Megfázva

Elkapott a hét elején valami takonykór. Valahol számítottam is rá, kezdődött az őszi nagy rohanás, le voltam gyengülve a több hónapos kánikulában sorozatos rossz alvások miatt. Ilyenkor az alapból gond nélkül elvégzett rutinfeladatok sem úgy sikerülnek, mint máskor, ettől aztán borzasztóan frusztrált leszek, ami meg megint csak ront a teljesítményemen. A jó hír, hogy azért már voltam máskor is megfázva, tudom, hogy akár pár nap alatt is ki lehet jönni belőle, sírhelyeket semmiképp nem érdemes elkezdeni böngészni emiatt.

Nagyjából ez történt drága csapatunkkal is. Ezután a 90 perc után nem kínoznék mindenkit háromkötet hosszúságú összefoglalóval, ez szar volt, mindenki kiabálja ki magát, aztán menjünk tovább.

Kezdőnk változatlan volt, a Nottingham kezdőjét nézegetve pedig arra kellett rájönnöm, hogy én valószínűleg egy darab Forest meccset nem láttam az elmúlt 3 évből az ellenünk vívott néhányat kivéve. Keats Yeats Kates Yates neve pl. semmilyen szinten nem volt ismerős, mint futballjátékos, erre ő a kapitányuk.

Már a 9. percben feljegyeztem, hogy sokkal nagyobb a rohangálás, mint az eddigi meccseinken. Nem tűnt úgy, hogy kontrolláljuk a meccset, idegesség meg kapkodás érződött már itt mindenkin.

Ehhez hozzáadott Oliver is, aki Yáteszi könnyedséggel kioszthatott volna nekik, pár pofánvágós sárglapot, de amúgy legalább abban következetes, hogy teljesen következetlenül hol ide, hol oda kezdi el megítélni a mérkőzés bizonyos szakaszaiban a 50-50 párharcokat. A Forest szerencsére ebből csak támadásokig jutott az első félidőben, helyzetekig nem, mikor nekünk fütyörészett legalább volt pár veszélyes beívelés, valamint Diaz kapufája (ha nem kell ennyit harcolni a labdáért, szerintem lepasszolja) ami még emlékezetes marad.

A második félidőben megtudtuk miért nem passzol Salah Szoboszlainak – mert képtelen neki pontosan odaadni a labdát. De nem fair őt kiemelni, igazából valahogy mindenkiből a legrosszabbat sikerült kihozni ma délután. Alexander-Arnold világtalan előrebaszkodott labdái, Salah égbe-világba eldurrogtatott lövései, Szobo szar kiugratásai, Robbo elkésett belépői, Nunez pályára lépése.

Örültem neki, hogy a standardan beálló cserék nem pont ugyanazokat váltották, mint eddig, de ez az öröm nem sokáig tartott.  Az addigi játékunk is szétesett, a védekezésünk bizonytalanabb lett, és semmit nem tudtak hozzátenni a becserélt játékosok.

Nem úgy az ellenfélnél. Eltekintve attól, hogy nem jött ki egyelőre Hudson-Odoiból az, amit 3-4 évvel ezelőtt sokan láttak benne, elég kemény, hogy a tavaly majdnem kieső Nottingham őt tudja csereként bedobni egy meccsen. Többször is megfirkálta Bradleyt, szóval nem a sokak által rettegett egyetlen elfutásából szerezte meg a vezetést az Erdei Semmisonka, hanem sajnos eddigre ez már benne volt a meccsben.

Slot ezután következő cseréi kicsit arra emlékeztettek, mint mikor FIFA-ban próbálom beállítani az összes támadószellemű játékost, hogy abból majd biztos gólt szerzünk. Ami szomorúbb, hogy láthatóan nem csak én, hanem a pályán lévő 11 srác sem tudta, hogy most mégis kinek mit kellene csinálni.  A Bradley –  Virgil – Tsimi hátvédsorról annyi jutott csak eszembe, hogy ezek egy reményvesztett ember kétségbeesett próbálkozásai.

Sok folyadék, C-Vitamin, pihenés, és remélhetőleg kedden a Milan ellen mindenki jobban fogja már érezni magát. Addig pedig örüljünk, hogy a wishes Jack Grealish, alias Jota Silva legalább nem nálunk játszik.