Kölyköd voltam

Az első perctől imádtuk, de elment és mi meggyűlöltük. Már első évében rekordokat döntögetett, úgy szórta a gólokat egy számára addig ismeretlen közegben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az az összhang, aminek Gerrarddal együtt ketten a birtokában voltak, önmagában ékes bizonyítéka volt a telepátia létezésének. Az utolsó, tartósan sikeres liverpooli időszak végének egyik ikonja volt. Legenda, vagy áruló? Többek között erre a kérdésre is keresem a választ mai múltidézőnkben, melynek főszereplője El Niño, a Kölyök, vagyis Fernando Torres.

Idén lesz 10 éve, hogy a Mersey partjára költözött. Tavaly nyáron jelent meg Simon Hughes könyve, a klub 2000-es éveiről, melyben Torres először beszél távozásának körülményeiről, teljesen nyíltan. Sok egyéb forrás mellett ebből az interjúból is fogok idézni, hogy ennyi év után kicsit jobban átlássuk, mi állt a történtek hátterében. Készítsetek be egy Carlsberget, némi csipszet a nem is olyan régi idők emlékére, ez most hosszú poszt lesz.

Fernando Liverpoolt megelőző időszakára nem szánok sok időt, de valamennyire muszáj megismernünk ahhoz, hogy megértsük a később történteket. Emellett betekintünk egy kicsit a Rafa irányítása alatti hétköznapokba is, no meg Gerrarddal való, különleges kapcsolatáról is szó lesz.

Fernando Torres kicsi gyerekkorától kezdve megszállott Atletico Madrid-szurkoló volt. Kint volt a meccseken, a lelátón szurkolva, kezdetben apjával, nagyapjával, majd egyedül a tömegben. Ez különleges dolog volt, az Atletico ugyanis akkoriban állandó, komoly pénzügyi gondokkal küszködő csapat volt, a világ legsikeresebb klubjának árnyékában. Torres 10 évesen jutott be a klub akadémiájába, ahonnan aztán gyorsan menetelt előre, 19 évesen már a felnőtt csapat kapitánya lett. Egy volt közülük, sokan még a lelátóról ismerték, nem csoda, hogy rajongtak érte. Még nem volt 15 éves, amikor már korosztálya legjobbjának választották meg Európában, az Atletico egyből profi szerződést ajánlott neki. 17 évesen lépett először pályára a nagycsapatban, és rögtön második meccsén már gólt is szerzett. Akkoriban az Atletico a másodosztályban szerepelt, de egy évvel később feljutottak, bár ebben Fernandónak még nem volt kulcsszerepe, 36 meccsen csak 6 gólt szerzett. A következő éve az első osztályban már sokkal jobban sikerült,19 évesen 13 gólt lőtt.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ami ez után történt, az egészen elképesztő, és komoly hatása volt a jóval későbbi eseményekre is. A Chelsea tulajdonosa, Abramovics ugyanis már ekkor meg akarta szerezni a még szinte gyerek csatárt, akkori viszonylatban szinte felfoghatatlan, 28 milllió fontot ajánlott érte, de az Atletico erre nemet mondott. Az orosz milliárdos ugyan később tovább próbálkozott az egyre sikeresebb játékosnál, de mindig visszautasították. Torres boldog volt az Atleticónál. A foci egyre jobban ment, stabilizálták magukat az első osztályban, gyerekkorától imádott klubjának kapitánya, legnagyobb sztárja volt 19 évesen.

A haverokkal nagyon cool dolognak tartották a YNWA-t, és a srácok kitalálták, hogy tetoválják magukra ezt a rövidítést, de Torres idegenkedett attól, hogy egy másik klub jelmondatát varrassa magára. Ezért amikor az Atletico csapatkapitánya lett, barátaitól egy olyan karszalagot kapott ajéndékba, melynek belsejére a We’ll Never Walk Alone szöveget írták. Egy meccsen félig letépték róla a szalagot egy párharcban, melyet persze a mindig tettrekész fotósok megörökítettek.

Újabb néhány év után mégis úgy érezte, ha igazán sikeres akar lenni, váltania kell. A Chelsea folyamatos megkeresése felkeltette érdeklődését a Premier League iránt, de egy, a Barcelona ellen elszenvedett 6-0 vereségig nem volt biztos abban, hogy váltani akar. Az volt az a pont, amikor úgy érezte, sokkal magasabb szintre nem lesz esélye eljutni a klubbal, amit annyira szeretett, melynek gyerekkorától szurkolója volt.

Közben a Liverpool három éven belül két BL-döntőt játszott, a Torres által jól ismert Rafa Benítez irányítása alatt. Amikor aztán kutyasétáltatás közben megcsörrent a telefonja, és látta, hogy a hívó Angliából telefonál, fogadta a hívást. Na nem elsőre, Fernando nem egy kapkodó típus, de harmadszorra már válaszolt a hívónak, aki, mint kiderült, Benítez volt.

Az események innentől kezdve felgyorsultak, ahogy Torres mondja „Elhagyni az Atleticót életem egyik legnehezebb döntése volt, de annál könnyebb volt Liverpoolt választani”

Sérülten érkezett, tele kételyekkel saját képességeit illetően és az sem segített, hogy a nyelvet sem beszélte. Sokat jelentett viszont gyors beilleszkedésében az, hogy volt egy hozzá nagyon hasonló játékostársa, a kapitány, Steven Gerrard.

„Amikor leszálltunk Angliában, és bekapcsoltam a mobilomat, rövid szünettel két sms-t kaptam. Akkoriban még nem tudtam angolul, a sofőrt kértem meg, hogy fordítsa le. Gerrardtól és Carraghertől jött üzenet. Ez volt az első, a mai napig őrzöm:

„Isten hozott a Liverpool FC-nél. Már alig várom, hogy együtt dolgozhassunk a pályán. Sok szerencsét, bízom benne, hogy együtt sikeresek leszünk.

Steven Gerrard”

Az, hogy ez a két ember később olyan jól megértette egymást a pályán, nem csak a futballról alkotott hasonló elképzelésekből fakadt. Torres-nek rengeteget jelentett az, hogy Gerrard hozzá hasonló utat járt be: gyerekkori, imádott klubjának lett már nagyon fiatalon a kapitánya.

„Én igazán azokat a játékosokat tartom nagyra, akik nem szavakkal, hanem a tetteikkel mutatnak példát. Az öltözőben Carragher volt a hangadó, és persze szavait a pályán is alátámasztotta tettekkel. Stevie teljesen más volt. Ő inkább hozzám hasonlóan visszahúzódó, félénkebb alkat volt. Aztán kint a gyepen mindez megváltozott. Különleges légkör vette körül, és ezt érezte mindenki, nem csak mi, a játékostársak, de az ellenfelek is. Mindig elsőként ért ki, bárki másnál jobban játszotta meg a labdát, ha fel kellett rúgni valakit a csapat érdekében, sosem habozott. Amikor ilyen játékosok mutatnak példát, mindenki megy utánuk, ők mutatták meg az elvárt szintet. Stevie volt az, aki kiteljesítette a játékomat. Soha nem fogok még egy hozzá hasonlót találni.”

Benítez megszavaztatta a játékosokat arról, hogy ki legyen a csapat kapitánya, egyetlen kérése volt, hogy kizárólag a vezetői képesség legyen a döntő szempont. Mindenki, beleértve Sami Hyypiát, a korábbi kapitányt, Gerradra szavazott.

De Gerrard nem csak a pályán segítette. Ő volt az, aki megértette vele, milyen lehetőségek várnak rá, és hogy ezek a lehetőségek milyen felelősséggel járnak együtt.

„Meghívtak Svájcba, az Aranylabda-gálára. Soha életemben nem gondoltam rá, hogy ez egyáltalán előfordulhat. Sokkot kaptam attól, hogy magángépet küldtek értem. Stevie meg egyfolytában hajtogatta, hogy ne aggódjak, én fogok nyerni. És halál komolyan gondolta! Tényleg azt hittem, megőrült. Végül Messi nyert Ronaldo előtt, én harmadik lettem. De Gerrard arról győzködött ez után is, hogy a világ legjobbja lehetek. Akkor fogtam fel végül, mennyire hisznek bennem Liverpoolban.”

Minden létező rekordot megdöntött. Már a második meccsén betalált, kell-e mondani, hogy a Chelsea ellen? Ő lett a legjobb gólátlaggal rendelkező debütáns a klub történetében, és ugyanebben a tekintetben a legjobb külföldi az egész ligában, valamint  61 év után ő volt az első, aki egymás utáni két hazai meccsen mesterhármast ért el. Még soha, senki nem talált be az első osztályban nyolc egymást követő meccsen a Liverpool történetében. Sok olyan sztárt ismerünk, akik leginkább a kiscsapatok ellen sikeresek, a rangadókon eltűnnek. Torres nem ilyen volt. Szórta a gólokat kicsiknek, nagyoknak. Man United, Man City, Chelsea, Spurs, Merseyside Derby – neki mindegy volt, mindenki ellen képes volt a gólra. Alkatához képest elképesztő robbanékonyság párosult, lehetetlen helyzetekből talált be, hihetetlen elegancia jellemezte, de a bombagólok sem álltak tőle távol.

Imádta az életet Liverpoolban. Hiába volt a legnagyobb sztár (igen, akkoriban a Kop még Gerrardot is csak utána kezdte éltetni), az emberek hagyták, hogy élje hétköznapi életét, még az utcán sem zaklatták, legfeljebb messziről integettek, tiszteletben tartották magánszféráját. A Nike reklámfilmje, melyben Liverpool spanyol várossá válik, s a végén a kutyáját sétáltató Torres-nek spanyolul köszönik meg a visszarúgott labdát, jól tükrözte akkori életét a Mersey partján. Különös tekintettel arra, hogy a 2008-as EB alatt a Liverpool-drukkerek valóban spanyol zászlókat tűztek ki a házaikra, így szorítva Nandóért, aki a döntőben rúgott góljával győzelemre is vezette Spanyolországot.

Benítez azért néha meglepte, annak ellenére, hogy tudta róla, csak a foci érdekli.

„Az újságok tele voltak a hírrel, hogy apa leszek, így aztán amikor Benítez megállt előttem az öltözőben, nem ért váratlanul. „Gratulálok, Fernando” – mondta. Megköszöntem, majd egy pillanatig vártam a szokásos kérdéseket, hogy fiút szeretnénk, vagy lányt, hogy van a leendő anyuka, stb. De Rafa így folytatta: „Amit megbeszéltünk, hogy a rövid sarkot támadd, teljes mértékben bevált. A védőd elé kerültél azzal, hogy azt a területet támadtad, amiről beszéltünk, és így a fejesed váratlanul érte Petr Cech-t. Persze Fabio passza is kellett ehhez, de jól csináltad, gratulálok.” Ilyen volt Rafa, csak a futballl érdekelte, a nap 24 órájában.”

Toresnek ez nem jelentett komoly problémát. Igaz, hogy ő maga is érzelmes alkat volt Gerrardhoz hasonlóan, de a kapitánnyal ellentétben neki ez nem jelentett gondot. Ahogy a játékosokkal kapcsolatban is azokra nézett fel, akik a pályán bizonyítottak, a menedzserekkel szemben is hasonló elvárásai voltak.

Az álom a következő évben is folytatódott, a Liverpool a Premier League történetében először került igazán közel a bajnoki címhez. Végül ugyan a címet nem sikerült begyűjteni (annak ellenére, hogy egész szezonban csak két vereség csúszott be), a bajnokságban és a BL-ben is felejthetetlen meccsekben volt részünk. Természetesen Torres-nek a Real Madrid kétszeri legyőzése jelentette a legtöbbet, már csak azért is, mert az Atleticóval ebben az élményben sosem volt része.

„Az Atleticóval sosem nyertünk ellenük. Soha. Megverni őket a Bernabeuban, Liverpool-játékosként, óriási élmény volt. Egy héttel később 4-0-ra nyertünk, és nem bírtam magammal, a szurkolóik előtt ünnepeltem. Első nyolc, profiként eltöltött évem alatt az Atleticónál egyszer sem sikerült, és mindenki engem hibáztatott ezért.”

Minden szép volt, de a háttérben zajlottak az események, és alig egy évvel később a Liverpool már csak nyomokban hasonlított arra a klubra, mely nem is olyan régen még Európa csúcsát ostromolta. A két amerikai bohóc színrelépése után a klub elindult lefelé, minden tekintetben. 2010-ben kirúgták Benítezt, és a VB-ről visszatért friss világbajnokot már Roy Hodgson fogadta az öltözőben.  Torres rögtön a világbajnokság után kifejtette aggályait az új menedzsernek és Purslow-nak, az egy évvel korábban kinevezett igazgatónak:

„Elmondtam nekik, hogy látom a klub helyzetét. Hogy egy évvel korábban még közel voltunk a bajnoki címhez, most meg távoznak a legjobb játékosok. Én Benítez ambiciózus tervei miatt jöttem ide, őt kirúgták. Mi vár így ránk a jövőben?

Purslow arról beszélt, hogy a klubot el fogják adni, most nem mehetek el, különben kútba esne az üzlet. Azt mondta, most emiatt senki nem mehet el, utána majd meglátjuk, ha menni akarok, mehetek. Senki nem mondta, hogy maradjak, mert a pályán szükség van rám. Senki nem mondta, hogy maradjak, legyek olyan, mint Stevie. Az üzenet az volt, hogy „eladjuk a klubot, aztán mehetsz, amerre látsz”. Ez nekem azt üzente, hogy ezeket az embereket nem érdekli a Liverpool Football Club, csak az üzlet. Csak magukat mentették. Aztán közben eladták Mascheranót…”

Megtörtént a tulajdonosváltás, és Torres az újonnan kinevezett sportigazgatónak, Comollinak is elmondta aggályait.

„Comolli ugyanazt hajtogatta, mint korábban Purslow: „Nem, most nem mehetsz el, nincs aki játsszon a helyeden.” Ő sem arról beszélt, hogy szükségük van rám a projekthez, inkább csak arról volt szó, hogy „maradnod kell, amíg találunk a helyedre valakit”. Elmondta, hogy ugyan tárgyalnak Luis Suarezzel, de ő nem igazi góllövő, ezért még várnom kell. (Megjegyzés: Suarez előző évében 48 meccsen 49 gólt lőtt az Ajaxban, és talán Comolli erről nem tudott, de Torres lelkes internethasználó volt. Ha máshol nem hallott volna erről, a neten könnyen utánanézhetett. De ha mégsem tette volna meg, akkor is tudomást szerzett volna erről, ugyanis Suarez felhívta őt, és hosszan elbeszélgettek. Luis azóta el is mondta, hogy Torres győzte meg arról, hogy Liverpoolba igazoljon). Beszélt az új tulajdonosok terveiről, hogy fiatal játékosokkal kezdik el építeni az új jövőt. Én akkor egyből arra gondoltam, hogy ez még évekig fog tartani, én meg 27 éves vagyok, nekem erre már nincs időm. Azért hagytam el imádott klubomat, hogy nyerjek.”

Ennek ellenére még várt. Hodgsont Dalglish váltotta, a csapat egyre jobban játszott, de a kérdések továbbra is nyitottak maradtak. Kereste a megoldást, feltette a kérdéseket Kenny-nek is. Hogy egy pillanatig se merüljön fel, a pénz motiválja, minden megbeszélésre az ügynöke nélkül ment el. Újra elmondta aggályait, hogy a legjobb játékosok távozása után az új modell működéséhez sok idő kell, és nem akar mindenáron távozni, de szeretné tudni, mik a klub tervei. Időközben a klub elkezdett tárgyalni a Chelsea-vel az eladásáról, és egyre közelebb kerültek a megegyezéshez.

A sajtóban megjelent, hogy beadta a szóbeli transfer requestet, amit szerinte csak a klub szivárogtathatott ki, hogy őt tegye bűnbakká, miközben valójában ők akarták eladni.

„Ezután bementem Dalglish-hoz és Clarke-hoz. Comolli is ott akart lenni, de kijelentettem, hogy csak az edzőkkel akarok beszélni. Még egyszer elmondtam nekik, hogy egyetlen cél miatt hagytam el imádott klubomat, mert nyerni akartam, és ettől most nagyon messze vagyunk. Elmondtam, hogy úgy érzem, hazudtak nekem. Azt mondták, nem adnak el játékosokat, Mascherano mégis távozott. Akkor már a Chelsea megtette az ajánlatát, úgy éreztem, a klub is jól járna az üzlettel pénzügyileg. Kenny azt mondta, nem akarja, hogy elmenjek. Ő volt az egyetlen, aki ezt kimondta. „Szükségem van rád”.  Amikor elhagytam a szobát, úgy éreztem, mindenben egyetértünk. Tettem tovább a dolgomat, szerintem egész jól is játszottam. Aztán megtudtam, hogy a Liverpool továbbra is tárgyal a Chelsea-vel. Amire nem számítottam, hogy a klub bűnbaknak fog beállítani. Pedig őszintén elmondtam a problémáimat, az ügynököm sosem volt velem. Mindent őszintén elmondtam Dalglish-nak. Hogy a City, a Man United, a Chelsea, Arsenal mind sokkal előttünk vannak, és nem látom a kiutat. Hogy mit mondott nekem Parslow, és hogy ezért nem mentem el már nyáron, mert nem akartam, hogy én legyek a felelős, ha nem tudják eladni a klubot. Soha nem kaptam választ – futballszakmai választ – a kérdéseimre. Nem hittem Comolli elképzeléseiben, még abban sem voltam biztos, hogy őt egyáltalán érdekli-e a Liverpool. Úgy éreztem, nincs időm várni, ki tudja, lesz-e még egy ajánlatom nyáron.”

Mindezek ellenére nem volt biztos abban, hogy távozni akar, és úgy érezte, egyetlen ember tudná megállítani a klubnál elkezdődött folyamatokat: Kenny Dalglish, akinek nagyobb tekintélye nem volt senkinek a klubnál. Éppen ezért leginkább benne csalódott.

Amellett, hogy van ebben igazság – Kenny legnagyobb hibája szerintem is az volt, hogy túlságosan meg akart felelni az elvárásoknak –, szerintem ez végtelenül naiv hozzáállás. Dalglish nyilván úgy kapott szerződést, hogy elfogadta Comolli szerepét, nem volt beleszólása ezekbe a dolgokba, különösen nem care taker menedzserként.

Abban viszont lehet igazsága Torres-nek, hogy a klub akkoriban igyekezett áthárítani a felelősséget a távozó játékosokra, Meireles későbbi eligazolása nagyon hasonló forgatókönyv mentén zajlott.

Akárhogy is, eljött a január vége, és a klubtól végül távozó Torres nevével ellátott mezeket dühös és végtelenül csalódott szurkolók gyújtották lángra. Ezt a tüzet tovább szította Nando első, Chelsea-nél adott nyilatkozata, melyet sokan úgy értelmeztek, új klubját nagyobbnak tartja a Liverpoolnál. Próbáltam megkeresni, valóban mondott-e ilyet, mert én is úgy emlékeztem, arról beszélt, hogy egy „nagy klubnál” akart játszani, de nem találtam ilyet. Vagy eltűnt az internetről, vagy tényleg azt mondta, ami most fellelhető, „I am joining a team that is at the top level, there is not another level after Chelsea.”, vagyis nem a klubokról beszélt, hanem a Chelsea-ről, mint csapatról, mely a legmagasabb szinten van. A Liverpool pedig akkoriban nem volt azon az szinten, bármilyen fájó is ez a tény.

Ettől függetlenül, talán beszélhetett volna okosabban is. Az idő, a megnyert trófeákat illetően ugyan őt igazolta, de ő maga sosem ért vissza már arra a szintre, melyen liverpooli pályafutása során volt.

2014-ben, a Chelsea 2-0-ra verte a Liverpoolt az Anfielden, darabokra törve bajnoki álmainkat. A második gólt megelőzően Torres egyedül húzhatott a kapura, könnyedén belőhette volna csapata második gólját, de inkább Willian-nek passzolt, aki az üres kapuba gurított. Úgy tűnt, ő maga képtelen lett volna véget vetni a liverpooli álmoknak.

„Az volt a legnehezebb nap. Annyira sajnáltam Stevie-t és a Liverpoolt. Olyan közel voltak hozzá, és tényleg megérdemelték volna a bajnoki címet. Micsoda pillanat lett volna a városnak! Borzasztó nehéz volt látni az embereket a lelátókon. Még mindig ugyanúgy éreztem irántuk, szerettem őket. Tudtam, hogy sokan közülük haragszanak rám, de ez nem változtatotta meg az irántuk érzett szeretetemet. Az Atletico az én klubom, de továbbra is szurkolok a Liverpoolnak. Azt akarom, hogy nyerjenek meg minden meccset, minden trófeát.”

Szerintem kevesen találnák ki, mi volt Torres liverpooli távozását követő öt évének legboldogabb pillanata. A Chelsea-nél szinte mindent megnyert. Talán a BL-győzelem? Az EL-trófea megszerzése, vagy az FA-kupasiker, pont a Liverpool ellen? Nem. Egy tétnélküli meccs, Gerrard jutalomjátéka, melyen újra felhangzott a híres Torres-dal, mindenidők egyik legjobb szurkolói éneke.

„Az elmúlt öt év talán legboldogabb pillanata volt. Az utolsó, a Chelsea színeiben az Anfielden  lejátszott meccsemen kifütyültek. Nagyon nyomasztó volt. Újra kifutni a pályára ott, hallani az éneket, látni a szurkolók reakcióját – úgy éreztem, megtaláltam a lelki békémet. Tudom, hogy összetörtem a szívüket, ahogy az én szívem is össztört bizonyos értelemben. Ez lett az utolsó emlékem az Anfieldről…Annyira, de annyira szerencsés vagyok.”

„Jó döntés volt-e elmennem Liverpoolból, a remélt sikerek érdekében? Nem tudom…”

„Fiatalon a fő motivációd a győzelem. Most már rájöttem, a Bajnokok Ligája-győzelem nem változtatja meg azt, hogyan érzel a hétköznapokban.  Már tudom, hogy nem a cél a legfontosabb dolog az életben, hanem az, hogy boldog vagy-e a hétköznapokban.  Amikor a Chelsea-hez kerültem, nem mentek jól a dolgaim. Majdnem mindent megnyertünk amire vágytam, nekem ez mégsem volt elég. Hiányzott a Stevie-vel való összjáték, hiányzott a Liverpool. Rengeteget gondoltam a meccseinkre, arra, ahogy mint csapat, együtt harcoltunk. Az érzésre, ami itt, az Atleticónál újra megvan. Hogy talán nem miénk a legnagyobb nevekből álló csapat, de versenybe szállunk, és élvezünk minden győzelmet. Hogy nem számít, ki rúgja a gólt, nem számít, végül ki nyer, mert amit csinálunk, azt szívből tesszük. Még az Atleticónál sem éreztem azt soha, amit Liverpoolban. Én voltam a király, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Szárnyaltam. Nem csupán azért, mert a legjobb korban voltam, a klubot körülvevő légkör miatt is”.

„Ez a legnehezebb dolog az életben: megtalálni a neked az adott pillanatban megfelelő klubot. Amíg nem vagy ott, nem tudod, milyen ott az élet. Ha rosszul döntesz, már késő visszavágyni…”

Sokszor vitáztunk már arról, hogy miért szűnt meg az igazi szurkolás az Anfielden. Rengeteg szó esett a jegyárakról, a sikerek hiányáról, turistákról. Szerintem ez egy összetett probléma. Abban viszont biztos vagyok, hogy az egyik fő ok az, hogy jelenleg nincs olyan egyéniség a csapatban, aki képes lenne tömegeket magával ragadni. Fernando Torres ilyen volt. Legenda, vagy áruló? Ezt mindenki döntse el maga. Szerintem egyik sem. Nem legenda, mert hosszú pályafutásának csak egy állomása volt az Anfield, és mikor távozott, egy angol riválishoz ment el. De nem is áruló, mert csak az álmait követte, az ő szívében nem a Liverpool, hanem gyerekkorának imádott klubja volt az első helyen. Ennek ellenére, sosem fogom elfelejteni azt a rengeteg örömet, amit szerzett, hogy egy ideig a mi fiúnk volt, és ott belül sosem volt már boldog, miután elhagyott minket. Én a magam részéről már rég megbocsátottam neki. És néha, mondjuk egy Hull elleni vereség után még mindig előveszem a régi videókat, melyeken Nando úgy szórja a gólokat vörös mezben, sokszor lehetetlen helyzetből, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyankor egy ideig kicsit kevésbé fáj a frissen szerzett seb…

Források:

Simon Hughes: Ring of Fire: Liverpool into the 21st century: The Players’ Stories, Torres: El Niño: My Story, lfchistory.net és az internet