Ez a klub elesik, feláll és visszaüt
Meleg, súlytalan este volt 2018. május 2-án. Összehasonlíthatatlanul melegebb és könnyebb, mint 2010. október 15-én.
Sokáig nem fogom elfelejteni a Roma visszavágó utáni hazautamat. A teljesen őrült 4:2-es vereséget és az abból jövő 7:6-os továbbjutást követően, miután elköszöntem a körúton Szederbokoréktól, teljesen súlytalannak éreztem magam. Eléggé meleg este volt, lévén a kontinentális klímát mostanra hidegen hagyja a tavasz. Jöttem a négyhattal, friss BL döntős szurkolóként kihúztam magam rajta a Liverpool mezemben, kaptam is néhány támogató és néhány furcsálló tekintetet, gondolom attól függően, hogy a tekintet tulajdonosa attól tart-e, hogy focihuligánként szétverem most előtte a villamost, vagy sem.
Igazság szerint nem, hogy nem akartam szétverni senkit és semmit, azt sem igazán tudtam, mire gondoljak. Bajnokok. Ligája. Döntő. Annyira nem állt még össze az egész, annyira hihetetlen volt, holott az odavágó után volt 8 nap megbarátkozni a gondolattal, hogy jó eséllyel bemehetünk. Abban pedig teljesen biztosnak lehetett lenni, hogy ha bemegyünk, akkor az valami végletekig kicsavart formában fog megtörténni, például egy 4:2-es vereséggel. Ez a Liverpool Way, csak azoknak lehetett furcsa, akik nem ismerik a csapatot.
Hazaértem, kiültem a teraszra, néztem a Holdat, figyeltem ahogy nagyképűen paskolja el maga elől a felhőket és világít teljes erővel, mintha valamiféle sorozat finálé előtti zárókép lenne. A világ leghangosabb toronyórája mellett ülve sem hittem volna el, hogy telik az idő, valószínűleg meg sem hallottam volna, annyira el voltam veszve abban, hogy feldolgozzam, mi történt épp és elkezdjek örülni neki. De nem igazán ment ez, és amikor azt rágtam, hogy vajon miért nem tudom átengedni magam a felhőtlen örömnek (nem úgy mint a Hold, ugye!), akkor arra jutottam, hogy túl sokat voltam a padlón a Liverpoollal ahhoz, hogy ilyen gyorsan megéljek egy ekkora magasat vele.
Igaz viszont, hogy a padlón szerettem belé.
Könnyű volt, amikor elindult. Isztambuli gyerek vagyok én is, úgy jöttem be a képbe, hogy európai elit vagyunk top játékosokkal, top edzővel, megkérdőjelezhetetlen tavaszi Premier League és BL menetelések sorával. Tisztán emlékszem a hazautazásomra Riise 2008-as elődöntős öngólja után is, az ottani döbbenetre és csalódottságra, akkortájt viszont mindig kéznél volt a reálisnak tűnő válasz az ahhoz hasonló nehéz helyzetekre: mindegy, ez most így sikerült, majd jövőre döntőzhetünk megint. Azt lehetett hinni, minden évben ott leszünk a végelszámolás körül, hisz ugyanolyan elitek vagyunk, mint a Chelsea, a Real vagy a Bayern.
Pedig a pillangó csapta már a szárnyait ezekben a hetekben, néhány hónappal később bedőlt a Lehman Brothers, a hitelspekuláns texasi Hicks & Gillett duó alatt pedig elkezdett szétesni a kártyavár, benne rengeteg eltitkolt, Liverpoolra felvett kölcsönnel. Elképesztő tempóban hullottunk ki az ominózus elitből, elődöntők és döntők helyett hamar a riválisok kárörvendő vicceiben találkozhattunk csak magunkkal, miközben arról olvashattunk, hogy az eladni akaró tulajdonosok egy különös megbízott igazgatón keresztül a potenciális kérőkkel viaskodnak a csőd szélére vitt klub fölött.
Ez utóbbinál jegyezzük meg, hogy a csőd széle nem egy barokkos túlzás. Az FSG megvétele idejében napok választottak el attól, hogy csődvédelmet kelljen kérni a cégekre. A Leeds United példájából pedig lehetett arról egy recens emléke az angol focit követőknek, hogy az egyik pillanatban még ragyoghatsz, de a következőben felemészthet az eladósodás és bezuhansz a tenger mélyére, nem kegyelmez ebben a rendszer.
“We’re here to win”, mondta egy cingár, szemüveges középkorú férfi a londoni tárgyalóteremből kisétálván 2010. október 15-én. Szintén jól emlékszem, hogy sütött a nap Budapesten, igaz erősen maró őszi szél is társult mellé. Ezt az akkori melóhelyem melletti közértbe sétálásnál éreztem igazán meg a vékony pulóveremben, miközben az fsg-s híreket olvastam. Annyit tudtam arról az emberről, hogy amerikai és övé a Boston Red Sox, ami mondjuk egyfelől riasztó volt a friss amerikai blamánk miatt, másfelől bizakodásra adott okot, lévén amikor ő mondja azt, hogy nyerni akar, arról lehetnek elképzelései.
Tudjuk jól, milyen szűk esztendők jöttek ezután. Sok félrement ötlet, próbálkozás, hosszú, elnyújtott szenvedések és kis fellángolások köztük. Mindegyiknél vártam, reméltem, hogy most meglehet, ez lesz az edző, játékos, formáció, átigazolási ablak, akármi, ami aztán újra visszaemel az elitbe és megint jöhetnek a fasza tavaszok, de mindegyik mézesmadzagnak bizonyult csak. Újra meg újra visszaestünk, visszaestem a padlóra. Viszont mindig is tudtam belül, hogy legyen bármilyen szar is éppen a Liverpool, nem fogom otthagyni, mert nem Isztambulnál kell szurkolónak lenni, hanem a Hodgson-horrorkor meg a Rodgers-ködben. Emberek vagyunk, a szépség és a siker vonz minket, de beleszeretni csak a törékenységbe és esendőségbe tudunk. Biztos vagyok abban, hogy Kloppban is ez ment végbe, amikor két és fél éve minden kérőt elkergetett, pihenni akart, de tudta, hogy ha a Liverpool hívja, menni fog. Azóta pedig jobb híján csak hálálkodni tudunk az életnek mindazért, hogy az egyik legfelkapottabb futball menedzser hozzánk hasonlóan Pool szurkoló lett egyszer csak korábban – még ha láthattuk, hogy az ő útja is elég rögös tud lenni nálunk. Mint mindannyiunknak.
Ez nem London pénze, Madrid napsütése vagy München rendezettsége. Ez Liverpool esője, szele és sara, egy klub kaotikus lelke a sportág térképének a szélén, ahonnét már sokszor, sokan le akarták lökni és párszor közel is került az eltűnéshez, de mindig visszaküzdötte magát. Szombaton pedig visszaérhet a csúcsra.
Ez a klub elesik, feláll és visszaüt. Nem ismer mást.
