulása után visszatért az Anfieldre, az egyik vendéglátó egységet vezette és állandó szakértője volt a BBC Radio Merseysidenak is. A ’90-es években biztosítótársaságot alapított barátjával, Alan Kennedyvel.
2008-ban elhíresült az a nyilatkozata, amit szept. 27-én, a Derby napján adott:

„A mi időnkben sokkal több saját nevelésű játékos játszott, mindkét csapatban! Mindannyian a Merseside-on nőttünk fel, vagy vörösek voltunk vagy kékek. Emlékszem, mikor megjelent az idény menetrendje, egyből azt kerestük, hogy mikor lesz a Derby. Most, hogy ennyire megnőtt az idegenlégiósok száma, ez teljesen megváltozott. Nem kétlem, hogy a külföldiek nagy része tisztában van a két csapat történelmével, és talán a rivalizálásunkat is megértik! De nyilvánvalóan nem úgy állnak a meccshez, mint a scouserek. Mint Carra és Gerrard. Ők ketten tudják, hogy mit jelent mindez a helyieknek. Hogy milyen másnap munkába, iskolába vagy akár csak a közértbe lemenni úgy, hogy előző nap vereséget szenvedett a csapatod!”

Ez volt egyébként az a meccs, mikor a Goodisonban nyertünk 2-0-ra, Torres második félidei duplájával. (Végre valami, amire emlékezhetünk is akár :) )

Johnson egész pályafutása alatt torokfájástól szenvedett, ezért a táskája mindig tele volt szopogató tablettákkal, fájdalomcsillapítóval meg más gyógyszerekkel.

„Az öltöző akkor még tényleg öltöző volt, valaki a borotválkozókészletét vitte be, valaki a samponját meg a hajkeféjét. Nálam Strepsils meg fájdalomcsillapító volt mindig. És az egész csapat rájárt. Soha senkinél nem volt semmilyen gyógyszer, ha megfájdult valamilyük, kérdés nélkül nyúltak a táskám után és szolgálták ki magukat. Még Fagan meg Moran is. Egyszer Terry Mac kiöntött belőle mindent, majd felkiáltott: Olyan ez, mint egy rohadt orvosi táska!”

Innen a beceneve: Doki! Az egész csapat és a brit futballtársadalom kizárólag ezen a néven hívta és emlegette Őt. De sajnos a vicces résznek ezzel vége is. David Johnsonnál torokrákot diagnosztizáltak és évekig tartó hosszas betegség után 2022 november 23-án elhunyt. A VB miatt csak december 30-án, a Leicester elleni meccs előtt emlékeztek meg róla az Anfielden (igen, ez volt szegény Wout Faes nagy meccse…). A temetésén egy vörös kocsi vitte a koporsót, egy kék pedig a koszorúkat. Sammy Lee, John Aldridge, Howard Gayle és Phil Thompson voltak a koporsóvivők.

Természetesen rengetegen emlékeztek meg róla aznap, én Matt Critchley, angol krikettjátékos üzenetét osztanám meg zárásként:

„Dokival együtt szakértősködtünk az LFCTV-nél. Csak arra tudok gondolni vele kapcsolatban, hogy életemben nem röhögtem annyit, mint mikor vele voltam. Hihetetlen humorérzéke volt! És valahogy, tényleg fogalmam sincs már, hogy hogy, de mindig az lett a vége, hogy elmentünk kínait kajálni

Nyugodj békében Legenda!”