Breaking Bad

Crouchy és az everton beharang

Első posztom alapján megtanultam, hogy vannak olyan megosztó témák a Fonat olvasók körében, amelyekben olyannyira élesen eltérő vélemények vannak jelen szurkolóink körében, hogy nagyon óvatosan érdemes csak határozottan állást foglalni egyik vagy másik mellett.

Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem legelőször, mikor feltettem magamnak a kérdést, vajon szeretném-e, hogy kiessen az Everton?

De aztán rájöttem, hogy ez nem ilyen téma, az Everton bizony essen ki szépen a picsába, onnan tovább minden picsák legmélyebbikébe. Sóval azért nem érdemes behinteni a Goodisont (Érdekes adat egyébként, nem tudom hallotta-e már bárki, a Sheffield Unitednek van egy Paul Goodison nevű olimpikon szurkolója), inkább ültessék tele növényekkel és adják vissza szépen a természetnek, hogy valami haszna is legyen.

Van egy olyan megközelítés, amely egyfajta testvéri szeretettel próbál rájuk tekinteni. A szegény sorsú, halmozottan hátrányos helyzetű öcsike, aki borzasztóan akar, csak, csak nem sikerül neki. Folyton a nagytestvére árnyékában kénytelen leélni egész életét és mikor egyetlen egyszer végre úgy tűnik felnőhet hozzá és megnyeri az országos matekversenyt, a bátyus hibájából az összes gyereket szobafogságra ítélik, így nem mérettetheti meg magát a diákolimpián. Hát ki ne tudna empatizálni egy ilyen szegény, elesett kis csapattal? Hát nem lenne ugyanolyan a családi ebéd nélkülük!

Meg a lónak a faszát! Valóban a kiabáló rasszista nagypapa nélkül sem lenne ugyanolyan a családi ebéd, mert sokkal jobb lenne. Végre nem böfögne senki oda az asztalra. Végre nem gyomorgörccsel mennénk ebédelni.  Mert az ugyan igaz, hogy a szerencsétlenséget illetően tényleg a Tottenhamnél is Tottenhamebbek. De ez nem az a fajta inspiráló történet, mikor a szép lassan mozgásképtelenné váló tudós viccelődve fejtegeti az univerzum legmélyebb titkait, vagy az összes végtagját elveszítő fiú a vesztesége által ráébred az élet igazi értelmére. Hanem az a sokkal gyakoribb szituáció, mikor az ág által is húzott nyomorék belefárad az élet nehézségeibe, és egy rossz indulatú, kisebbségi komplexusos, megkeseredett vénember lesz belőle, akinek egyetlen megmaradt életcélja a bosszú. S mivel képességekben, tudásban sosem fog tudni méltó elégtételt venni, hát megteszi azt durvaságban, tahóságban. Legyőzni nem tud, hát megpróbál téged is megnyomorítani.

Virgil Van Dijk 8.5 hónap, 57 kihagyott mérkőzés.

Thiago Alcantara, 72 nap, 20 kihagyott mérkőzés rögtön az első szezonjában, ahogy kezdett volna beépülni.

A kiscsikó Divock egész olcsón megúszta egy hónappal ezt a belépőt.

És akkor ki emlékszik már ugye Barkley finom megérkezésére válogatottbeli csapattársa bokájára, ahogy Holgate megpróbálja egy kis lökdösődés után előrántani a néger-kártyát (Robbonak szegénynek erre nincs esélye, mikor ő taszigál), vagy ahogy Mirallas merészkedik talppal előre harapótávolságon belülre.  Mi sem ma született bárányok vagyunk persze, és van, hogy egy belépő a legjobb szándék ellenére elkésik, de én nagyon örültem neki, hogy a Klopp fociban ez abszolút nem jellemző (nem hiába alig kaptunk piros lapot az idei szezonkezdet gyűjteménye előtt) és rohadtul nem hiányzik az attól való félelem minden évben, hogy mekkora szétrúgás-fesztivállá fog válni az Everton elleni meccsünk.

Aztán itt van Sean Dyche, akiben megtalálták a tökéletes agressziót férfiasságnak gondoló, hentes, favágó edzőjüket. A tipikus egysejtű kétbites high school bullyt, aki nagyon büszke rá, hogy ő a legnagyobb fiú a csoportban, mivel már harmadszor járja újra az első osztályt.  Persze valahol elismerésre méltó, ha valaki minimális erőforrások mellett sorozatban bent tud tartani egy valamiért csak fehér játékosokból álló Burnleyt, sőt még Európába is kiviszi őket, de ugye az is impresszív teljesítmény, ha valaki felnyalja és megeszi a földről a saját hányását, mégis a legtöbben öklendezve elfordulunk ennek láttán nem pedig tapsolni kezdünk. A Champo kicsit már kinőtte ezt a mentalitást, így a harmadosztályban, vagy leginkább a Sunday League-ben szeretném őt legközelebb edzőként látni, Allardyce-szal, Bruce-szal meg a haverokkal rekedten artikulálatlanul ordibálhatnák, hogy „tolódjál már bazmeg”.

Persze akár csak a Manchester Unitednél, alapvetően itt is fejétől bűzlik a hal. A MU, Chelsea meg a Forest mezőnyében igazán nagy kihívást jelent megnyerni a Legszarabbul Menedzselt Klub címet, de az Evertonnak az utóbbi 10 évben azt hiszem sikerült. Jogosan felmerül az FFP-vel kapcsolatban, hogy ugyan „miért csak a kicsiket bántsák?”, de a folyamatos túlköltekezések és a Newcastle-höz hasonló méretű, PL középmezőny bérkeret mellett mégis mi ez a teljesítmény az elmúlt 10 évben?  Ha már csalsz, legalább legyél már jó, bassza meg. Oké, hogy nincs egy olajállamnyi pénzed, hogy kijogászkodd magad a bírságok alól, de konkrétan a vakszerencsének köszönheti az Everton, hogy idén valószínűleg épp lesz három nála is szarabb a bajnokságban. Az indokolatlan futballemlékeim listáján előkelő helyen szerepel Lucas Digne nyilatkozata, mikor Evertonba igazolásakor kifejtette, hogy azért nem a Liverpool mellett döntött, mert az Evertoné az izgalmasabb, előremutatóbb projekt.  Ja, nekem meg csak azért nem volt meg Gal Gadot, mert a Szabó Julcsi jobban tetszett tizedikben.

Lehet, hogy már kiderült, hogy én nem kifejezetten kedvelem az Evertont, és egy árva könnycseppet nem hullajtanék, ha jövőre nem kellene játszanunk velük a PL-ben. De igazából nem ezért kellene elvernünk őket, ez csupán egy kellemes kis mellékhatás lehetne.

Az elmúlt pár hét kupakieséseivel és bajnoki kudarcaival azt a terhet legalább levettük magunkról, hogy számolgatni kelljen hol férhet bele még pontvesztés. Sehol. Öt meccsünk van még Jürgen Kloppal, ezt az öt meccset mind meg kell nyernünk, aztán meglátjuk, ez mire lesz elég. Sajnos osztozom Trent barátunk pesszimizmusában, nehezen tudom elképzelni, hogy pontokat hullajtana még mind a City mind az Arsenal, de egyrészt rengeteg dolog történt már csak ebben a szezonban is, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy bekövetkezik, aztán mégis megtörtént, másrészt abban a szemléletben is osztozom vele, hogy ezzel nekünk mind nem érdemes foglalkoznunk. Fókuszáljunk magunkra, tegyünk bele mindent, ami belefér, és ami ránk, szurkolókra is különösen igaz: élvezzük.

Élvezzük, ha egy újabb középre elpasszolt labda után emberevő presszinggel rögtön visszaszerezzük a labdát! Élvezzük, ha a Klopp által egy helyi kissrácból kinevelt világsztárunk 60 méteres labdákat küldözget az ellenfél védelme mögé! Élvezzük, ha Nunez végre képes egy jó döntést hozni a tizenhatoson belül! Élvezzük a Gomez field gólokat, az Allison ziccerben hárításokat, az elbaszott öt a kettőket, és a 0 xg-jű harminc méterről bevágott bombákat! Élvezzük a bamba tigrisezést, élvezzük a negyedik játékvezetővel ordibálást egy újabb nevetséges ítélet után, és élvezzük a légboxot! Élvezzük az érzést, hogy a nem korlátlan erőforrásokkal rendelkező futballcsapatok világának legjobb edzője újra elhitette velünk, hogy van esélyünk nyerni! Élvezzük, hogy ha nem is lesz happy-end a vége, éveken át egy kurva jó sorozatot nézhettünk! Élvezzük a Klopp-éra utolsó derbijét!

Szerda 21:00. Match4.