Szurkoló vagyok

“Az ember nem azért drukkol egy csapatnak, mert a csapat jó, hanem mert a miénk”

Esterházy Péter

Meghalt egy barátom. Pontosabban egy volt barátom. Magánügy, mondhatjátok, és igazatok is van. De talán elolvasva a következő sorokat megértitek, miért teszem ezt most mégis közzé. Beharangozó helyett most egy rendhagyó, és egyben nagyon személyes hangvételű posztot kaptok. Kicsit most visszaélek azzal, hogy beengedtek a jakuzziba. De ez a személyes hangvétel ne tévesszen meg senkit, annak ellenére sem, hogy most, mikor már elkezdődött az annyira várt liverpooli szezon, a magyar focit fogom felidézni. Ráadásul elsősorban egy olyan csapatra emlékezve teszem ezt, amely talán sokak szemében nem számít szimpatikusnak. De a lényeg nem ez, hanem a szurkolás, és szeretném, ha most, a szezon második bajnokija előtt mindannyian elgondolkodnánk azon, mit is jelent ez a szó. Szerepeljen bárhogy is szeretett csapatunk az előttünk álló évben. A mi csapatunk, a Liverpool, mely összehozta ezt a közösséget itt a Fonaton.

“Szombaton délelőtt már a meccsre gondolok, szerdától várom én ezt a szép napot”

Talán ötéves lehettem, mikor a szomszéd Béla bá’ kivitt egy meccsre. Anyám egyedül nevelt, sok időt töltöttem a szomszédoknál míg ő túlórázott, hogy meg tudjunk élni. Béla bá’ meg nem akart lemaradni semmiről emiatt. DVTK-Ú.Dózsa, a végeredmény már nem rémlik, csak annyi, hogy a Dózsa nyert, nagyon. A Vasgyár felőli kapu mögött ültünk, és az első félidő úgy maradt meg bennem, mintha nem szólt volna semmi másról, csak arról, hogy Zámbó elhúz egyedül a szélen, középre ad és gól. Másnap a Dózsa edzője úgy nyilatkozott, hogy limonádé gólokkal nyert az Újpest. Attól a naptól imádom a focit.

Persze Dózsa-drukker nem lettem, ez Miskolcon elképzelhetetlen lett volna, de drukkoltam minden magyar csapatnak, így tanultam meg olyan, ma már Magyarországon elfelejtett klubok neveit, mint a Banik Ostrava, vagy a Zbrojovka Brno. Virrasztottam a szétcsalt argentínai VB idején, együtt sírtam Mészöllyel a spanyolországi kiesés után, elájultam Törőcsik Köln elleni játékától

Amikor még Törő táncolt…Az a második gólpassz, te jó ég…

és lenyűgözött a Manchester Unitedet is kiverő Videoton menetelése az UEFA-Kupa döntőjéig.

Minden érdekelt ami a focival volt kapcsolatos. Nem volt még VHS sem, nem hogy internet, a meccseket nem lehetett visszanézni, ezért Bigston márkájú kazettás magnómra vettem fel a Körkapcsolást, vagy a válogatott meccsek közvetítését. A magnó tetejére, a mikrofon elé állítva a Sokol rádiót, és a felvételeket visszahallgatva éltem újra át a meccseket. Nagy spirálfüzetbe ragasztottam a kivágott újságcikkeket, táblázatokat töltöttem ki, foci témájú könyveket olvastam. Vicces, de – gyerek voltam még – a legnagyobb kedvencem Tandori Dezső Nagy Gombfocikönyve lett, az volt az első találkozásom az angol focival, és a Liverpoollal.

Az igazi szerelem persze Miskolcon nem lehetett más, csak a Diósgyőr. Nem volt nap, hogy ne foglalkoztam volna a csapattal, de ez nem is volt nehéz, a városban is állandó téma volt. Suli után rohantunk megvenni a Déli Hírlapot, amely nevéhez méltóan délben jelent meg, és külön rovata volt a DVTK-nak. Rajongtunk a játékosokért. A kapusért, Veréb Gyuriért, Görgei Csucsuért, akinek hajviselete egyetlen képen visszaadta a hetvenes évek Miskolc-fílingjét, Oláh Feriért, Tatár Gyuriért, a kőkemény Kutasiért. De imádtuk a végtelenül elegáns hátvédet, Salamon Jóskát, vagy Fekete Lacit, aki szélvészgyors szélső volt, de nem túl fifikás játékos. Neki két beceneve is volt, az egyik Imperiál, de  hívtuk Vakvillámnak is. Egész szurkolói létünk benne volt ebben a két becenévben: szerettük a játékost, a játékot magát, mindkettőt szenvedélyes szeretettel, ugyanakkor nevettünk is magunkon. Magyarórán, mikor versből feleltünk, én az általam átköltött verziót adtam elő, elsőre jó ötletnek tűnt:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

S nem tudja, hol lakik Borostyán Mihály.”

Imádtam azt a csapatot, ami nem is volt nehéz, hiszen tele volt olyan játékosokkal, akik ma majdnem mind klasszisnak számítanának. Ma is fejből fújom a kedvenc összeállítást:

Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi, Oláh, Tatár, Fükő, Görgei, Borostyán, Fekete

Úgy voltam a focival, mint Esterházy: „álarc volt nekem, a normalitás maszkja”. Segített elfogadtatni magam, neki köszönhetem, hogy nem néztek csodabogárnak, aki folyton csak olvas, nem ritkán meglehetősen fura, korát messze megelőző könyveket. A focival mindezt könnyű volt leplezni, hiszen abban (azon a szinten) jó voltam, és akkoriban ez menőnek számított. Egy olyan közegben éltünk, ahol tesi órán Kupecz tanár úr a fülére szorított Sokol rádión hallgatta a Kaiserlautern elleni UEFA-Kupa meccset, és ha jól mentek a gyakorlatok, akkor nekünk is elejtett egy-két infót a mérkőzésen történtekről. Soha olyan mintaszerű viselkedést nem produkált az osztály, mint azon a napon.

„Hétvége, forduló, csak a meccsre gondolok. Fújhat szél, eshet hó, én mindig itt vagyok.”

Közel harminc évig jártam Diósgyőr-meccsekre. Eleinte, kiskölyökként felnőttekkel, majd egyedül, később kisebb-nagyobb társasággal. NBI, vagy NBII én mindig ott voltam, sokszor az idegenbeli meccseken is. Valamikor középiskola vége felé jött össze az az állandó csapat, akikkel végül még hosszú évekig együtt szurkoltunk: Rónay Gyuri, akivel már nyolcadiktól együtt mentünk a stadionba, Szelei Karcsi, vagyis Szellő, aki gimiben csapódott hozzánk és végül Balogh Bence, Báró, akit a stadionban szedtünk össze, valamelyik gól utáni örömünkben.

A B-közép melletti lelátón voltunk többnyire, csak ha nagyon nagy volt a tömeg, akkor szorultunk ki szélebbre, jobban szerettünk magunkban lenni. Úgy még a kiabálás is jobban esett. Már csak azért is, mert akkoriban még nem volt szervezett szurkolás, „Amíg élek én”, vagy válogatott meccsek szurkolói trikolorjával a háttérben felvett ofisöl videó. Külön sportot űztünk abból, hogy ne csak a hagyományos rigmusokat kiabáljuk, mint pl. „Mocskos Fradi” (mert mindenki mocskos volt, az összes ellenfél, csak az MTK volt buzi, fene tudja már miért, talán mert így jött ki a gyalázó rigmus rímje).

Báró egyszer lement a kerítésig, és az akkor éppen partjelzőként működő Pálvölgyit inzultálta a következő állítással: „Pálvölgyi Úr! Pálvölgyi Úr! – kiabálta. – Pálvölgyi Úr, ki merem jelenteni, hogy ön inkompetens”. Az meg, míg csak a nevét hallotta, meg sem rezdült, de erre az állításra egy pillanatra hátranézett. Épp csak annyira, hogy lemaradjon egy indításról, majd visszanézve a pályára, tévesen lesen állítsa meg Borostyánt. Mikor aztán elhalt a B-közép kórusa (”Kur-va a-nyád, Kur-va a-nyád!”), Báró megsemmisítő hangon még megjegyezte: „Na kérem, erről beszéltem” – és visszaballagott hozzánk.

„Zúg a Szép volt fiúk! ha gólokat lövünk”

Győztes meccsek után mindig felmentünk anyámhoz. Csak párszáz méterre lakott a stadiontól, és már kívülről ismerte a meccsnapi zajokat. A szurkolók felhördüléseit kihagyott helyzetekkor, a gólokat követő kaotikus zaj után kis idővel felharsanó Di-ós-győr-Di-ós-győr buzdítást. És ha a végén zúgott a Szép volt fiúk! Is, akkor már tudta, hamarosan jönni fogunk, és ha szomjasak már nem is, éhesek biztosan leszünk. Ettük kézzel a rántott húst, törtük hozzá a friss kenyeret, miközben széles gesztusokkal magyaráztuk egymásnak, hogy „Apám, ebből a Kiss Pistából meglásd, még lesz valaki” (nem lett), vagy hogy „Figyeld meg, ha Dzurják Csöpi így folytatja, elviszi valami pesti csapat” (ez sajnos bejött) és nem volt nap, hogy ne emlékeztünk volna meg Adzsojev Újpestnek lőtt csodagóljáról :

Ahogy teltek az évek, úgy csökkent a színvonal és úgy lettek a kedvencek is egyre gyengébbek. Míg annak idején Borostyánék klasszis játékosok mögött jelentették a második vonalat (persze már akkor is szidta mindenki a magyar focit, pedig az akkoriak ugyan nem voltak igazán eredményesek, de focizni még tudtak, ahogy az fentebb is látható), szép lassan eljutottunk Szlifka, Szvisztun és a pocakos Váczi Béla szintjére, de olyan nagyon ez sem számított.

A meccsek számítottak és az, hogy együtt vagyunk, együtt szurkolunk. Az NBI-ben sosem volt bajnokesélyes a csapat, a dobogóra is csak egyszer fértünk fel, de még az NBII-t sem sikerült soha megnyerni, pedig hét évig dekkoltunk ott, állandó esélyesként. De a miénk volt, a mi csapatunk és mi mindig mögöttük álltunk. Bár szép lassan szétszéledtünk az országban, a hazai meccsnapok mindig Miskolcon találtak minket, és idegenben is sokszor összefutottunk. Azok az idegenbeli pályák…Némelyiknek lelátója sem volt, csak álltunk a pálya szélén, és lepacsiztunk a lecserélt, vagy kiállított játékosunkkal. Olyan csapatok, melyek ma már nem is léteznek: Máv Előre, SZEOL AK, Vasas Izzó. A Papp Jóska, vagyis a Honvéd Papp József SE, ahova a katonának bevonult játékosokat vitték…Ott voltam már kiesett csapatunk utolsó NBI-es meccsén, a Nyíregyháza elleni 2-7-re végződött bundameccsen, melyen a bundába be nem avatott cserejátékos, későbbi gólzsák Dzurják Csöpi ollózva próbált gólt lőni. A sikeres és sikertelen osztályozók, a Szeged ellen 20 ezren voltunk kint, el tudjátok ezt ma képzelni? Így ment ez, egészen a 2000-es megszűnésig. Időnként még kimentünk néha meccsre, de amikor aztán elkezdődött a bohózat az egyesülésekkel, indulási jog megvásárlásával, később különböző dunántúli csapatok Diósgyőrbe költözésével, akkor azt mondtuk: „Ennek vége van”.

Soha többé nem mentem Diósgyőr-meccsre. A többiek is elmaradtak, Báró kivételével már egyikünk sem élt Miskolcon, én egy idő után az országot is elhagytam. Családos emberek lettünk, gyerekeink születtek és szép lassan elszakadtak a már korábban is egyre lazuló szálak. Sok-sok évvel később, anyám temetése után jöttünk össze még egyszer, és eleinte úgy tűnt, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna. Ittuk a söröket, nagyokat röhögtünk, felidézve a régi emlékeket. Elmeséltük, kivel mi történt azóta, de aztán mindig visszakanyarodtunk a régi meccsekhez.

Mintha ma történt volna, úgy emlékszem arra, hogy éppen Váczi Bélának a Honvéd ellen, szabadrúgásból lőtt góljáról beszéltünk, mikor egy nevetés utáni csendben megkérdeztem Bárót, hogy képes még mindig szurkolni ennek a csapatnak. Ennek, aminek már semmi köze nincs az igazi Diósgyőrhöz. Soha nem fogom elfelejteni a reakcióját. Ahogy az arcára fagyott a mosoly, letette a söröskorsót, lassan felállt, és azt mondta:

„Tudod Lackó, ti elmentetek, de én itt maradtam. A feleségem elhagyott, a lányom nem áll velem szóba, a vállalkozásom a csőd szélén áll. Neked ott van a családod, Anglia, az Anfield, a Liverpool. De nekem már nem maradt más, csak Miskolc és a Diósgyőr. Igen, ez a szar, amit ma Miskolcnak és Diósgyőrnek hívnak. De ez a szar legalább az enyém, az én szarom. Nem érted, mi? Ó, Lackó, te hülye fasz.” – És elment, soha többé nem láttam. Vérig voltam sértve. Nem csak azért, mert igazságtalannak éreztem, amit mondott,  hanem azért is, mert ezzel együtt valamiért mégis szégyelltem magam.

Nemrégiben volt egy vita egy szomszédos  blogon. A S*ntól illesztettek be egy képet, majd mikor egyik szurkolótársunk ezt szóvá tette, szánalmasnak nevezték a magyar Liverpool-szurkolók hozzáállását ezzel kapcsolatban. Régi téma ez, időről-időre előjön az, hogy mennyire kell, vagy elfogadható az angol csapatok magyarországi szurkolóitól az ilyen szintű azonosulás szigetországi társaikkal. Hogy szabad-e egyáltalán többes szám egyes személyben beszélni egy olyan csapatról, amely akár többezer kilométerre van tőlünk. Az én személyes véleményem az, hogy csak így lehet. Mert ha már úgy alakult, hogy ennek a csapatnak szurkolunk, legyen bármilyen messze is, akkor szolidaritást kell vállalnunk velük, ha méltánytalanság éri őket. Aki ma magyarként Liverpool-drukker, az nem a sikerek miatt szurkol a csapatnak. Aki magyarként ma a Liverpoolnak drukkol, az egyetlen dologgal tudja ezt megindokolni: sajátjának érzi. Ezért tölt annyi időt a hírek, statisztikák böngészésével, ezért kommentel ezen a blogon és nézi a meccseket felfokozott lelki állapotban. Mert szurkol a csapatnak, ugyanúgy, mintha a Mersey partján született volna. A Liverpool a miénk is, a mi csapatunk.

Nekem egyszer már volt egy csapatom, amelyől lemondtam. Mára csak a Liverpool maradt, és ezt már nem engedem el. Ha sosem lesz bajnok az én életemben, akkor sem. Ha sosem nyer már semmit, akkor sem. Szerintem sokan vagyunk így. Dühöngünk az elszalasztott lehetőségek miatt, anyázunk ha Benteke megint gólt lő nekünk, kinevetjük saját magunkat, sírva poénkodunk Gerrard elcsúszásán, de a következő meccsen megint itt leszünk. Mindig.

Az a kő – akár szereted a rajta álló feliratot, akár nem – minket képvisel az Anfielden és ez bizony kötelezettségekkel is jár. Akár sikeres a csapat, akár nem – szurkolói vagyunk, hiszen a miénk, a mi csapatunk.

Balogh Bence emlékére