A csodacsere

Csupa vörös

Minden ízében vörös

Most, hogy már-már fogalmunk sincs, mit is kezdjünk a hirtelen ránk szakadó – legalábbis, ami a Liverpoolt illető – meccsmentes szabadidőnkkel, érkezik ismét lacko77 és nagyszerű posztja.

Múltidéző sorozatunk mai részében egy olyan játékosról lesz szó, aki a Liverpoolnál eltöltött nyolc éve alatt csak 154 meccsen játszott (ebből is mindössze 98 volt bajnoki találkozó), és 62 alkalommal csak csereként lépett pályára, de így is 55 gólt szerzett vörös mezben. Háromszoros bajnok, kétszeres BEK-győztes, aki ugyan a római BEK-döntőn egyetlen percet sem játszott, mégis, ha ő nincs, a csapat el sem jut a oda. Egy vérbeli scouser legenda, David Fairclough.

Liverpool Everton negyedében nőtt fel, egészen pontosan a negyed szélén, így az Anfield közelebb volt hozzájuk mint a Goodison Park.

„Gyanítom, nem sok volt Liverpool-játékos mondhatja el magáról, hogy közelebb nőtt fel az Anfieldhez mint én. Meccsnapokon a küszöbünkről lehetett hallani a közönség morajlását, a You’ll Never Walk Alone betöltötte a levegőt.

Minden héten megteltek az utcák a stadionba igyekvő emberekkel, egyik héten vörösökkel, másik héten kékekkel. Imádtam ezt a nyüzsgést. Már kora reggel kint voltunk a haverokkal, és irányítottuk a parkolóhelyet kereső autókat. Jó kis kiegészítést jelentett ez kevéske zsebpénzemhez, és figyelembe véve a hivatalos parkolók hiányát, valamint azt, hogy minden héten több mint 50 000 ember jelent meg a stadionokban, azt hiszem, jó szolgáltatás nyújtottunk.”

Persze az élet nem volt könnyű akkoriban a Mersey partján, és Evertonban különösen kemény volt, nem csupán a pénz hiánya miatt, hanem az ott élő lakosság összetétele miatt is. A kölyök David-nek is rendszeresen kellett menekülnie a nagyobb fiúk elől, a későbbiekben részben ennek tulajdonította a játékban mutatott gyorsaságát.

Már kisgyerekként rajongott a fociért, nem csak játszotta azt, de ha csak tehette, labdarúgással kapcsolatos könyveket olvasott, követte nemcsak az angol, de a világ labdarúgását is. Így aztán nem volt meglepő, hogy amikor 1966-ban kvízjáték indult az Echóban a helyi rendezésű VB-vel kapcsolatban, ő is beküldte a válaszokat. Igaz, rögtön meg is feledkezett róla, míg nem egy szombati napon kopogtak az ajtójukon.

„Egy újságíró és egy fotós volt az, az Echótól jöttek. Mikor kiderült, hogy nem az apám, hanem az ő kilencéves fia küldte be a válaszokat, még nagyobb lett a sztori. Mama azt hitte először, a helyi szerencsejátékon nyertük meg a 25 fontos fődíjat, de a valódi nyeremény – jegyek az összes, Goodison Parkban és Old Traffordban rendezett vb-meccsre, valamint a döntőre a Wembley-ben – számomra mindennél többet értek.

Csodálatos hónap volt, nagyon szerencsések voltunk, hogy oly sok meccset rendeztek Liverpoolban. Olyan sztárokat láthattam élőben játszani, mint Pelé, Eusébio, vagy Garrincha. Egy olyan focibolond kissrácnak, mint amilyen én voltam, minden nap karácsony volt a torna ideje alatt. Szerencsés voltam, hogy szemtanúja lehettem olyan felejthetetlen meccseknek, mint a Portugália – Észak-Korea negyeddöntő, vagy a magyarok győzelmével végződött összecsapás a brazilokkal, a döntőről nem is beszélve. Sajnos az ünneplést már nem vártuk meg, sietnünk kellett az állomásra, de mivel Anglia azóta sem nyert, elmondhatom, azon kevesek közé tartozom, akik a helyszínen látták a döntőt, melyen Anglia világbajnok lett.”

Ezzel David sorsa megpecsételődött. Bár nagyon okos gyerek volt, akiből tanárai szerint bármi lehetett volna, őt már csak a foci érdekelte. Mivel kifejezetten ügyesen bánt a labdával, egyre előrébb jutott a rangsorban, és amikor utolsóévesként minden meccsen gólt rúgott az iskolai csapatban, a városi iskolaválogatottba is meghívót kapott. Sőt, felkeltette a Liverpool scoutjainak a figyelmét is. 1973-ban, 16 évesen került végül a klubhoz és két év múlva, 1975 novemberében bemutatkozott az első csapatban is a Middlesborough ellen. Következő héten a Real Sociedad ellen 6-0-ra végződött UEFA-Kupa visszavágón csereként beállva megszerezte első gólját is.

Fairclough egyre több lehetőséget kapott, de annak ellenére, hogy egy Norwich elleni meccset kezdőként végigjátszhatott, sőt, ő lőtte a mérkőzést eldöntő egyetlen gólt, többnyire mégis csak csereként jutott játéklehetőséghez. Hogy mi volt ennek az oka, részben az akkori szabályokban, és az ennek köszönhető hozzáállásban keresendő. Először is, az angol bajnokságban akkoriban csak meccsenként egy csere volt engedélyezett, szemben az európai kupákkal, ahol öt játékost is cserélhettek. Másrészt akkoriban az edzői felfogás nem ismerte még a rotációt. Az edzőknek megvolt a fejükben az elképzelt alapcsapat, és őket játsszatták minden meccsen. Hogy ez mennyire így volt, jól példázza Shankly válasza, amit egy újságírói kérdésre adott:

„Mi lesz a hétvégi kezdőcsapat, Bill?” – kérdezte az Echo tudósítója.

„Mi lenne?” – válaszolta Shankly. – „Ugyanaz, mint tavaly.”

 Shankly ugyan már sosem edzette Fairclough-ot, de a hozzáállás Paisley alatt sem változott. Nem csoda, hogy a játékosok inkább eltitkolták, ha sérültek voltak, senki nem akart kikerülni a kezdőcsapatból. Akkoriban nem voltak állandó mezszámaik a játékosoknak, a pályára lépők számozása mindig 1-11-ig terjedt. De az első számú, és egyetlen csere szerepét rövid idő alatt kisajátította magának Fairclough, ahogy az ezzel járó 12-es mezt is.

Már helyi hősnek számított az Everton elleni derbi előtt is, de az volt az a meccs, amikor megszületett a „csodacsere” legendája. Akkoriban a két csapat rendszeresen gól nélküli mecseket játszott (két és fél éve, 1973 decembere óta nem esett gól a derbin), és úgy tűnt, ez a mérkőzés sem lesz kivétel – de aztán a 64. percben Paisley cserére szánta el magát.

„Egészen kezdő korom óta bennem volt a természetes ösztön, hogy átjátsszam a védőket, ez volt mindig az első gondolatom. Akkor is – ugyan csak kis terület volt előttem – erre törekedtem. A következő 20 másodperc pályafutásom egyik legizgalmasabb pillanatát hozta el. Nem volt időm azzal foglalkozni, hogy Keegan üresen várja az ötösön belül a labdát.

Az én feladatom és szándékom mindig a góllövés volt. Így aztán, pillanatnyi tétovázás nélkül lövésre lendítettem a lábamat. Szerencsére Dai Davis nem tudott hárítani, így a labda a hálóba került.”

Sajnos ezt a meccset nem adták az országos tévéadók, ezért csak ilyen rossz minőségű felvétel maradt meg róla. Pedig egy ilyen gól manapság bejárná az egész világot…

A Mersey-parti derbik történetének leghosszabb, 469 perces gólcsendje tört meg. Ami még ennél is fontosabb volt, a Liverpool 2 ponttal gazdagabb lett.

„A Kemlyn Road felőli lelátóhoz szaladtam (a mai Centenary Stand – lacko77), ahol hagyományosan a megfontoltabb, idősebb Liverpool-szurkolók foglaltak helyet. Ők voltak azok, akik rendszerint akkor is hamarabb elindultak hazafelé, ha nyerésre álltunk. De nem ezen a napon. A gólom olyan izgatottságot váltott ki belőlük, amilyet talán akkor éltek át utoljára, amikor a büfé kifogyott a teasütiből! Hogy mennyire nagy volt az öröm, arra bizonyíték, hogy egy kisebb csoport még a pályára is befutott. Nem volt szükség rendőri beavatkozásra (ami abban az időben sajnos elég gyakran előfordult), de hogy ezek az egyébként csak helyükön üldögélő emberek erre vetemedtek, mindent elmond a gól jelentőségéről.”

Ennek ellenére a kezdőcsapat továbbra is csak álom maradt. Persze ne felejtsük el, hogy akkoriban olyan játékosok játszottak elöl, mint Keegan, Toshack, vagy Heighway. Így aztán David továbbra is leginkább csereként jutott szóhoz, sokszor így is gólokat szerezve.

Megérkeztünk 1977-be, a St. Etienne elleni BEK-visszavágóhoz, amellyel David Fairclough végleg beírta magát a Liverpool történelemkönyvébe. Az volt az a meccs, amit, ha szóba kerül a neve, mindenki felidéz. A mérkőzés, amin ismét kulcsszerepet játszott, megint csak csereként, ami ha nem történik meg, ma nem énekelhetnénk, hogy „We’ve won it five times”…

A St. Etienne akkoriban Európa egyik legjobb csapata volt, előző évben döntőt játszott. A BEK-negyeddöntőben sem voltak esélytelenek a Liverpoollal szemben, különös tekintettel arra, hogy hazai pályán 1-0-ra megnyerték az első meccset, és a visszavágón, az Anfielden is egyenlítettek Keegan csodagólját követően. Sőt, további helyzeteik is voltak. A Liverpool vért izzadva ugyan megszerezte a vezetést, de idegenben lőtt góljuknak köszönhetően a franciák továbbjutásra álltak, és már úgy tűnt meg is tartják ezt az előnyt. Aztán Paisley ismét cserére szánta el magát…

„A 74. percben álltam be. A játék hullámzott a két kapu között. Ha lett volna lehetőségem középen megkapni a labdét, egyből lecsaptam volna rá, de a francia bajnok tapasztalt játékosokból állt, lehetőséget sem adott rá. Egyre halványultak az esélyeink. Aztán hirtelen – már csak hat perc volt hátra – a labda a védőinktől Ray Kennedy-hez került, aki kapásból átemelte a St. Etienne hátvédei fölött. Azonnal rástartoltam, de meg kellett előbb vernem Christian Lopezt, ami sikerült is. Az ő szempontjából pont a rossz oldalamon volt, és bár tett egy kísérletet arra, hogy megszerezze, eltoltam magamtól, és mellel levettem a labdát. Birtokba vettem, és jobbal a hálóba lőttem. A KOP előtt. A többiek rámugrottak, s míg a földön feküdtem alattuk, hallottam, ahogy Keegan kiabál nekem: Csodacsere, maradj még lent, ezzel is nyerjünk pár percet!”

Az öröm leírhatatlan volt, nézzétek meg a videón. Korabeli beszámolók szerint a gólöröm zaja három mérföldre (majdnem 5 km-re) elhallatszott.

„Supersub strikes again!” Keegan csodagólja, amit a kapus benézett, 0:32-nél, Fairclough beállása 8:08-nál, továbbjutást érő találata 10:00-nál

A Liverpool a BEK-sorozat elődöntőjébe jutott, ahol az FC Zürichet kettős győzelemmel búcsúztatta. David Fairclough az idegenbeli mérkőzésen lépett csak pályára, és bár ezúttal kezdő volt, gólt nem sikerült szereznie. Ennek ellenére úgy érezte, közel áll ahhoz, hogy kiharcolja magának az állandó helyet a kezdőcsapatban, így ami ezután következett, nagyon váratlanul érte.

  1. május 21-én rendezték az FA-Kupa döntőjét a Wembley-ben, melyre a két ősi rivális, a Liverpool és a Manchester United volt hivatalos. Fairclough úgy érezte, élete legnagyobb álma válik hamarosan valóra. Nemrégiben megszerezte mindenidők egyik leginkább ünnepelt gólját, és a csapat utolsó 16 mérkőzéséből mindössze háromról hiányzott. Így aztán, ha nem is volt teljesen nyugodt, alapvetően jó hangulatban várta a döntőt a csapat szállásán.

„Kinyitottam az ajtót, hogy elhagyjam a szobát és legnagyobb meglepetésemre Bob Paisley állt előttem. Egy pillanatra megijedtem. Vajon mióta állt itt, és mit akarhat? Az egész helyzet olyan szürreális volt, azonnal éreztem, hogy valami baj van. Mélyen belül sejtettem, mi következik, és a szívem vad vágtába kezdett. Egy pillanatra megállt az idő, és ebben a kínos néhány másodpercben gondolatok milliói futottak át az agyamon azt kutatva, mit ronthattam el.”

Előérzete nem csalta meg, Paisley azért jött, hogy elmondja, nem fog játszani a döntőben. Nem volt semmi baja David-del, egyszerűen nem fért bele a döntőre tervezett játékba. Mielőtt magára hagyta a szótlanul könnyeivel küszködő játékost, még annyit mondott neki:

Ne aggódj, szerdán Rómában szükségem lesz rád. Annak a döntőnek részese leszel, játszani fogsz.”

Az FA-Kupa döntője keserű csalódás volt, nem csupán Fairclough, de az egész csapat számára, hiszen a United 2-1-es győzelmével végződött. Csupán négy nappal később azonban egy sokkal nagyobb feladat várt rájuk, a Borussia Mönchengladbach elleni BEK-döntő és az esély, hogy a klub történetében először felüljenek Európa trónjára. 30 000 liverpooli drukker utazott el Rómába, hogy élőben láthassa a várva-várt diadalt, mely egyben Kevin Keegan utolsó meccse is volt vörös mezben.

„Csodacsere” ismét csak a padra ülhetett le, ami miatt ugyan csalódott volt, de bízott Paisley ígéretében, és várta a percet, amikor pályára léphet. 1-1-es állásnál kapta az utasítást, hogy kezdjen el melegíteni, és még akkor is reménykedett, amikor Tommy Smith megszerezte a vezetést. De mikor nyolc perccel a vége előtt Bertie Vogts a tizenhatoson belül buktatta Keegant és a büntetőt Phil Neal értékesítette, reményei gyorsan köddé váltak. Végül Paisley-nek mégsem volt szüksége rá, ebben a döntőben sem játszott, egyetlen percet sem.

Az 1976-77-es szezon hullámvasutazása után a következő évadot pesszimistán kezdte, és lelkileg még mélyebbre került, amikor legfőbb támasza, édesapja 50 évesen, váratlanul meghalt. Ennek ellenére, ez az év várakozáson felül alakult, a csodacsere nevet is ebben a szezonban hagyta maga mögött, sőt, a válogatottba is bekerült. A Keegan pótlására érkezett Kenny Dalglish párjaként szerepelhetett a támadósorban, és hogy a három római győztes nélkül felálló, új Liverpool játéka is működik, az már a Szuper Kupa döntőjének visszavágóján kiderült. Az új felállású csapat 6-0-ra verte a Hamburg színeiben az Anfieldre visszatérő Keegannel felálló KEK-győztest. Fairclough ebben az évben 42 meccsen kapott szerepet, és 15 gólt lőtt.

Ez volt az az év, melyben a KOP soraiban egyre gyakrabban felhangzott egy új ének, mely így szólt:

We hate Nottingham Forrest,
We hate Everton too,
We hate Man United,
But Liverpool we love you.

Néhány évvel korábban szurkolói ének ezzel a szöveggel még elképzelhetetlen lett volna. Az Everton és a Man United utálata ugyan hosszú időkre nyúlt vissza, de a Nottingham Forrest egy évvel korábban még egy ismeretlen kiscsapat volt, amivel legfeljebb közvetlen riválisai foglalkoztak a másodosztályban. Hat év után jutottak vissza, és hamar kiderült, hogy újoncként is oda kell rájuk figyelni, rövid idő alatt a bajnok Liverpool legfőbb riválisaivá nőtték ki magukat. Hiába várta mindenki, hogy egyszer majd kipukkadnak, lendületük kitartott a szezon végéig, és amire senki nem számított, valóra vált: Brian Clough fiai a Liverpool előtt végezve megnyerték a bajnokságot. A csalódottság leírhatatlan volt, de maradt még egy esély, ahol a Liverpool javíthatott, címvédőként ugyanis ismét bejutott a BEK döntőjébe, ahol az FC Bruges várta őket a Wembley-ben.

Annak ellenére, hogy Fairclough sokat játszott ebben az évben, többnyire kezdőként, a döntőt idegesen várta. A játékos és menedzser közti bizalom egy évvel korábban végzetes törést szenvedett, és David rettegett, hogy ezt a döntőt is ki kell majd hagynia. Annyira nem hitt a lehetőségben, hogy a Wembley-be úgy érkezett, öltönye zsebében egy előre megírt átigazolási kérelmet rejtegetett. Feltett szándéka volt, hogy ha Paisley ismét mellőzi, távozik a klubtól.

A levél végül ott is maradt a zakó zsebében, Paisley ugyanis ezúttal kezdőként számított rá, és a döntőt 80 000 liverpooli szurkoló előtt, gyakorlatilag hazai pályán, Dalglish góljával megnyerték. Így a Liverpool megvédte címét, és megőrizte helyét Európa trónján.

Fairclough a megérdemelt Nagyfülűvel a fején

Fairclough a megérdemelt Nagyfülűvel a fején

Viszonylag sok született scouser mondhatja el magáról, hogy magasba emelhette a legnevesebb európai trófeát. De a Liverpool színeiben mindössze kilencen érték el ezt a sikert. Ian Callaghan, Tommy Smith, Jimmy Case, Terry McDermott, Phil Thomson, Sammy Lee, Jamie Carragher, Steven Gerrard és történetünk hőse, David Fairclough.
Ez a győzelem volt Fairclough pályafutásának csúcspontja, az út innen már lefelé vezetett. Következő évben már az első BEK-fordulóban szembekerültek a Nottingham-mel, és a későbbi győztes el is búcsúztatta őket. Az elvesztett dominanciát hamarosan visszaszerezte ugyan a klub, de Fairclough ennek már egyre kevésbé volt részese. Új csatárcsillag érkezett ugyanis a Mersey partjára, bizonyos Ian Rush, ráadásul David rengeteg sérüléssel bajlódott. 1982-83-ban már csak nyolcszor lépett pályára, háromszor be is talált, de ez kevés volt ahhoz, hogy bajnoki érmet kapjon a szezon végén, így végül távozott a klubtól. Játszott Kanadában, Svájcban, Belgiumban és kisebb angol csapatokban is, de korábbi sikereinek már a közelébe sem ért.

Civil pályafutása sem volt nehéz napoktól mentes. 53 évesen, egészséges életmódja ellenére infarktust kapott, melyből szerencsére teljesen felépült. Félévvel később, 2011-ben felesége hirtelen összeesett otthon, és néhány napra rá a kórházban meghalt. Manapság Fairclough szakértőként dolgozik, és időnként ír a klub hivatalos honlapjára is.
A KOP a mai napig a legendák között tartja számon, és ha neve szóba kerül, mindenki a 77-es, St. Etienne elleni meccsre gondol először, valamint a Liverpool első BEK-győzelmére, melyre nélküle valószínűleg nem került volna sor.

„Az az este a francia bajnok ellen, az maradt meg leginkább az emberek emlékezetében rólam. A franciák úgy emlékeznek rám, mint aki összetörte a St. Etienne európai uralomra törő álmait. Amikor egyszer Platinivel találkoztam egy konferencián, előbb tréfásan fojtogatni kezdett, mielőtt megölelt. A francia határőrök néha még manapság is csóválják a fejüket, ha meglátnak: „Á, szóval maga az…” A csodacsere jelző is él a mai napig. Ha beállok golfozni, ha megérkezem egy találkozóra, elsütik a poént „azt hittük, te csak az utolsó tíz percre állsz majd be” – és én velük viccelődöm. Ha így akarnak rám emlékezni, az is nagyszerű. Mert önmagában az, hogy még emlékeznek rám, óriási megtiszteltetés.”
Hogy mennyire nem felejtették el, azt egy 2006-os szavazás is mutatja, ahol 110 000 szavazó a klub történetének 18. legfontosabb játékosává választotta. Ironikus módon megelőzve pályafutása legnagyobb riválisait, Toshackot és David Johnsont, akik annak idején rendre kiszorították a kezdőcsapatból.

Abban bízva idéztem fel történetét, hogy mostantól talán itt a Fonaton is mindenki tudja majd, ki volt a klub egykori csodacseréje, egy bizonyos David Fairclough. Mert nélküle a Liverpool FC sikerekben gazdag történelme ma szegényebb lenne.

Források:
David Fairclough, Mark Platt: Supersub
http://www.lfchistory.net/Players/Player/Profile/298
http://anfieldindex.com/15971/david-fairclough-kop-hero.html