Ez már nem az az Arsenal
Nagy őszi menetelésünk következő lépéseként a 2024-25-ös PL szezon bajnokához látogatunk vasárnap. Na de hogy jutottunk el ide? Ez egy hosszú történet.
Késve időzített megszületésemmel az 1970-es 80-as éveket sajnos nem sikerült megélnem, pedig egy pezsgő, reménnyel teli időszak lehetett ez az elbeszélések alapján. Érdemes volt moziba járni (Star Wars, Vissza a jövőbe, Indiana Jones), koncertekre járni (Led Zeppelintől Sex Pistolson át Michael Jacksonig volt minden), vagy játszani az első játékkonzolokkal. Amit nem volt érdemes csinálni ebben az időszakban, az az Arsenal meccsek nézése. Végtelenül defenzív foci, pragmatikus 1-0-ák, „Boring-boring Arsenal”.
Mikor a 2000-es évek elején elkezdtem szépen lassan meccseket nézni, már egyáltalán nem ez volt a helyzet.
Ez már nem az az Arsenal volt.
Lévén apukám nekik szurkol, valószínűleg eleve több meccset láttam tőlük, mint mondjuk a Unitedtől, bár emlékeim szerint a sport TV-n nem volt akkor még olyan meccsdömping mint napjainkban, így azt nézte az ember, amit épp közvetítettek. Arsenal meccset közvetíteni pedig ekkoriban igencsak megérte: látványos, minőségi foci gyors tempó és valódi világsztárok.
Biztosan nem voltam egyedül gyerekként, mikor azt hittem Arsene Wengerről kapták a nevüket. (Vajon az egyel fiatalabb generáció hitte azt, hogy a Man City meg Mancini után lett elkeresztelve?) A PL második leghosszabb ideig regnáló edzőjének a mából visszatekintve megvoltak a maga ikonikus pillanatai, de gyerekként egyáltalán nem ez érdekelt. Annál inkább Pires mérnöki pontossággal megrajzolt passzai, Bergkamp leheletfinom labdaérintései, Henry könnyed befejezései. Ezt a csapatot nehéz volt nem kedvelni. Ekkoriban még nem volt kialakult szurkolói preferenciám, sok csapatot kedveltem. Az Arsenal viszont még a Fifa hiányában excelben lejátszott képzeletbeli BL-m elődöntőjébe is bekerült!
Thierry Henry számomra abszolút az a ritka fajta top focista, mint Ronaldinho, akit ellenfélként sem tudom elképzelni, hogy bárki igazán utált volna. (na jó, talán az Íreken kívül). Egy kezemen meg tudom számolni hány olyan, nem kedvenc csapatomhoz tartozó pillanat volt az életemben, mikor beleborsódzott a hátam abba, amit láttam, ez a hatalmas visszatérés az egyik ilyen:
A 2006-os fájdalmasan elbukott bl-döntő, Henry távozása mind egy valószínűleg elkerülhetetlen lejtmenetnek az állomásai voltak, amelyet az Emirates megépítéséhez szükséges irgalmatlan mennyiségű hitel törlesztése indukált. 10 éven keresztül kellett nullás nettó költéssel rendszeresen hozni a Wenger-trophyt, hogy ki tudják gazdálkodni az új otthonukat. A 2000-es évek végéről így nincsenek is élénk emlékeim a csapatról. Kamaszként mondjuk ekkortájt megváltozott az érdeklődésem fókusza és gyakran inkább a Pepsi Max reklámot vártam az Eurosport 2-n, a szünetben.
A 2010-es évekre a számunkra szintén jól ismerős „majdnem” bajnoki címekből jutott csak ki az Arsenalnak, egy-egy játékosnak (Özil, Sanchez) voltak kiugró szezonjai, de csapatként sosem tudtak már révbe érni. Most már tudjuk, hogy a 2016-os Leicester ellen elbukott bajnokság a Wenger korszak két szezonos haláltusájának kezdetét is jelentette. Többé nem lett meg vele a BL pozíció és 2018 májusában 22 év után távozott.
Jött pár év good ebening, majd 2019-ben egy korántsem egyértelmű sikerként induló Arteta korszak 8. hellyel a félszezonban, és az azt követő teljes elsőben is. A klub megbízott benne, elkezdtek komolyabb összegeket költeni az átigazolási piacon és mostanra 2004 után először eljutottak oda, hogy valóban igen jó esélyekkel szálnak harcba húsz év után az első bajnoki címükért.
De ez már nem az az Arsenal, akiknek könnyen tudok szurkolni, vagy szívesen nézek meg hétvégente.
Olyan a mostani Arsenal, a 2004-eshez képest, mint egy új építésű lakópark egy klasszicista palotához képest. Lehet, hogy jobb az energiafelhasználása, minden egyes eleme magasabb minőségben tölti be a funkcióját, drágább és hatékonyabb. De mégsem okoz akkora lelkesedést meglátni egy fárasztó nap végén. Egy mérnöki asztalon megtervezett csapat, a szépség igénye nélkül. Kicsit persze a komplett labdarúgás ebbe az irányba mozdult el. Előbb a Özil féle bármelyik pillanatban váratlant húzni képes playmakerek koptak ki, aztán a távoli lövések is „túl kockázatosnak” ítéltettek. Reméljük, nem jutunk el oda, hogy végül a labdához nem érést hozzák ki leghatékonyabb taktikának az advanced statok.
Ugyan Wenger Arsenalját sem elsősorban az ő személye miatt kedveltem, Mr. Legóhaj viszont kifejezetten irritál. Persze, egy edző megítélése nagy részben ízlés dolga. Van, aki Klopp kirohanásait élte meg ripacskodásnak, számomra meg Arteta az, akinek minden egyes megmozdulása egy borzasztóan szar színész vergődésének tűnik, az eltúlzott heves gesztikulásaival és az idiótábbnál idiótább ötleteivel. Mintha minden egyes pillanatban Pepet akarná majmolni.
Lehet, hogy csak simán én öregedtem meg, lehet hogy a nosztalgia szépíti meg a 20 évvel ezelőtti focit, de Bergkamp-Havertz, Vieria-Rice, de akár Pires-Saka viszonylatban is elég egyértelmű számomra, hogy az első opciót választanám. Innen nézve persze az, hogy Arteta ebből az alapanyagból összerakott egy űr-Cityt megközelíteni képes csapatot, abszolút elismerésre méltó.
A nagy képet nézve az idei jó eredményeink ellenére is letagadhatatlan, hogy az Arsenal előrébb tart az építkezésben, mint mi. A Klopp korszakhoz hasonlóan Artetanak is sikerült szezonról szezonra mindig kicsit magasabb szintre juttatni őket. Tavaly megvolt a mi 2018-19-es szezonunkhoz hasonló, majdnem tökéletes, de még nem elég jó bajnoki szereplés. Én azt várom, hogy pont ugyanaz fog történni ezután, ami velünk történt.
Ez már nem az az Arsenal, amelyik egy hét alatt elveszít minden trófeát tavasszal.
Egy bajnokaspiráns csapat felépítése nem működik egyik pillanatról a másikra, ezért nem hiszem, hogy Slottal idén egyből valós kihívói lehetünk a Citynek. Rodri sérülésével viszont, aki egyértelműen a legkevésbé pótolható tagja az elmúlt 4 szezon bajnokának, az Arsenal történelmi esélyt kapott, hogy belépjen azon a kapun, amelyhez egyre közelebb és közelebb somfordált.
Salibának el kell még tanulnia Virgiltől a megfelelő meccsre időzített piroslapot, így ő ezt most Odegaarddal együtt kihagyja, nekünk Alisson légi jelenléte hiányozhat majd a pontrúgásoknál, Jota pedig a másik kapu előtt, de az alap erőviszonyokon szerintem mindez nem változtat.
Ez már nem az az Arsenal, ahova esélyesént megyünk látogatóba.
A meccsen, és a szezonban is nekik áll a zászló, de jövőre, a City kizárását követően kapnak majd egy méltó kihívót a Liverpool személyében. Egy kevésgólos, kurva unalmas fegyelmezett védekezésben gazdag délutánt várok az Emiratesben. Aztán persze egy meccsen bármi megtörténhet. Akár még ez is:
Vasárnap 17:30, Spíler 1
