Luis Suarez: Dr. Jekyll és Mr. Hyde

Lássuk be, úgy hiányzott nekünk Suarez újabb ügye, mint púp a hátunkra, mint üveges tótnak a hanyattesés. A mi Luisunk harapott. Megint. Immár harmadszor szűk négy éven belül, alig több mint egy évvel Ivanovic megkóstolása után. Meglettünk volna enélkül, nagyon is.

Pedig annyira jól alakultak a dolgok vele: szenzációs PL-szezonon volt túl (és vele együtt a csapat, a klub is), megválasztották a szakírók és maguk a futballisták is az Év Játékosának, elnyerte az Aranycipőt (CR-rel megosztva). Vagyis kezdett átalakulni a róla kialakított/kialakult kép: hogy nem egy színészkedős, alattomos, sunyi agresszor, aki nemcsak dobálja magát, de talpal, hasba rúg – és harap, hanem egy folyton győzelemre törő, rendkívül keményen dolgozó, sok alattomos vagy nyílt szabálytalanságot elszenvedő zseniális futballista, aki mellesleg nagyon szereti a családját.
Most mindennek vége, mehet a kukába. Már a második harapás után is nehéz volt a visszaút, a harmadik után meg végképp nem látszik, hogyan is nyerhetné vissza a reputációját.

Vegyük végig az érveket, amelyek enyhíthetik vagy legalább relativizálhatják a tettét, hogy aztán megnézzük a súlyosbító, elítélő tényezőket is.
Elsőként az merült fel sokaknál, hogy „még mindig jobb, mint egy lábtörés” vagy ennek különféle változata (legalább töri ketté senkinek a pályafutását, nem okoz súlyos sérülést, stb.). Nevezzük ezt a kisebb károkozás érvének.

Aztán jött az az érv, hogy mások is csináltak disznóságokat, mégsem bűnhődtek annyira, nem kezdte ki őket a sajtó, a szurkolók, stb. A hivatkozott példákat érdemes több csoportra osztani az érvelés kedvéért. Így azok, akik valamilyen pályán kívül elkövetett balhéjuk, viselkedésük, magatartásuk miatt kerülnek elő (az alkoholisták: Adams, Gascoigne, Parlour, Best, stb. drogosok: Touré, Mutu, Maradona, stb, a hűtlenek: Terry, Giggs, a verekedők: Gerrard, Barton, stb.); azok, akiknek durva belemenései okoznak súlyos sérülést (Keane, Terry, Barton, Nolan, Pepe, Ben Thatcher stb. felsorolni is nehéz, annyian vannak); azok, akik valamilyen pályán elkövetett, de holtidőben vagy labda nélkül elkövetett sportszerűtlenséggel vívták ki a népharagot (Zidane fejelései, Rijkaard köpései, Barton ütése Pedersen ellen, Cantona kungfuzása stb.) , és azok, akik szintén a pályán, de akció közben, labdaközelben a kezükkel dolgoztak (Song most, Rooney könyököse Jagielkának  , Totti Mexes ellen: Pepe: , Neymar most  – ezekből is annyi van, hogy csak néhány nagyon durvára emlékszik az ember). Nevezzük ezt a relativizálás érvének.

A következő érv, ami részben az előző kettőnek a folyománya: „miért kap(ott) olyan sokat, ha egy lábtörésért csak 3 meccs jár!” „Kettős mérce”, a „sérülést okozást jobban kellene büntetni” és hasonlók. Legyen ez a kettős mérce érve.

Vannak, akik az egész ügy jelentőségét bagatellizálják, mondván, „mit is tehetnénk, megbüntetik, oszt jónapot” vagy ez nem a Liverpoolban, hanem a nemzeti csapatban történt, „foglalkozzunk inkább a focival”. Legyen ez a negligálás érve.

Az elbagatellizálás egy másik formája, az az érv, hogy „elszakad a cérna, ez bárkivel megeshet (csak máshogy nyilvánul meg)”, kezelni kell, ettől nem lesz rosszabb ember. Ezt hívjuk a „mással is megtörténhetne” érvének.

Eddig tehát a defenzív érveket soroltam, most jöjjenek ezek ellenérvei, amelyek az esetet és magát Suarezt is keményebben ítélik meg.

Vegyük először a „kisebb károkozás” érvet. Az, hogy kisebb kárt okoz, nem menti fel, hogy rosszat tett. Egy köpés vagy egy fejelés (Zidane-Materazzi) is kisebb kárt okoz, de attól még rendkívül sportszerűtlen tett, ami büntetést von maga után. Ráadásul már harmadszor teszi ezt Suarez, tehát visszaesőnek számít (és ez rendkívül fontos a történetben, ami még súlyosabbá teszi a helyzetet, és többször fogom hangoztatni).

Jöjjön a kettős mérce érve. Miközben igaz, és én is azt gondolom, hogy egy súlyos sérülés okozása súlyosabb büntetést érdemel 3-5-7 meccsnél, meg kellene fordítani a dolgot: az enyhe büntetéseket kellene felemelni, és súlyosbításért kiáltani, nem fordítva.

Update: azt is figyelembe kell venni, hogy a belemenések, könyöklések, taposások, talpalások KÖVETKEZMÉNYE lehet súlyos, miközben a szándékosság vagy a sportszerűtlenség ténye nem feltétlenül egyértelmű. A harapás (köpés, fejelés, és hasonlók) viszont önmagában rossz, szándékos és elítélendő – a következményektől függetlenül.

Mindkettő mögött meghúzódik az a tény is, hogy a futball eredetileg és hosszú időn keresztül egy meglehetősen durva sport volt, amelyet végigkísértek súlyos sérülések, sőt halottak is. Az angol pályákon a 80-as, sőt a 90-es években is még a férfias küzdelem dominált, aminek része volt a „csontzene”, így az ilyen típusú sérülések mindig is a futball részét képezték. Lehet ezt nem szeretni, de attól ez még tény marad. (Ez persze változik, részben szabálymódosítások, szankciók révén, részben pedig a futballisták technikai képzettségének köszönhetően. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy azzal a – nem tudom kinél olvasott – javaslattal éljek én is, hogy szándékos sérülésokozásért pont annyi időt töltsön foci nélkül a szabálytalankodó, mint a sérült, amíg felépül.)

Ez át is vezet a következő érvhez, a relativizáláshoz. Itt először is érdemes leválasztani a pályán kívüli disznóságokat, amelyek elsősorban a futballistákat mint embereket mérettetik meg, és csak áttételesen érintik sportolói mivoltukat (a sportolói dopping persze kivétel). Így az alkoholproblémák vagy a szexuális élete egy sportolónak csak nagyon közvetetten érinti sportolói mivoltát, sportszerűségét. Lehet mégoly lesújtó véleményünk Tony Adamsről vagy Gascoigne-ról az alkoholistákról, a nőcsábász Terryről vagy a hűtlen Giggsről (ami önmagában is megtépázza egy sportoló jó hírét, lásd mondjuk Tiger Woods esetét), de sportolói tevékenységéhez sok köze nincs. A magáncélú tudatmódosító szerek fogyasztásával ugyanez a helyzet, csak annyiban tér el, hogy Angliában hosszú évszázadokon keresztül a mértéktelen alkoholfogyasztásnak volt kultúrája (főleg a futballszurkolók zömét korábban adó munkásosztály körében), míg az egyéb tudatmódosítók csak az utóbbi 20-25 évben nyertek teret (nota bene: ahogy a futballközönség is inkább középosztályi bázisú lett, amely szintén egyre inkább más drogokhoz kezdett nyúlni, jééé). Vagyis ez a szurkolók körében jóval kevésbé volt botrányos, hiszen ezek a játékosok semmi mást nem csináltak, mint amit ők maguk. Bizonyos megszorításokkal ez vonatkozik a szexre is: hallatlan dolog, hogy valaki nem csak a feleségével él nemi életet! Skandallum! Az meg egyenesen vérlázító, hogy valaki nem csak egy partnernél keresi az evilági örömöket, még ilyet!

Lássuk be, a mindennapi életben nem nagyon találkozunk azzal, hogy felnőtt emberek megharapnak másokat. És ez megint egy rendkívül fontos tényező: harapni szokatlan. Legalábbis felnőtteknél. Gyerekeknél ez normális, aztán általános iskola környékén erről a többség lejön, és megtanulja kordában tartani és/vagy levezetni az indulatait. Suarezt ez a sorozatos tette gyermeki szintre helyezi, mondjuk úgy: regrediál (még ha nem is erre használatos ez a szakkifejezés), ami világosan mentális problémákra utal, amiért segítségre szorul.

Itt tovább is görgethetjük az érvelést a következő alcsoport(ok)ra, azokra, akik mérkőzésen – akár holtidőben, akár nem, akár súlyos sérülést okozva, akár csak kisebbet – vesztik el a fejüket, az önuralmukat. A Pepe, Materazzi, Ben Thatcher, Totti, Rooney stb. vonulat többnyire labda közelében teszi ezt: elborul az agyuk és úgy szállnak bele szituációkba (akár lábbal, akár kézzel), hogy ott kő kövön nem marad, nemhogy sérülésmentes focista (íme Graham Poll top10 borzalmas belemenése). Ez egyrészt – mint korábban írtam -, „benne van a fociban”, másrészt a játék heve sokszor elragadhat bárkit, ezért sokszor nagyon nehéz megítélni a szándékosságot. Harapni viszont csak szándékosan lehet, ráadásul teljesen szokatlan és ritka módja az elborulásnak – és nemcsak a fociban szokatlan: emlékezzünk Mike Tyson fülkiharapására: egyéves eltiltást eredményezett az is, a kötelező pénzbüntetés mellett (3m dodóban).

A köpések, mutogatások szintén súlyosan sportszerűtlenek, ellenben elég gyakoriak, sérüléssel nem járnak, így valahogy egy általános parasztság szintjén mozog, ha valaki ilyeneket csinál.

Amivel igazán összevethető Suarez notórius harapdálása, az a fejelések, köpések mezeje. Leginkább Zinedine Zidane lefejeléseivel húzható párhuzam (noha az ilyesmi is sokkal gyakoribb a harapásnál). Zidane hírnevét alaposan kikezdte Materazzi lefejelése, ami (lám, micsoda véletlen) szintén a harmadik volt a sorban. Utána hosszú hónapokig erről esett szó, és még évekkel a visszavonulása után is állandóan visszatérő negatív motívum, ha róla beszélnek. Ami miatt Zidane jobban jöhetett ki az egészből az:

1. Világbajnok, BL-győztes, aranylabdás és minden volt – szakmailag mindent elért, a világ éveken keresztül a lába előtt hevert;
2. Az eset után azonnal abbahagyta a focit;
3. Materazzi, a futball főköcsöge volt a szenvedő fél, aki ráadásul provokálta is
4. fejelt, ami sokkal gyakoribb a fociban.

Mindettől függetlenül, Zidane hírneve alaposan megtépázódott, és ma sem csak a zsenialitása miatt emlékezünk rá, hanem emiatt is.

Következzenek a negligálás és „mással is megtörténhet” érve. Ez a „haladjunk tovább, nincs itt semmiféle látnivaló” nem akarja tudomásul venni, hogy de bizony van: a fél világ erről beszél. Nem csak a szurkolók, a sajtó, de a saját csapatunk prominensei, így Fowler vagy Molby is. Előbbi egyenesen kitessékelné Suarezt a klubtól, mondván bemocskolja, meghurcolja hírnevét. Ha egy kicsit is belegondolunk Suarez neve legalább annyira forrt egybe a Liverpoollal, mint Zidané a Reallal (noha a Juvéban is játszott). És Liverpoolban már voltak botrányai: az Evra-ügy (rasszizmus, rasszista beszólás vádja), a mutogatás utána, a színészkedései, az alattomos(nak ítélt) megmozdulásai, Ivanovic megharapása. Túl sok ez, ahhoz, hogy egyszerűen legyintsünk és figyelmen kívül hagyjuk a történteket. Különösen úgy, hogy a klub mindig kiállt mellette, segítette őt. Senki sem nagyobb a klubnál?

A „bárki mással megeshet” érvvel az a gond, hogy megeshetne, de nem esik. Suarez harmadik alkalommal csinálja ugyanazt az ostobaságot, veszti el a fejét, és tesz teljességgel vállalhatatlan dolgot. Egy Joey Barton. Egy Mario Balotelli. Hány klubjuk volt? És mi az általános vélemény róluk? Why always me?

Lehetne még azzal érvelni, de ő egy zseni. Hajlamos vagyok én is ezt gondolni, de ez felmenti őt? Lukács György, Martin Heidegger, Leni Riefenstahl – menti-e őket a zsenijük?

És ha relativizálunk, negligálunk, akkor hová tűnik az az erkölcsi alap (nagyrészt egyébként Hillsboroughnak, és a valamilyen módon becsületesnek gondolt Liverpool-waynek köszönhető), amely eddig kiemelte – legalábbis a legtöbb Liverpool-szurkoló valami hasonlót gondol – a klubot (és szurkolóit) a többi közül? Mennyivel leszünk mi különbek a többieknél? Kell, hogy különbek legyünk? (Egyáltalán különbek voltunk?)

Nem tudom, ebben a helyzetben mi a helyes teendő. Nyilvánvalóan van egy csomó praktikus szempont (lemegy az ára, nem lesz kérő, lesz kérő, de olcsóért lesz, hogyan építsünk hirtelen csapatot nélküle, mennyit veszítünk/nyerünk ha megy/ha marad stb.), ami erősen módosíthatja a képet. De hogy ismét Suarez-ügy van, ami kurvára nem hiányzott, és ismét felmerül, hogy eladjuk-e vagy ne adjuk, az már biztos. Forró nyarunk lesz, és ezt Suareznek köszönhetjük. Sajnos. Megint. Megéri?