A gyertyák csonkig égnek

…

• Tölts még egyet Ballard, egészen finom ez az émelyítő füstös íz.
• A feleségem mutatta még valamikor régebben. Nem mondom, hogy én akkora hátast dobok tőle, de ő azért csak veszi agyba-főbe. Bánom is én…
• Pedig tényleg nem evilági. – gondolt közben a nőre Leroy, majd ezzel a képpel kortyolt bele a skót tőzeges nedűbe.
• Hogy állsz a vadászattal? Mintha azt mondtad volna, odavagy a rókáért. Sikerrel?
• Mikor hogy. Tegnap épp egy jó napom volt. De szenvedős egy hobby. Nagy türelmet, szenvedélyt és odaadást követelő játék, de megéri egy életre.

• Aztán mi a helyzet a csajokkal, te kujon? – kérdezte kaján vigyorral Ballard.
• Ajj, ha én azt tudnám, mi van vele.
• Vele?
• Velük.
• Csak nem elcsavarta egy a fejed?
• Nem kell azt csavarni, csavarom én magamnak eleget.
• Jajj, te fajankó, nem megmondtam már neked? Óvatosan velük. Nem egyszerűek, meg aztán ki tudja, milyenekké válnak az évek alatt.
• Hát, ha ugyanazon a húron pengetsz vele, akkor talán pont olyanná, amilyenné te is válsz vele együtt. Arccal a mának, kik hasonlítanak, egymásra találnak. Nem igaz, Ballard barátom?

Nagyot kortyolt Ballard az aranysárga single malt-ba, hogy gyorsan nagy adagot húzzon le. Sietve hátha jobb.

• Mióta is keresed az igazid, Leroy-kám? Egy húr, persze, nehéz hangolni azt a gitárt, barátocskám.
• Több, mint negyed évszázada már annak a hajszának.
• Uh, te, nem unod még?
• A hajszát? De. És te a nem-hajszát?
• Én? Nem. Jó ez így nekem.
• Na és neki?
• Kinek?
• Hát a mistress-nek.
• Ne sértegess a saját házamban, te. Hát az új évre jöttél át inni, nem?
• Oh, de, arra, a csodás új évre.
• Tán ennyire szar volt az idei?
• Szar? Hülyéskedsz? Épp ellenkezőleg. Nyár elején végre felhagytam egy tévutammal, amiben nem lehettem egészen boldog, a végén viszont elkezdtem valami nagyszerűt. – válaszolta apró mosollyal szája szegletében Leroy.

• Na, mesélj.
• Áh, ködös minden.
• Ködös?
• Bizonytalan.
• Mi?
• A jövő, Ballard.
• Most mondtad, hogy csodás lesz a jövő év.
• Hiszek benne, hogy az lesz, és küzdök érte minden héten, igen.
• Na jó, ne igyál többet a feleségem whisky-jéből, azt sem tudod már, miket beszélsz.
• A whisky megért.
• Jézusom. Hívjam ide a feleségem? Majd ő rendbe tesz egy kávéval.
• Az nekem nem elég.
• Dehogynem.
• Ne, kérlek. Majd jön ő magától, ha akar. – bámult a borostyánsárgának tetsző poháron keresztül valami távolira Leroy.

Ballard csak feljebb húzta a szemöldökét, aztán sóhajtott erre a fura szerzetre. De hát Ballardnak könnyű volt, benne ült a tutiban. Megnyerte ő ezt a feleséget már párszor, mi azon akkora szenvedély, kinek lábad ettől könnybe a szeme? Van néhány vidám pillanat, jó is az, elég a világoskék tetszszurkolóknak. De ez a barom Leroy – aki a saját szenvedélylázától szenved már mióta világ a világ – úgyis képtelen arra, hogy elnyerjen végre egyszer egy ilyen nőt. – röhögött magában Ballard, akinek inkább köhögésre ingerlő jódíz volt a torkában a számára nem túl kedves kortyoktól. Semmi különlegeset nem érzett benne, nem is igazán passzolt az ízvilágához.

• Na de ha azt mondod, olyan jó dolgot kezdtél el a nyáron…
• Igazából már bő két éve.

• Jó, tudom is én… szóval ha ilyen jó dologban vagy benne, akkor mi a kérdéses abban a jövő évben?
• Tudod mi az a statisztikai zaj és konvergencia, Ballard?
• Hagyjál ezekkel a hókuszpókuszokkal.
• Markov-lánc?
• Miről papolsz?
• Hagyjuk.
• Érthető nyelven, ha lehet.
• Úgy nem tudom, el vagyok szédülve. – kereste a tiszta képet homályos tekintete mögött Leroy. Talán tényleg az alkohol, de ő is tudta, hogy sokkal inkább féltékeny keserűsége homályosítja pupillái holdudvarát.
• Mondom, hogy hívom a feleségem.
• Ne hívd, akkor csak még jobban fogok szédülni.
• Miket beszélsz itt megint? Baszd meg, mint egy hülye rocksztár, úgy játszod itt az ambivalenst.
• Hagyjál, Ballard, nincs jó napom.
• Azt látom. Csak tudnám, akkor minek toltad ide a képedet.
• Miatta. – bámult az ajtóban álló Tiará-ra Leroy.

• Miatta? Ő úgysem lesz a tied, te fafej.
• De igen.
• Honnan tudod? Sosem tudtál eleget küzdeni egy Tiará-ért. Most is ebben a házban él, nem a tiedben.

Csend. Évek keserűsége járta át Leroy-t. Megannyi bukás, de megannyi édes pillanat is. Egy tengeri sós csokoládé. De túl sok volt már a sóból. Lesz is még, de ő megérezte már a csokoládé mámorító édességét. És jobban akarta, mint valaha. Erre készült, mióta mindig is a boldogságot űzte. Megmarkolta halszálkás zakója belső zsebében szíve fölött azt a valamit.

• Hoztam fegyvert. Töltöm egy ideje. És végre nem félek használni.

• Mi vagy te, valami röhejes romantikus író-szerzemény, hogy fegyverrel mész más feleségéért?
• Csak amelyik szeret.
• Szeret? Azt honnan tudod, tán mondta?
• Nem mondhatta.
• És jövőre majd fogja, mi?
• Nem tudom, hogy 2018 lesz-e az az év, de egyszer majd fogja, ebben biztos vagyok. És utána még jó sokszor.
• Nem biztos, hogy 2018… Haver, unlak. Azt’ meddig akarsz várni a csodára?
• Amíg meg nem történik. Türelem, tanította valami vörös fonatról mesélő japán mester…
• Sokat vártál már, Leroy-kám, bele fogsz őrülni.
• Hát aztán?
• Őrülten, megcsömörlötten a küzdések után kinek fogsz majd kelleni?
• Nekem. – szólalt meg az ajtóból egy lágy hang, mely mindig mosolyt csal Leroy arcára. Egyik kezében a pisztolyt szorítva, másikkal a lány kezét átkulcsolva, lábbal csapta be az ajtót maguk után. Az ismeretlen felé kezdtek sétálni az éjszakában, útjukat mégis megvilágította a talpuk alatt ropogó, friss hó. Mosolyogtak, mert látták a célt, amiért elindultak, és amely egyre közeledett. Összefonódó karjaikon keresztül pedig érezték: ők már sosem járják boldog útjukat többé egyedül.