A bozótharcos

Nagy sikerű sorozatának újabb darabjával jelentkezik lacko77, melyben legendáinkat mutatja be nekünk, úgy ahogy máshol nem olvashattjátok. A mai különösen közel áll a szívemhez, mivel évek óta kérte a legkedvesebb barátom, hogy írjak róla. Ezzel át is adom a szót. /guthmate/

_________________________________________________________________________

„Az emberek azt hiszik, hogy mivel hosszú időt töltöttem el Liverpoolban – egy nagyon sikeres korszakban – ez végig csodálatos időszak volt. A valóság ezzel szemben az, hogy kezdetben, köszönhetően néhány rosszul sikerült meccsnek, halálos fenyegetéseket kaptam. Átéltem két stadionkatasztrófát és később igaztalanul bundázással vádoltak meg. Nagyon szerettem a klubnál töltött éveket, de hazudnék, ha azt mondanám, sétagalopp volt.”

Mindannyian imádjuk a kalandos életutakat, főleg, ha sikeres emberekről szólnak. Itt a Fonaton volt már szó őrült ausztrálról, unalmas, de egyben renitens dánról és szintén rendhagyó módon legendává váló scouserről is. De egyikük sem jött olyan mélyről mint mai történetünk hőse. Talán ez a semmihez sem hasonlítható gyerek- és ifjúkor tette őt olyan különlegessé amivé felnőttkorában vált. Nem is nagyon hiszem, hogy az övéhez hasonló történet ma megeshetne. Nézzük hát, honnan indult a Liverpool történetének egyik legnagyobb legendája, a különcök különce, minden idők egyik legnagyobb kapusa, Bruce Globbelaar.

1957-ben született, Dél-Afrikában, de még csak kétéves volt, amikor az akkoriban Rodéziaként, később Zimbabwe néven ismert országba költöztek. Afrikában ebben az időben a fehérek és feketék között halálos ellentét feszült, de történetünk hőse ebből nem sokat fogott még fel, egyszerűen tudomásul vette, hogy szolgálóik feketék, ők meg fehérek. Annyira nem volt tisztában az általános állapotokkal, hogy tizenévesen, mikor elege lett anyja új pasijából, úgy szökött el otthonról, hogy egyszerűen felszállt egy feketékkel tömött buszra. Pedig akkor a fehér-fekete ellentét olyan nagy volt, hogy pusztán ezért megölhették volna. Fekete útitársai azonban nem bántották, apja viszont – akihez elszökött –, keményen megbüntette. Kikötözte egy fához, majd egy slaggal addig ütötte, míg meg nem ígérte, soha többé nem merészel hasonló tettre még gondolni sem – és azzal a lendülettel vissza is küldte a srácot az anyjához.

Innentől kezdve Bruce jófiú volt, és amikor behívták a seregbe, hogy új hazájáért harcoljon, szó nélkül teljesítette a rá rótt feladatot. Azt talán nem hitte, hogy harcolnia is kell majd, mégis eljött az a nap is, és amikor választania kellett a saját, és az ellenség élete között, ő nem habozott. Embert ölt, hogy életben maradjon. A mai napig nem sikerült ezt feldolgoznia:

„Hogy tudnám elfelejteni azt, amikor láttam a barátaimat meghalni? Hogy tudnám elfelejteni, vagy megbocsájtani magamnak, hogy megöltem egy embertársamat, még ha háborúban történt is? A mai napig rémálmaim vannak ezek miatt. Minden más, ami az életemben történt, jelentéktelennek tűnik a hadseregben töltött időszakhoz képest. Amikor az a feladatod, hogy üldözd a terroristának mondott ellenséget, amikor látod, ahogy emberek bedrogozzák magukat, mert különben megőrülnének…amikor rovarokat eszel, mert kifogytál az élelemből… A futball korántsem élet-halál kérdése. Ha kikapsz a kupadöntőben, még mindig hazamehetsz a családodhoz, és jól bekajálhatsz. Ha valamit tanultam a háborúból az az, hogy értékelni kell az életet, és azt a sok jó dolgot, ami vele jár.
Amikor szemtől-szemben állsz az ellenséggel, tudod, hogy egyikőtök meg fog halni. Egyikőjük rám támadott, és én lelőttem.

Ha csak annyit mondanék, ez az eset megváltoztatta az életemet, alulbecsülném a jelentőségét. Akkortól kezdve az volt a célom, hogy a lehető legtöbbet hozzak ki az életemből.”
Két év után szerelt le, és bár korábban viszonylag sikeres futballista volt, két év kihagyás után sok jóra nem számított. Így aztán, amikor szülővárosának csapata, a dél-afrikai Durban City hívta, azonnal aláírta a szerződést. Egyetlen dologgal nem számolt. Dél-Afrikában született, és most visszatért a Rodéziával harcban álló országba, naná, hogy hamarosan kézhez kapta a behívót, hogy induljon csatába azokkal szemben, akikkel korábban egy seregben harcolt.

„Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: le kell lépnem innen”

Angliába szökött, ahol meggyőzte képességével Ron Atkinsont, aki akkoriban a West Brom menedzsere volt, de nem kapott munkavállalási engedélyt. Atkinson ajánlása azonban elég volt ahhoz, hogy a kapusgondokkal küzdő kanadai Vancouver Whitecaps látatlanban is szerződtesse. Repülőre szállt hát, hogy 24 óra utazás után azonnal az aznap esti kezdőben találja magát. Komoly játékosok játszottak ott akkortájt, többek között a holland válogatott csapatkapitánya, Ruud Krol is. De ez már a szezon végén történt, így Grobbelaar hamarosan visszarepült Angliába, akkori barátnőjéhez, és egy idő után dolgozni kezdett – a bárpult mögött.

A szerelem hamar elmúlt, így az új szezon újra Kanadában találta hősünket, aki ezt az évet egy meccs kivételével a padon töltötte, hogy a következő évadot már Angliában kezdje, a Crew Alexandránál, kölcsönben. 22 éves volt ekkor.

Hat héttel angliai kölcsönszerződésének lejárta után, már ismét Kanadában, éppen a fürdőben lubickolt, amikor menedzsere, Tony Waiters, aki korábban tagja volt a Liverpool edzői stábjának is, beállított hozzá. „Gyere az irodámba, van itt két alak, aki rád vár.”

Grobbelaar nem lepődött meg. „Hadd találjam ki. Bob Paisley és Tom Saunders az Liverpoolból, igaz? Elég sokáig tartott, míg megtaláltak.”

Addigra már tudott a Liverpool érdeklődéséről. Egy Portmouth elleni meccs után valaki elárulta neki. De azt hitte, letettek a szerződtetéséről, mert a következő meccsen a megfigyelők már a bemelegítés után leléptek. Pedig csak arról volt szó, hogy az a bemelegítés – mely alatt Bruce kivétel nélkül minden beadást lehúzott, minden lövést védett –, végleg meggyőzte Paisley-t arról, hogy ez a kapus kell neki a távozni készülő Ray Clemence helyére.

Azért a jó öreg Bob semmit sem bízott a véletlenre, az kevés volt neki, hogy kiszemeltje jó képességű a kapuban, ezután jött még a scouting in the 70s második fejezete, ami egy idő után már Bruce-nak is szemet szúrt:

„Volt ez a Peter Dee nevű fickó. Mindenhol megjelent, ahova mentem. Megszálltam a Royal Hotelben, és ő is bejelentkezett. Lementem meginni egy pintet a Station Pubba, és ő ott ült a kis lapos kalapjában, figyelve, mit iszom. Aztán elugrottam egy kávézóba egy kolbászos tojásért, és ez a pasas ott szürcsölte a teáját, rámmeredve egy újság felett. Látni akarta, mit eszem. Egyik meccs előtti este, mikor kiléptem a szállodai szobámból, a folyosón szobrozott, várva, hogy kiruccanok-e este. Néha még a night clubba is követett, felkért táncolni idős hölgyeket, hogy közben megfigyeljen. Aztán, amikor már kezdett aggasztani a jelenléte, hat hét után eltűnt.”

A tárgyalás Grobbelaar szerződtetéséről pillanatok alatt lezajlott.

„Bob megkérdezte, akarok-e a Liverpoolban játszani. Igent mondtam, mire ők felálltak, és elmentek, egyenesen a reptérre. Életem legrövidebb, mégis legfontosabb párbeszéde volt ez.”

Bruce elindult hát új állomáshelyére.
„Megérkeztem Angliába, leszállt a gépem a Heathrow-n. Felvettem a csomagokat, és kerestem a sofőrt, aki a nevemet feltartva rám vár. De senki sem volt ott. Felhívtam hát a klubot, személyesen Paisley-t sikerült elérni.
„Valaki elnézhetett valamit – mondta.—Remélem tudod, hol a manchesteri Victoria állomás. – azzal letette a telefont”
„Vonatra szálltam hát, és elutaztam Manchesterbe. De ott sem várt rám senki. Kezdtem mindent előről, hívtam a klubot, ahol egy titkár visszakérdezett, hogy odatalálok-e Liverpoolba. Autót béreltem, és odahajtottam. De persze ott sem várt senki. Megállítottam egy taxist, hogy tudja-e, hol van az Anfield. „Persze hogy tudom, faszfej – válaszolta – ugorj be!”
Velem volt a bérelt autó, így inkább követtem. Mire az Anfieldre értünk, a kapuk zárva voltak, mindenki hazament már. Kifizettem a taxisnak a tíz ficcset, majd követtem őt, be a városba, hogy legalább szállást találjak. Az első hely tele volt, de ajánlottak egy másikat. Mikor arra a helyre megérkeztem, Bob Paisley-t láttam meg előszőr, aki rám nézett, majd átnyújtott egy egyfontost Saunders-nek ezekkel a szavakkal: „Nem hittem volna, hogy idetalál.”

Grobbelaar 250 000 fontért szerződött Liverpoolba, az 1981-es szezon vége előtt. Heti fizetése 450 font volt, ami abban az időben rendes pénznek számított, ráadásul 10 000 font aláírási pénzt is kapott. Clemence még a klubnál volt, ezért eleinte csak a tartalékoknál kapott szerepet. A nyarat golfozással töltötte Hawaii-on, hamburgert, és sült halat zabálva, el is hízott. Nem csoda, az afrikai múlt után a Liverpoolban keresett pénz megszédítette. Visszatérve Angliába, Paisley elsőszámú kapusként számított rá, de az első hat hónapja borzalmasan sikerült. Többek között azért is, mert az óriási lehetőséget továbbra sem tudta kezelni. Őrült dolgokat csinált. Hol a felső lécen ücsörgött, vagy hintázott, míg csapat támadott, hol meg kézen járt a tizenhatos vonalán.

John Keith újságíró így emlékszik erre:

„Amikor először láttam Liverpool-mezben, Svájcban játszottunk felkészülési meccset. Bruce egy védése után felkapaszkodott a felső lécre, majd elkezdett hintázni azon. És ahogy ott hintázott, mint egy cirkuszi mutatványos, a teljes Liverpool-pad, Paisley, Moran és Fagan egyszerre ugrott fel felháborodásában. Később meg is mondták neki, ez itt Liverpool, itt nem szokás cirkuszi mutatványokat csinálni.”

De nem csak az edzői stáb nézte rossz szemmel ezeket a mutatványokat. Grobbelaar hibát hibára halmozott, az ő nyakába varrták a korai kiesést két egymást követő évben is a BEK-ből, és a szurkolók ezt nagyon komolyan vették.

„Megvolt bennem az a tévhit, hogy mivel a Liverpool-szurkolók a legjobbak a világon, türelmesek lesznek velem, adnak időt a bizonyításra. De nem adtak. Még alig hat hónapja voltam a klubnál, mikor elkezdtek jönni a levelek. Egy szurkoló azt írta, hogy harminc éve néz profi futballt, és úgy gondolja, ha még mindig Tommy Smith lenne a Liverpool kapitánya, már háromszor törte volna el a lábamat az általam elkövetett hibák miatt. És ez még a kedvesebb levelek közé tartozott.”

A sajtó is kikezdte, az idősebb, csak a maximumot elfogadó játékosok, mint Souness, Hansen, Dalglish már szóba sem álltak vele. Egyetlen ember állt ki mellette, töretlen hittel: Bob Paisley.

„Bob zseni volt. Képes volt egyetlen sprintből felmérni, ha valakinek valami sérülése volt. Például meccs közben odahívta a szélsőnket azzal, hogy az őt fogó hátvédnek szerinte fáj az egyik lába, onnan támadja mindig, előbb-utóbb ki fogja végezni. Tízből kilencszer igaza lett. Egyetlen probléma volt vele: szinte senki sem értette, amit mond. De én imádtam őt. Bármelyik másik menedzser már visszazavart volna oda, ahonnan jöttem.”

Szerencsére Paisley hitt benne, és Grobbelaar elkezdte megszolgálni a bizalmat. Őrült mutatványokban továbbra sem szűkölködött a pályafutása, de egyre megbízhatóbban védett, és nagyon sokszor hihetetlen bravúrral mentette meg góltól a kapuját. Második szezonjában, a BEK-kiesés után, javuló teljesítményének köszönhetően egyre többen kezdtek hinni benne.

Nem egyszerűen kapus volt, ő volt az ötödik hátvéd. Ha kellett, kirohant a tizenhatoson kívűlre, szerelt, és ha közben az ellenfél megszerezte a labdát, majd az üresen hagyott kapura emelte azt, Bruce képes volt a semmiből előkerülni, és a léc fölé tolni azt. Mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.

Mindennek előzménye az amerikai profi ligában szerzett tapasztalata volt. Ott ugyanis akkoriban döntetlen esetén a hokiban is ismert szétlövéssel döntötték el, ki a meccs győztese: a csatárok egyedül vezethették kapura a labdát, és az nyert, aki ebből a helyzetből több gólt szerzett. Bár sokat nem védett ott, erre lett felkészítve, és Grobbelaar hamar megtanulta, hogy több esélye van a hárításra, ha kijön a tizenhatoson kívülre, és már ott megtámadja a csatárt. Később ez a tapasztalat Angliában is hasznára vált.

Másik nagy erenyének a kidobásai számítottak, melyek majdhogynem kirúgással értek fel, és halálpontosak voltak.

Legendává végleg az 1984-es római BEK-döntő 11-es párbaja avatta. Az gondolom, mindenkinek megvan, amikor 2005-ben, Isztambulban Carragher odamegy Dudekhez, és súg neki valamit. Ami ezután következett, az nem volt más Dudektől, mint a római döntő másolata.

Tizenhárom év alatt 440 bajnoki meccsen védte a Liverpool kapuját. És még mielőtt a szomorú végre kitérnék, hadd meséljek el még két sztorit, mert úgy gondolom, ezek hozzák igazán közel hozzánk a múlt hőseit, nem a mindenki által ismert és elérhető tények, statisztikák.

Már amikor a csapat megbízható alapemberének számított, akkor is képes volt meglepni csapattársait. Alan Kennedy-nek pl. pont a búcsúmeccsét tette nagyon emlékezetessé, bár erről Alan könnyű szívvel lemondott volna.

„Mindig azt kérdeztük magunktól Bruce-szal kapcsolatban, vajon mit csinál majd legközelebb. Egyszer pl. az Oxford United ellen játszottunk – ez volt a búcsúmeccsem a Liverpoolban. Az Oxford középen támadott, és én megszereztem, majd hazaadtam a labdát, legyen Bruce-é. Hol volt Bruce? Valahol a szögletzászlónál. A labda persze begurult a kapuba. Megkérdeztem tőle: Bruce, hol a fenében voltál? – Mire ő: – Gondoltam úgyis elhibázod, és mellémegy.
Mit lehetett erre mondani? Ez volt az utolsó meccsem Liverpool-mezben. Kösz, Bruce…”

Volt ennél sokkal durvább összetűzése is csapattárssal, amikor egyetlen este kétszer törte be McMahon orrát.

Történt ugyanis, hogy 1987-ben, egy Dundee United ellen 4-0-ra megnyert meccs után, a szállodában bulizott a csapat. A hangulat már a tetőfokára hágott, és az ünneplés során McMahon vitába keveredett néhány skót játékossal. Grobbelaar megpróbálta szétválasztani őket, de csapattársa ezt nem nézte jó szemmel, ellene fordult, és elindított egy ütést feléje.

„Lefejeltem, és eltörtem az orrát. Panaszkodott Dalglish-nak, de a hotel recepciósa megerősítette, hogy ő volt a kezdeményező.
Akkoriban Craig Johnstonnal voltam mindig egy szobában, azt mondták, legyen együtt a két kretén. Craig nagyon szenvedélyes volt, és mindig kiállt a véleménye mellett. De aznap este nem volt hajlandó velem egy szobában aludni, inkább Steve Nicolt választotta, pedig vele senki nem volt hajlandó egy szobában aludni, mert kurva idegesítő volt, egyfolytában dumált és csipszet zabált. De most azt mondta, inkább ő, mert „Ismered ezeket a scousereket. Biztos, hogy vissza fog jönni, hogy elégtételt vegyen.”
Craignek igaza volt. Hajnali 3 óra 20-kor arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtónkon. Kinyitottam, elkaptam Maccát a vállánál fogva, és orrbavágtam megint. Soha többé nem próbált kikezdeni velem.”

A felhőtlen időszakba az első változást a Heysel-tragédia hozta, bár ebből még kilábalt a klub és Grobbelaar is.

„Amikor ott ültünk az öltözőben, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Az sem érdekelt, hogy egy vitatható tizenegyessel kaptunk ki, és tudom, hogy a többség rajtam kívül is így érzett. Elegem lett a futballból.”

Szerencsére a Fagant váltó Dalglish képes volt megváltoztatni a közhangulatot. Kapcsolata megváltozott a játékosokkal, a korábban – különösen a fiatalabb játékosokkal – könyörtelen vezér közvetlenebb lett, felszámolta az öltözői klikkeket, a csapat újra egy családdá vált neki köszönhetően. Grobbelaar önbizalmát megerősítette Kenny bánásmódja, és visszatért a futballba vetett hite, majd jó formája is.

1986-ban, liverpooli pályafutásának ötödik évében (melyben újabb bajnoki címet és FA-Kupa győzelmet ünnepelhetett) zsinórban 310. meccsét játszotta a csapatban, debütálása óta egyetlen mérkőzést sem hagyott ki.

Hillsborough-ban is ott volt, és mivel a pályáról tisztán látta, mi történik, kétségbeesetten kiabált a rendőrőknek, hogy nyissák meg a kapukat, de hiába. Az ott átélt események egy életre beleégtek az emlékeibe, akárcsak a háborúban átélt borzalmak.

„Április 15. számomra már minden évben egy nehéz nap lesz. Nem tudok másra gondolni, csak az áldozatokra, és a családokra, akik oly hosszú ideig nem kaptak elégtételt a történtek miatt. Ez fáj a legjobban.”

Az, hogy ezek az események megtörténhettek, és következmények nélkül maradhattak egy demokratikus országban, még az afrikai borzalmaknál is sokkolóbb hatással voltak rá. A mindenki által ismert szennylap kitalált vádjai pedig végképp kiborították, többször is nyilvánosan felszólalt szégyentelen vádjaik ellen. Az emberekbe vetett hitet ismét Dalglish és felesége, Marina hozták vissza Bruce életébe.

„Az, amit Kenny és Marina tett a gyászoló családokért, felejthetlen, hihetetlen. Emberi mivoltomban éreztem összetörve magam, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy segítsük a gyászolókat, ezzel magunkon is segítve.”

Még öt évig maradt a klubnál, melynek lefelé induló történetét Dalglish váratlan távozása után már mindannyian ismerhetitek. Souness-szel gyorsan megromlott a kapcsolata, így hamarosan James váltotta a kapuban. James hullámzó teljesítményének köszönhetően időnként még ugyan visszakerült a csapatba, így kerülhetett sor McManaman-nel történt incidensére is, de állandó kezdő 1992 után már nem lett.

Utolsó liverpooli évében a már említett szennylap, melynek neve még arra sem méltó, hogy leírjuk, bundázással vádolta meg. Ez ugyan sosem nyert bizonyítást, de a hosszú pereskedés végére Grobbelaar csődbe ment.

Az első perctől kezdve ártatlannak vallotta magát, és bár voltak gyanús elemek a vád állításai között, amelyek akár a bűnösségére is utalhattak, szerintem ma már nincs értelme a találgatásoknak. Emlékezzünk inkább a fantasztikus kapusra, akihez hasonlót azóta sem láttunk a Mersey-partján.

Összesen 628-szor lépett pályára a Liverpool mezében, hat bajnoki cím, 3-3 FA- és Liga-Kupa győzelem és egy BEK-diadal részese volt. Annak idején, első átigazolásakor Afrikában egy kecske, egy tehén és egy birka cserélt gazdát, onnan jutott el idáig. A KOP szavazásán mindenidők 17. legfontosabb Liverpool-játékosának választották.

Források:

Simon Hughes: Red Machine: Liverpool FC in the ’80s: The Players’ Stories
www.lfchistory.net