Apátia

Szombat este volt a United – Liverpool, én pedig alig láttam valamit a meccsből. Ami az igazán rossz ebben az az, hogy mindezt saját döntésből tettem, mert voltak olyan programok, amik jók és jobbak voltak nála és többé-kevésbé még feledtetni is tudták azt a temérdek frusztrációt, ami poolosként bennem van most. Úgy érzem sosem voltam ilyen távol a klubtól. Vallomásféleség következik.

Mindenekelőtt teljesen igaza van annak, aki instant nekem esik: hogyan lehet United – Pool alatt bármi mást csinálni?! Nemrég, akár még egy-két hónappal ezelőtt is, pontosan így gondoltam, sőt, hajlamos voltam szarkasztikusan degradálni minden egyéb történést, ami az évi két-három United meccsünk idején megy. De a West Ham alatt, után eltörött bennem valami. Illetőleg hónapok óta rakódott a szenny egy csomagba, észleltem, amint egyre csak nő, azon a délutánon pedig kiszakadt és kiömlött minden. Azóta pedig úgy érzem, hogy kóválygok csak, ami az életem Liverpool FC-hez köthető idejét illeti. Ennek a kóválygásnak volt a terméke, hogy szombaton inkább elmentem egy koncertre, és csak véletlenül láttam az utolsó húsz percet a meccsből egy zavaróan pixeles stream segítségével.

Rosszul érzem magam sok minden miatt. Amiért koncertre mentem inkább. Amiért a koncert előtt a kezdőt látva egy foci felé teljesen érdektelen barátomnak lovreneztem féktelenül. Amiért meg sem lepődtem az 1-0t olvasva a live score-on. Amiért Benteke góljánál csak érzelemmentes hümmögés jött ki, már a stream előtt. Amiért a Martial gólnál már röhögni sem volt kedvem. Egyszerűen szar itt lenni.

Hogy volt-e már ilyen az elmúlt 11 évben, mióta komolyabban poolos vagyok? Szerintem nem. Rafa utolsó éve amolyan jó párkapcsolat vége jellegű volt: szép volt, de elmúlt és tovább kell lépnie mindenkinek, és hamarosan így is lett. A hodgsoni hónapok szürreálisak voltak, de bennük volt, hogy inkább előbb, mint utóbb végük lesz. Előbb végük lett. Kenny eleinte visszahozta a tüzet, aztán nem működött, de ha valakire, akkor rá sosem lehetett haragudni, illetve minden egyes gyenge eredményt követően egyre erősebben sejthettük, hogy sokáig nem fogja húzni az öreg a székben. BR első évében benne volt a remény, a második fantasztikus volt, a harmadikat pedig rá lehetett fogni a Suarez-másnapra és néhány benézett igazolásra.

De ezt a kilátástalanságot, ami most megy, én még sosem tapasztaltam. A játék borzalmas, öt meccs alatt egy kijátszott gólt sem tudunk elérni az edző kedvére összevásárolt támadókkal, nevetséges a védelmünk és középszerű csapatok vernek minket magabiztosan. Különös indíttatású sajtótusák zajlanak a Liverpool Echon napról napra, nyilvánosan teregetnek emberek zárt ajtó mögé tartozó szennyeseket, a menedzser pedig mindeközben mással sincs elfoglalva, mintsem hogy tűzön-vízen átvigye a saját kattanásait, és a szoruló hurok alatt is a teljhatalmát akarja építeni. Ráadásul most Hodgsonnal ellentétben nem látni, hogy ennek a horrornak vége lesz egyhamar.

Egy romhalmaz a Liverpool FC, nincsen rá jobb szó, és tartok tőle, hogy amíg Brendan Rodgers ott ül ahol ül, addig nem is lesz ez másképp. Feltűnik minden ponton, a góltalanságban, a csalódáskeltő eredményekben, az érthetetlen taktikai húzásokban, az elüldözött játékosokban, a sajtóháborúban, a hatalmi játszmákban. Nyilván nem egyedül ő tehet minden rosszról, ami a klubbal történik, de egyszerűen túl sokszor vezetnek hozzá a szálak. A halak pedig a fejüktől szoktak bűzleni.

Sokáig hittem, hogy ott lakozik benne egy klasszis menedzser, de úgy gondolom, bő három év alatt leszűrhettük vele kapcsolatban, hogy a világ legjobb formában lévő csatárpárosához tudott egyszer egy jól működő supporting castot húzni, anélkül pedig képtelen építkezni. A Liverpoolnak pedig nem erre van szüksége, nem rá van szüksége. Ezáltal pedig el kell mennie.

Hogy kit akarok helyette? Mit akarok ehelyett? Megvannak a saját álmaim, vágyaim, de mindenekelőtt ébren szeretném megélni azt, hogy újra legyen kedvem Liverpool meccset nézni.

Nem pedig koncertre menni közben.