Vöröslő álom
Nincs olyan ember ezen a bolygón, aki ne álmodozna át több-kevesebb időt a napjaiból. Illetve, ha mégis vannak ilyen emberek, ők sokat veszítenek, szegényes lehet ugyanis a belső monitoron csak a mindennapok szürkeségének különböző árnyalatait követni. Szegényes lehet nem kiszínezni az ingereket, amik érnek, összerakni a pozitívakból egy párhuzamos világot más bőrébe bújva, akik ugyan mi magunk vagyunk, mégis olyat és olyanokkal teszünk, amire a saját életünkben vajmi kevés lehetőségünk lesz. Őrületbe kergetjük a tömeget a színpadon mikrofonnal a kezünkben, őrületbe kergetjük a kezünkkel vagy a lábunkkal szurkolók millióit, éppen átvesszük a százmilliókat a telitalálatos szelvényért, megtaláljuk az igaz szerelmet és ketten együtt megállítjuk az időt; kinek mi, a sor végtelen, de a nap végén a cél ugyanaz, szívmelengető képekkel áthidalni olyan perceket, amik semmit sem hordoznak magukban a nagy büdös semmin kívül.
Mi Liverpool szurkolók vagyunk, a csapatunkkal kapcsolatos álmodozásaink régóta távoli dimenziókban futnak. Az álmok mezeje is elég szűkös, ha jobban megnézzük. Miről is szoktunk fantáziálni? Hogy Ligakupát nyerünk? Ki a halál hajtja úgy álomra a fejét, hogy bárcsak behúznánk a Carling, vagy éppen ahogy hívják Cupot és fix lenne vele az Európa Liga indulás… FA? Eggyel beljebb, igaz önmagában tőle még nem lábadna könnybe a szemünk, ráadásul a tulajdonosoknál is sokadik prioritás, ahogy arról a jó öreg Kenny Dalglish is tudna mesélni. EL? Lásd három sorral feljebb. Bajnokok Ligája? Ő azért már beindítja a libidót, de jelenleg még azon a bizonyos mezőn is eltoljuk a jövőbe, olyan messzinek tűnik ezekben a spanyolok és németek uralta időkben. Illetve öt éve bent sem vagyunk ebben a sorozatban, zárójel bezár, pont. Mi marad?
Az a kép marad, amin Steven Gerrard a Premier League trófeát a magasba emeli, nagyobbat üvölt, mint Isztambulban és látjuk ahogy kitör belőle sok-sok év frusztrációja, ami alatt végignézte saját generációjának többi angol ikonját nyerni. Végignézte, ahogyan a sok pénzt az eredményekben is elkezdte felülírni a rettenetesen sok pénz. Ahogyan a feje felett zajló tulajdonosi tusák a klub modernkori történelmének legsötétebb időszakát idézték elő. Ahogyan egyedüli hírmondónak maradt az előző évtized közepi győzedelmes gárdából. A legjobb dolog ebben a képben, hogy sok-sok millió Liverpool szimpatizáns mellett magának Gerrardnak is valami hasonló körözhet a fejében, amikor kap egy pirosat Melwoodból hazafelé kedd délután.
A számolgatást, hogy mennyi győzelmet és döntetlent kell hoznunk májusig, miközben az Arsenal és a City és a Chelsea, yadda yadda – na szóval ezt a részét meghagyom az ilyesmikben nálam sokkal jobbaknak, inkább csak leírom azt a mondatot, amit ha valaki tavaly nyáron nekünk szegez akkor kiröhögjük: a Liverpoolnak kilenc meccsel a vége előtt reális esélye van arra, hogy bajnok legyen. Persze a reális eséllyel mint kifejezéssel úgy általában csínján kell bánni az élet minden területén, lévén a reális az egy elég pontos, objektív valami, az esély pedig egy kisebbfajta álmodozás a maga nemében, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az Arsenal és a City és a Chelsea. Ugyanakkor az már önmagában is elég jó érzés, hogy a Gerrard kezében lévő trófeának sokkal nagyobb az esélye, mint annak, hogy bármelyikünk a jövő hónapban világkörüli turnéra indul stadionokat megtölteni. Esély. Reális. Okkal álmodozhatunk arról, hogy a Premier League történetében először az Anfieldre kerül a serleg.
Aztán ha fel kell, hogy keljünk belőle, akkor ott van a kezünknek a bili, benne a második vagy harmadik vagy negyedik hellyel. BL jön, Suarez nem megy. Ennek a vöröslő álomnak most csak happy end lehet a vége.
