Miért nem leszünk soha bajnokok?

A címben megfogalmazott kérdést egyik kedvenc futballszakíróm, Paul Tomkins tette fel és válaszolta meg két hónappal ezelőtt. A szerző Graeme Riley-val és Gary Fulcherrel közösen írt könyve, a Pay as you Play komoly elismerést hozott számára, mivel a játékoseladások olyan értékelését, inflációkövetését dolgozta ki, amelyet nem csupán a futballszakma, de az EU is magáévá tett, és hivatalos ajánlásai közé emelte. A következőkben a cikk legfontosabb megállapításait ismertetem, néhol beemelve egyéb fontos részeket más írásokból vagy felmérésekből. A célunk az, hogy minden szurkolónak legyen esélye megismerkedni a kőkemény realitásokkal, és – ha hajlandó rá – helyén tudja kezelni az elvárásait, reményeit, vagy akár a tavalyi ezüstöt is.

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a Liverpool 1990 óta nem nyert bajnoki címet, sokan azt is tudják, hogy Anglia másik két legeredményesebb csapatának is voltak ilyen hosszú „kihagyásai” két bajnoki cím között: a United 26 évet várt 1967 és 1993 között (aztán sajnos, ugye…), míg az Arsenal 17 éves szünetnek vetett véget 1989-ben (éppen az Anfielden, Michael Thomas jóvoltából, eh). Sajnos azonban mára sokkal nehezebb lett egy ilyen negatív sorozat megszakítása, és a csodával határos lenne egy újabb bajnoki cím. Hogy egy előzetes példával érzékeltessem a változások méretét, a Liverpool a Premier League kezdetén a leggazdagabb klubnak számított, míg 2005-re már feleolyan gazdag sem volt, mint a leggazdagabb, már ami a keretek értékét illeti, mostanra pedig a PL-ben már csak az 5. legdrágább a keretünk… A hajó elment.

Mielőtt rátérnék a címben megfogalmazott kérdésre adott válasz kifejtésére, néhány szóval be kell mutatnom, mi is az a modell, mi az a módszertan, amit Tomkinsék kidolgoztak. A Transfer Price Index (TPI) tulajdonképpen ugyanazon logika szerint működik, mint a hagyományos inflációszámítás: egy adott időszak elején és végén megnézik egy kiválasztott termékcsoport (fogyasztói kosár) árszínvonalát, és a két időpontban mért érték hányadosa az infláció. A focisták esetében a „fogyasztói kosár” azon játékosok csoportját tartalmazza, akiket az adott szezonban megvettek a PL klubjai. (Természetesen ehhez óriási adatbázis kell: a PL kezdete óta MINDEN játékostranszfert fel kell vinni az adatbázisba, hogy pontos értékeket kapjunk. Azzal a szerzők is tisztában vannak, hogy nem lehet minden igazolásról teljesen pontos adatokat elérni, de igyekeztek megbízható forrásokat használni, valamint kétszeresen is ellenőrizték ezeket az adatokat. Ennek alapján úgy gondolják, az átigazolási díjak döntő többségének pontossága  95% fölött van.)

Ennek alapján minden szezonban újra lehet számolni (mondjuk úgy, az adott évi futballinflációval kiigazítani) minden egyes PL-klub keretének, sőt kezdő 11-ének (£XI) értékét. (A £XI a 38 forduló kezdőinek átlagos értéke.) Természetesen így minden évben össze lehet hasonlítani az összes játékos „valódi” (értsd: futballinflációval kiigazított) árát is. Egy példával élve: Stan Collymore 1995-ben 8,5 millió fontba került, abban az évben az átlagigazolás 1,6m font volt, míg 2008-09-ben egy átlagos igazolás már 5,35m font volt, így az futballinfláció (TPI) mértéke 236% volt a két időpont között. Collymore 8,5 millió fontja 2009-ben így 28,5 milliót ért, azaz akkor ennyi lett volna az ára. A következő évben az átlagigazolás értéke csökkent, így egy évvel később Collymore már csak 22,2 milliós árcédulát viselt. Nagyon fontos tehát, hogy azonos évi TPI-árakkal hasonlítsuk össze a játékosokat, kereteket, kezdőket.

A TPI módszertanát felhasználva korábban Máté és GlenTheMathematician is készített egy részletes, Liverpoolt érintő ártáblázatot, inflációs grafikont, és ennek kapcsán egy fél posztot is (ami felér egy egésszel, természetesen), amit mindig érdemes megnézni.

Nos, akkor jöjjön az első sokkoló erejű grafikon.

Az ábrán a PL történetének 4 aktuálisan legdrágább kezdő 11-ével (£XI) rendelkező klubjai láthatóak 2014-es árakon számolva, valamint a Liverpool, amely hol tagja ennek a négyesnek, hol nem. A City szintén megjelenik a táblában, csak hogy látható legyen, milyen pénzügyi injekciót is kaptak. Az első észrevétel a £XI értékeinek szétválása, a pénzügyi olló kinyílása. Látható, hogy 2003-ig nincs jelentős különbség a bajnoki címért harcoló csapatok között (kisebb az értékük, mert sokkal kevésbé volt nemzetközi a PL, sokkal több saját nevelésű játékos játszott a klubokban), ám 2004-től a Chelsea £XI-ének értéke durván megugrik, és messze elszakad a többitől, hogy röpke 5 év alatt közel megháromszorozza azt. Abramovics megérkezett (és tönkretette a futballt…). Kis fáziskéséssel követi a londoniakat a United is, majd 2010-től csatlakozik hozzájuk a másik olajossá lett gárda, a City is. Mindenki más (Arsenal és mi) messze leszakadva, a különbség pedig 100 milliós. Gondoljunk bele: három alexis sancheznyi a különbség hétről-hétre a kezdőkben…

És itt következik a másik brutális tény: Abramovics érkezése óta soha nem fordult még elő, hogy a bajnok ne a három legdrágább kezdőket felvonultató csapatból került volna ki. Soha. Egyszer sem. Sőt, igazából előtte is csak egyetlen egyszer fordult ez elő, a ManU 1997-es bajnoki címét a 4. legdrágább kezdő tizenegyével szerezte (Class 1992, anyone? – mivel a saját nevelésű játékosok értéke nem szerepel ebben a számításban, hiszen addig az időszakig nem adták el őket egyszer sem). Azt is érdemes megjegyezni, hogy Abra érkezése után, 2005-től a City olajosodásáig, csak a leggazdagabb, legdrágább £XI-gyel rendelkező két klub osztotta el egymás között a bajnoki címeket. Mi több, ezen időszak alatt egyetlen egyszer fordult elő, hogy a második helyre ne a második legdrágább fusson be: emlékszünk még 2008-09-re… Igaz, akkor a 3. legdrágább £XI-e volt a Liverpoolnak, ami valamivel könnyebbé tette a befurakodásunkat a két legdrágább kezdővel rendelkező csapat közé.

Következzen a második ábra:

A PL rendkívül megterhelő bajnokság, sok meccsel, szünet nélkül, amihez még a két kupasorozat, valamint az esetleges nemzetközi kupák is jönnek. Vagyis nemcsak a £XI a fontos, de a teljes keret mélysége is. Az összefüggés és a tendencia itt is nyilvánvaló. Abra megérkezése, az olló szétnyílása, valamint a top3 keret bajnoki esélyei kizárólagosak 2003 után, igaz, már előtte sem nagyon volt más a helyzet. Ha tehát a PL történetének 22 szezonját végignézzük, az összefüggések egyértelműek akár a £XI-et, akár a keretértéket nézzük: pénzügyileg a top3-ban KELL lenni a bajnoki cím elnyeréséhez (a MU 97-es 4. £XI-e egyrészt akkor volt még, amikor sokkal kisebbek voltak a különbségek, másrészt a saját nevelésű játékosaik sokasága – Neville-k, Giggs, Beckham, Scholes, Butt – „lehúzza” mind a keret, mind a £XI értékét, mintegy megmutatva, hogy miért is éri meg jó utánpótlásnevelést csinálni).

A bajnoki cím zónája

A grafikonokon zölddel jelölte Tomkins a bajnoki cím zónát, amely mutatja, hogy az Arsenal 2004-es bajnoki címe óta SENKI sem nyert bajnokságot, akinek nem volt legalább 210 millió fontos értékű a £XI-e, és nem volt a kerete legalább 397 millió font értékű. A Liverpool jelenlegi £XI-e 139 milliót ér (emlékezzünk ez az összes forduló átlaga!), míg a keretünk értéke 100 millióval kevesebb: 293 millió font (tavaly a City kerete 140 millióval volt drágább a mienknél, vagyis négy Alexis Sanchezzel több volt az ő keretükben, míg mi Henderson helyére nem találtunk pótlást az utolsó 3 meccsre…). Az utóbbi évtized, de a PL egész történelme is bizonyítja: ha nem vagy elég gazdag, nem nyersz bajnoki címet. Vagyis a Liverpoolnak egészen kivételesen szerencsésnek és ügyesnek, okosnak kell lennie a bajnokság megnyeréséhez. Lehet tehát Gerrard elcsúszásáról elmélkedni, vagy arról, hogy miért nem buszoztunk a Chelsea ellen, de a számok, a statok egyértelműek. (És felesleges is ezeket mondani, mert hány más momentumot lehetne kiemelni a szezonból: egyrészt azt, hogy a rendkívül támadó stílusunk hozta el azt a lehetőséget, hogy egyáltalán odaérhessünk; hogy hány olyan meccsünk volt, amikor szerencsénk volt vagy befújtak olyan büntetőket, amiket máskor nem. Az olcsóbb keret kevesebb minőségi kezdő- vagy cserejátékost jelent, ami pont a bajnokság végére válik kulcskérdéssé: mi Aspast tudtuk bedobni, hogy feltörjük a Chelsea buszát, Hendo helyett pedig ugye nem tudtunk olyan minőséget feltenni. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem játszottunk nagyon kockázatosan a Chelsea ellen :D) Ráadásul Tomkins egy tavalyi cikkében azt is bemutatja, hogy a bajnoki cím megnyeréséhez az előtte levő évben 2-3. helyen KELL végezni. Nem volt még arra példa, hogy egy előző évi 7. helyezett a PL-ben a következő évben bajnokságot nyerjen: kell a tapasztalat, a rutin, a felfokozott elvárások kezelése.

A klubunknak reális esélye ezek szerint utoljára a kilencvenes évek elején közepén volt bajnokságot nyerni. Sajnálatos módon, a klub történetének legrosszabb managere, az egyébként játékosként fantasztikus Graeme Souness irányította a szakmai munkát, és olyan borzalmasan is igazolt (ahogy Houllier is), hogy ez a lehetőség elúszott, mert nemcsak hogy nekik nem sikerült a bajnoki cím, de a drágán igazolt játékosokat gyakorlatilag bagóért tudtuk csak értékesíteni. Így a további építkezés lehetősége is elveszett. Abra megérkezése, majd az FFP életbe lépése kétszeresen is megváltoztatta a focit körülvevő feltételeket. Egyrészt sokkal több pénz kell a versenyben maradáshoz, a másik oldalról viszont most már nem is lehet nyakló nélkül önteni a pénzt a csapatokba. Tomkins azt is megemlíti, hogy 2011-ben egy mini-pénzbeöntést mi is megpróbáltunk, csak egyrészt ez egy lightos beöntés volt, fél szemmel már az FFP-re koncentrálva. Ráadásul az igazolásaink itt is hagytak kívánnivalót magunk után, bár legalább Suarez és Henderson megérte az árát, mind szakmailag, mind – Suarez esetén – az érte befolyt pénz miatt.

Azt is észre kell venni, hogy a top3 viszonylag közel van egymáshoz, így nüanszokon múlik, hogy melyik végez az élen, de annak a valószínűsége, hogy a három kőgazdag csapat mindegyike betlizik egy adott szezonban, lássuk be, minimális, mondhatni a nullához közelít. Míg Spanyolországban lehet csodával határos szezonja a BarcaRealon kívüli valamelyik csapatnak (Atleti, hogy a 3. leggazdagabbat mondjam), és elég, ha az egyik gigásznak van gyengébb szezonja, már lehet sanszod a bajnoki címre. De még így is maga volt a csoda, amit az Atleti végrehajtott, főleg a BL-döntőbe jutással együtt, de nem sokkal marad el a csoda mértékét tekintve ettől a tavalyi ezüstünk. Gondoljunk bele, a Chelsea számára a tavalyi egy gyengébb szezonnak felel meg, bár 25 győzelemmel 82 pontot szereztek. Ezzel az Abramovics előtti időszakban a bajnokságok felét megnyerték volna. Ennyit tesz a rengeteg pénz – és az azon vett világklasszis játékosok és managerek. (És csendben emeljük meg a kalapunkat Wenger előtt, aki ilyen körülmények között stabilan tudta hozni a top4-et, pedig már rég kiestek a címversenyből, és évekig csak az 5. legdrágább kerettel és kezdővel rendelkezett. Tegyük azt is hozzá, hogy annyiban szerencséje volt, hogy ez egybeesett a mi  majdnem csődünkkel, tulajdonos-, management- és edzőváltásainkkal. Neccesebb lett volna, ha nincs nálunk a felfordulás…)

Tomkins meggyőzően mutatja be, hogy minél erősebb (drágább) a kerete egy klubnak, annál erősebb kezdőt tud kiállítani minden héten, így nő az esély győzelmekre, végül pedig a bajnoki címre.

És mindezek tükrében érthetőbbé is válik (legalábbis magyarázhatóbbá), hogy miért is követi minden – egyébként a fentiek tükrében érthetően ritka – esetben a bajnoki ezüstünket komoly visszaesés: az oddsokat kétszer egymás után nem lehet megtréfálni, az erősebb kutyákat kétszer nem lehet egymás után … vegzálni.

Disclaimer: a poszt nem BR hibáinak elfedését szolgálja, vagy ha igen, csak amennyire Kennyét, a két ami idiótáét, az FSG-ét, Rafáét, sőt Houllier-ét is, Moores-ét vagy Parryét is. A modern futballt egyre inkább a pénz határozza meg.

PS: Kijött a legfrissebb Deloitte Money League, amelyben örvendetes ugyan, hogy a tavalyi szezonban növeltük a bevételeinket, rendkívül impozáns 65 millió euróval 240-ről 305 millióra, viszont az a rossz hírem van, hogy a top10-ben még 4 angol klub van előttünk, s pénzügyi előnyük még nőtt is a tavalyelőtti szezonhoz képest. 2012-13-ban az Arsenalhoz képest csak 44 millióval volt kevesebb a bevételünk (240m vs 284m), tavaly ez hátrány 10 millióval nőtt. A Chelsea 63 millióról 82 millióra növelte az előnyét, míg a City 76-ról 109 millióra. Mit jelent ez: tavaly az Arsenal durván egy özilnyivel több/jobb játékost vehetett nálunk, míg a másik kettő 2-3 hasonló értékű-kaliberű játékost vehetett magának. (Most egy pillanatra tekintsünk el attól az egyébként kőkemény ténytől, hogy melyik klubnak mekkora adóssága, törlesztőrésze, stadionhitele, mekkora a kiadásai vannak. Csak nagyon primitív módon az elvi lehetőségek közti különbségeket akartam megmutatni.) A MU még ezeken is túltesz, a maga 518 milliós bevételével, ami közel 100 millióval haladta meg az az előtti bevételeit, és csak a Real tudta felülmúlni. Ezer szerencse, hogy átmeneti időszakot élnek meg, hogy Moyes-ra esett SAF választása, és hogy most is új managerük van, hogy le kellett cserélniük a fél keretüket. Lehet, hogy bolyongani fognak ők is, mint a Real a galaktikusai időszakában, de ez csak annyit jelent, hogy mindössze 3-4 bajnoki címet szednek össze (ok, lehet, hogy az elején a Chelsea-City duó megakadályozza ezt).

Ahogy a kommentek közt ezt kitárgyaltuk, nem segíti a bajnoki reményeinket, hogy az európai futball leggazdagabb 40 csapata közül 20 angol (walesi), vagyis minden PL-ben szereplő klubnak elég pénze van ahhoz, hogy kemény küzdelemre késztessék a nagyokat, hogy durván meg kelljen küzdeni minden egyes pontért, győzelemért.