Egy utolsó keserédes utazás
Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, hiszen veletek együtt régóta készítem magam. A klub folyamatosan tölti fel a különböző platformokra a nosztalgiázós kontentet és a bejelentés utáni időszakot nem számítva most a legtöbb a feedjeimen a hasonló tartalom. Lesz majd egy nehezebb is, de erről majd később.
nyúl_úr kiharangját olvassátok.
A Klopp-éra utolsó idegenbeli meccse volt a tegnapi, amit leírni is hidegrázós számomra. Egy biztos, én még a magam részéről nem vagyok felkészülve a szezonzáróra. Egy fokkal viszont megkönnyítette a tegnapi este a jövőbeli Nyúl érzéseit. Gyertek velem, utazzunk el egy kicsit:
Ha az előjeleket tekintem, talán nem is lehetett volna jobb helyre mennünk: Emery csapatai ellen Jürgen mackónk eredményei igencsak szépek, az első találkozás ugye nem sikerült valami szépre – 2016, Basel, elvesztett EL-döntő – ez után viszont 3 iksz mellett 6 győzelem jött a sorban. Az Aston Villa elleni PL meccsek többnyire szintén jól mentek Birminghamben, bár ide is becsúszott egy csúnya bukta, szeretett klubunk legnagyobb Premier League veresége, az a 7-2 még 2020 októberében, ami akkor hatalmas pofon volt.
Éreztem, hogy akkora sallert nem kapunk majd, egy tockos mégis jutott. Tudtam, hogy nem lesz olyan, mint egy Norwich elleni 5-4, vagy egy Alisson fejessel megnyert WBA elleni katarzis, esetleg egy bucira pofozás, mint mondjuk az Old Traffordon… Se lentebb, se feljebb a tabellán már nem léphetünk, tét max annyi van, hogy ne sérüljön meg senki és Klopp ne sárgázódjon ki a búcsú meccséről, nem is igazán emlékszem, mikor láttam őt ennyire visszafogottnak a Liverpool kispadján, vagy egyáltalán bármilyen kispadon.
Én olyan ember vagyok, aki egy kicsit tisztábban lát, amikor tudatába kerül, hogy utoljára megy valahova. Az utolsó munkanap a melóhelyen, az utolsó kávé+sör kombó egy külföldi út végén, az utolsó keserédes séta a kedvenc utcáidban, mielőtt elköltözöl, az utolsó vihogások az iskolai folyósón. Ilyen keserédes lett a végére a tegnapi találkozó, még ha nem is így indult maga a meccs.
Rögtön az elején megszereztük a vezetést, Emi bekotorta Elliott megpattanó zsugáját, ordítok, mintha a Travelling Kop-pal utaztam volna, ordítok, mint a Magyarország-Kanada hokimeccsen a lelátón, ünneplek, mintha 30 méteres bomba lett volna. Hangosan kacagok, amikor Unai az állát vakarja a képernyőn.
Imádtam, hogy a Travelling-Koptól zeng a Villa Park. Ahogy hosszú perceken át a kommentátoron kívül csak az I’m so glad hallatszik, szintén hidegrázós volt számomra. Na mondom, még ki is nyílhat a gólzsák. Bejött, csak nem úgy, ahogy azt én szerettem volna. Szinte menetrendszerűen jött az, ami jelenleg a csapatunk egyik legnagyobb problémája szerintem, a ki nem kényszerített hiba. Könnyelmű passzból elveszítjük a labdát, és mire eszmélünk, már ránk rohan az ellen, Watkins megfut a szélen, a 200. Premier League meccsét játszó Ali tehetetlen, 1-1.
Szoktuk mondani, hogy egy csapat annyira sebezhető, mint a leggyengébb láncszeme. Ez a mai Liverpoolra talán nem igaz. Technikailag, egyéni képességekben rendben vagyunk, viszont az az érzésem meccsek…mit meccsek, hónapok óta, hogy csupán nem vagyunk elég kompaktak, nincs meg – főleg a középpályán, ezért néha átjáróház, néha meg a támadásépítéseink fordítva behajtott csavarja – kellő tudatosság és kohézió. Majd ha MacAllister bekötött szemmel is tudni fogja, Endo merre mozog, és higgadtabbak, harmonikusabbak lesznek ezek a kapcsolatok a pályán a posztjukból következően egymáshoz közel lévő játékosok között, akkor tudjuk lezárni az ilyen meccseket, mint a tegnapi, vagy az MU elleniek és még megannyi a szezonban.
Alig, hogy kipuffogtam magam, újra megszereztük a vezetést, egy nagyon jó formában lévő Gakpo jóvoltából. Meg kell dicsérni Gomezt, nagyon szexin játszott tegnap is, nekem a szezon egyik legkellemesebb meglepetése a játéka, mindegy, milyen poszton került a csapatba, összességében nagyot megy idén.
Klopp tapsol és mosolyog, Tom Hanks nem örül, a Nyúl boldogan megy a félidőben a hűtőig. Megkezdődik a második játékrész, mégpedig egy olyan jelenet sorral, ami miatt az utazásban meg kell állnunk egy pisi+cigi szünetre, aki nem dohányzik markolja meg a presszóját, vagy a sörét, de a buszt megállítom.
Jürgen Klopp úgy jött ehhez a klubhoz, hogy adjatok időt, és higgyétek el, ti kétkedők; ti, akik átéltétek az elbukott bajnoki címeket; akiknek ott volt a zabszem a seggében egy MU vagy egy Chelsea meccs előtt; ti, károgók és a klubot többször eltemetők; figyeljetek leghangosabban rinyálók, mikor a sztárok leléptek; hallgassatok rám mind, akik végigszenvedtétek a ködös RH időszakot, minden átigazolásával együtt! Ti, akik felveszitek a kabátot a mezre egy döntetlen után és elteszitek a zsebetek mélyére a sálat, ha döntőt veszít a csapat. Valami most más lesz.
Harvey Elliott beadja a labdát, és Jarell Quansah mértani pontossággal a kapufa mellé bólintja. Mindketten 21 évesek. Ha kell, meg fognak dögleni a pályán, mikor már a seggük lukán kell levegőt venni egy pici kis oxigénért. Ők meg fognak tenni mindent, amit halandó ember meg tud egy futballpályán. A címerért, a mezért, a Travelling Kop-ért és az Anfield Road népéért, és hiszem, hogy a Fonat komment szekciójáért is, mert imádják ezt a klubot és az álmaikat élik. Borzasztó nehéz lenne összefoglalni, nem kesze-kusza körmondatokban elmondani szóban, hanem feketén-fehéren, tisztán és érthetően leírni nektek, mit jelent nekem Klopp és az ő munkája, amit a klubomért tett. Egy nap úgyis meg fogom próbálni, nem úszom meg. Viszont elvehetetlen ettől az embertől, hogy igaza lett, basszameg, igaza lett és én csupán hálás vagyok érte. El fog menni innen, elképzelni nem tudtam ezt a dolgot a bejelentésig, de megértem és elfogadom – látszik is rajta a fáradtság, nem lehet nem észrevenni – viszont amit maga mögött hagy, azt én az elmúlt huszonegynehány évben még leköszönő Liverpool menedzser után nem éreztem. A harmadik gólunk szereplői adnak számomra tanúbizonyságot arról, hogy a jövő szép, mosolyogni kell akkor is, ha nem úgy megy a csapatomnak, büszkén hordani a sálat Budapest belvárosában, miután elbukunk egy BL döntőt, és hétfőn is fel lehet venni a Liverpool mezt, igen, a pulcsid fölé, még akkor is, ha 0-0 lett a vége egy alsóházi csapat ellen.
Szálljunk vissza a buszra, feleim, nem sok időnk maradt, kevesebb, mint egy félidő az egész, az utolsó idegenbeli félidő, vezetünk, mosolyogjunk.
Les gól itt, les gól ott, oda-vissza játék és egész korrekt tempó, 4-es csere. Az ellen a Wenger-kupa bebiztosításáért játszik, nem is szarul, meg hagyjuk is őket kibontakozni, a szurkolóik hangja is megérkezik. Tudják, milyen jól jöhet még egy pont.
Valami hiányzik a játékunkból, néha az utolsó centik a lesre futás előtt és az utolsó centik a ziccerig vezető kulcspassznál, néha a higgadt, labdát és lábakat a földön tartó döntések. A kegyelemdöfés, a meccset lezáró találat, a boldogító és megnyugtató negyedik. A vérmesség, ez a tűzzel teli, gyilkos ösztön veszett el. Ezért nem játszunk már a bajnoki címért, és ezért nem lesz Klopp mackó utolsó szezonjában több kupadöntő. A Villa viszont megérezte a vérszagot, a csereként beállt kolumbiai Duran alig 3 perc alatt két gólt szerez, a Villa egyenlít, Emery az öklét rázza, Tom Hanks felállva tapsol. Hosszúra nyújtott hosszabbítás a rugdalózás miatt, végül marad az X, 3-3 a végeredmény. A Nyúl persze puffog, a szája íze keserédes…
Aztán egyszerre minden köd felszáll: a képernyőm az embert mutatja, aki miatt jobban hiszek szeretett csapatomban, mint valaha: az ember, akinek a legnehezebb lehet, önmagát és minden belső feszültségét visszafogva 90+9 percen át, utoljára besétál egy ellenfél stadionjának gyepszőnyegére, a kezét a címerünkön tartja, néha integet, meghajol és hálásan biccent a sapkáját megemelve. Mosolyog. Több ezer kilométerrel tőle, a nappali közepén, ugyanezt teszem. “ Hogy a faszba hagyhat valakit hidegen a sport és a vele járó összes érzelem?” – gondolom magamban, miközben a mosoly már levakarhatatlan az arcomról. Mosolygok, mert minden hibája ellenére ő volt a legjobb ember, aki a Liverpool FC élére kerülhetett anno, mosolygok, mert hiszem, amit a Birminghambe utazó scouser pajtik újra skandálnak, mosolygok, hogy egy hangyafasznyit a részese voltam ennek az egésznek. Boldog vagyok, hogy Jürgen vörös!
Ezt hagyja itt Kloppo, aki velünk van még cirka egy hétig. A busz most egy picit megállt, a volán mögött ülő sofőrünk és kormányosunk hamarosan, már otthon, ki is száll majd. Élvezzétek ki amíg itt van, még ha az édeshez néha jut is egy kis keserű is!
