Maradnék

Email csusszant be a jakuzzi levélnyílásán ezekben a kevésbé habos időkben a kevésbé habos időkről. Olvassátok hát nagy szeretettel régi rendszeres kommentelőnk lacko77 vendégposztját.

Egy legendás történet szerint Harry Redknapp-nek még a West Ham menedzsereként egy Oxford City elleni edzőmeccsen annyira elege lett az egyik, folyton bekiabáló szurkoló okoskodásából, hogy szünetben szépen odaballagott hozzá, és megkérdezte tőle: “Vajon tudsz-e olyan jól focizni, mint amekkora szád van?” – szerelést adott neki, és beállította a csapatba a második félidőre. Igen, ez valóban megtörtént. Néhány éve Jeff Maysh, a Guardian oknyomozó újságírója utánajárt a sztorinak, és végül meg is találta az alkalmi cserecsatárt, Steve Davies-t. Innentől következzen a szurkolóból lett West Ham-játékos beszámolója.

Volt néhány labdaérintésem, beleértve egy Alvin Martintől érkező passzt is. Emlékszem, ahogy a nevemet kiáltotta scouse akcentusával. Teljesen kész voltam tőle. Stevie! – üvöltötte, és felém küldte a labdát. Olyan erővel, hogy majd levert a lábamról…

…Próbáltam nyugodt maradni. Az elsőt öt perc után a lábaim remegtek, elvégre a West Ham-ben játszottam! Ezután csak igyekeztem felvenni a játék ritmusát. Az adrenalin hajtott, leginkább attól féltem, hogy elcseszek valamit. Próbáltam biztonsági játékot játszani, váltottunk pár passzt a centerhalffal, Martinnal…

…Egyszercsak támadásban voltunk, a labda kikerült Matty Holmes-hoz a szélre, mi pedig mentünk előre. Két védő volt velem szemben, én meg csak sprinteltem tovább, azt hiszem.

Steve a tizenhatoson belül találta magát, és a labda érkezett is Holmes-tól. Hirtelen szempárok ezrei néztek rá, egy pillanatra ő maga testesítette meg a posztert, mely gyerekkorában szobájának faláról nézett le rá.

…Eltaláltam, úgy, mint még semmi mást, ha érted mire gondolok…

A labda alacsonyan süvített, elhaladt az oxfordi kapus nyújtózó keze mellett, és a kapu alsó sarkába csapódott. Steve továbbszaladt, széttárt karokkal ünnepelve, fejét hitetlenkedve lehajtva. A pálya mellett álló Redknapp megfordult, és tekintetét az égre emelte. *

…Mintha megállt volna az idő, ez volt életem legnagyszerűbb pillanata…Aztán elfáradtam. Akkoriban napi harminc szál cigit szívtam. Nem szépítem, elszívtam pár szálat az első félidőben, és pár sör is lecsúszott.

Végül, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen véget is ért az álom. A szertáros nem engedte, hogy megtartsa a hármas számú mezt, szükségük volt rá a következő héten a Newcastle elleni Premier League-meccsen. 25 perccel később Steve már az autóban ült haverjaival, Chunkkal, Bazzával, és a feleségével. Elakadva a forgalomban, visszaúton a valóságba.

Akit érdekel, itt megtalálhatja a teljes cikket.

Imádom ezt a sztorit, részben ezért meséltem el. No meg azért is, mert úgy gondolom, nekünk, Liverpool-szurkolóknak is jó ugyan álmodozni, de néha nem árt visszatérni a valóságba. Mert ahol most vagyunk, nevezzük gödörnek, szakadéknak, vagy ködnek, ott nem jó. Pedig ismerős a hely, jártunk már itt sokszor. Ez az a hely, ahol időről időre összejönnek a Liverpool-drukkerek, hogy kidühöngjék magukat. Ok az mindig van rá, későn kezdtünk hajrázni a BL-döntőben, vagy hatot kaptunk a Stoke-tól, teljesen mindegy. Megmondta már Hornby is:

“A futballszurkoló természetes állapota a keserű csalódottság, függetlenül az eredménytől.”

Most például kikaptunk a West Ham-től, döntetlen az Exeter libalegelőjén, és a leginkább átkos szó már nem csupán három betűből áll (ha nem tesszük hozzá, hogy bérenc), hanem egy egyszerű izomra utal. És mindez most, amikor mindenki bénázik, hát mikor lesz megint ekkora lehetőségünk, egyszer kéne csak összekapnunk magunkat, és meglenne a top4,3,2,1!

“Siralmas, katasztrofális, borzasztó: hirtelen ennyi jutott eszembe erről a meccsről. A braziljaink csődöt mondtak, benteke elmehet a hugyozóba, és aki Ebay után kiáltott csatárba, az most nyugodtan hátradőlhet, mert bebizonyította, hogy ott is szar, mint mindenhol máshol.”

Venni kell 2-3 klasszist, most ez nem lehet pénzkérdés! Ha Bentekére volt 32,5 milla, akkor erre is kell, hogy legyen! Középszer, lélektelen játék, siralmas tökölés, stb.

Valóban így van, tényleg ennyire szar minden? Nézzük sorban.

Kezdjük azzal, ami hihetetlen, de igaz: még mindig nincs három hónapja, hogy Klopp elkezdte nálunk a munkát. Ezalatt a szűk három hónap alatt viszont húsz meccset kellett lejátszanunk. Az elmúlt 14 napban ötöt! Olyan sűrűn kell játszanunk, hogy normális edzésre sincs idő, nemhogy csapatépítésre. 13 játékosunk sérült, és a csatársor után a védelem is elkezdett kidőlni. Nem értek egyet azzal, hogy ez a sérüléshullám Klopp miatt van. Egyrészt nem nyomunk azért olyan veszett kemény presszinget, másrészt Lallana szerint az edzések inkább csak a regenerációról szólnak, nincs komoly terhelés. Vannak viszont két-három naponta meccsek, szerintem ez az egyik ok (a másik meg egyszerűen a balszerencse).

Mindezek ellenére vannak biztató jelek, pl. az, hogy a 14 nap alatt lejátszott öt meccsből hármat megnyertünk, és csak egyet vesztettünk el (sajnos pont egy bajnokit). Vagy az, hogy a számokból látszik, a helyzeteket megteremtjük, csak nincs aki berúgja őket. Márpedig ez nem lesz mindig így. Ings meggyógyul, Sturridge sem lesz mindig sérült (vagy ha igen, akkor nem nálunk), hamarosan Origi is visszatér, talán veszünk is még valakit. De az is reménykeltő, hogy egy olyan ember irányítja a csapatot, aki tudja mit akar, és egy percig nem fogja feladni, végig fogja vinni az akaratát, meg fogja valósítani a terveit. Legalábbis ebben kell bíznunk, máshogy nincs értelme. Ilyen körülmények mellett viszont nem nagyon lehetnek elvárásaink. Aki szűk három hónap után csalódott, azt nem Klopp csalta meg, hanem saját, irreális elvárásai.

Az, hogy fogunk-e két-három klasszist venni, erősen kérdéses. Ha igen, akkor csakis Klopp miatt fog sikerülni. Mert próbáltuk ám korábban is, ki is fizettük volna az árukat, de nem jöttek hozzánk. Salah, Sanchez, Willian, Konoplyanka, Mkhitaryan…Ez azért elég jó névsor, nem? Bizony, BL és tengernyi pénz nélkül nem könnyű még másodvonalbeli klasszisokat sem idecsábítani. Azt meg felejtsük el, hogy ha Bentekére volt 32,5 milió, akkor másra is kell, hogy legyen, ez nem így működik.

A többiek botladozása nem lehet, hogy nem csak botladozás, hanem a kiscsapatok megerősödése is egyben? Mert ha igen, akkor az bizony minket is érint, nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. És bármennyire próbálják is néhányan ezt tagadni, nagyon is nagy szerepet játszanak a mentális tényezők is. Steven Gerrard mindenki szerint a profi labdarúgó mintapéldánya. Mégis eljárt Steve Peters pszichiáterhez, mert nem volt mindig képes kezelni a ránehezedő lelki nyomást. Az ő ajánlására került Peters doki a klubhoz. Ha egy Gerrard-kaliberű játékosnak gondot okozhat a ránehezedő nyomás, akkor el kell fogadnunk, hogy Bentekének, Firminonak, vagy pláne Bogdánnak is lehetnek hasonló problémái.

Minden szurkolónak megvan a saját személyes, focihoz fűződő viszonya. Akik napi szinten követik a Fonatot, kommentelnek, azok szerintem nem hétköznapi átlagszurkolók. Akinek megvan az igénye az itt olvasható elemzésekre, gondolatokra, annak nem elég megnézni a meccset, szurkolni és elkönyvelni a sikert/bukást. Mi itt többet akarunk, mindent tudni akarunk szeretett csapatunkról. Mégis, hiába kapjuk néhány naponta a többórás munkával készült alapos cikkeket, néha már-már tanulmányokat, hiába a sok-sok dicsérő és köszönet nyilvánító komment, időnként úgy érzem, mintha sokan nem is olvasnák el ezeket a posztokat. Valamiért újra és újra előjönnek olyan lehetetlen elvárások, irreális elméletek, amik erre utalnak.

Persze az is lehet, hogy mindennek a sikertelenségből fakadó frusztráltság az oka. Meg a bosszúság a haverok, munkatársak előrelátható zrikái miatt. De ha így is van, időnként ezen túl kell lépni. Nincs előjogunk a jó helyezésre, a bajnoki címre. Sőt, járhattunk volna mi is úgy, mint a Leeds, a Nottingham, vagy akár a most rakétasebességgel a másodosztály felé száguldó, hétszeres bajnok Aston Villa. Közel álltunk hozzá. Mégis itt vagyunk még, a jelenlegi nagymenők nyomában, egyáltalán nem reménytelen jövőképpel. A bajnoki cím a cél, de az odavezető utat is lehet élvezni, bármilyen hosszú is az.

Gondoljunk bele: ha biztosan tudnánk, hogy a mi életünkben a Liverpool már nem lesz bajnok, akkor feladnánk ezt az egészet? Nem néznénk a meccseket, nem szurkolnánk, nem lesnénk a játékospiacot, böngésznénk a statisztikákat? Elmennétek más blogokat olvasni, más csapatok játékosaiért lelkesedni?

Sosem tudhatjuk, mi vár ránk. Ahogy Isztambul sem látszott előre (a második félidei feltámadás meg pláne nem), 2014. februárjában sem láttuk előre a West Brom elleni 1-1 után, hogy már a következő meccsen elindul egy fantasztikus sorozat, aminek a végén csak hajszállal csúszunk le a bajnoki címről. Ugyan a realitás azt mondja, hasonló sorozatot nem mostanában fogunk újra elérni, én a magam részéről akkor is maradnék inkább.

*Steve Davies gólját a játékvezető les miatt érvénytelenítette