Jobb késöf, mint soha
Újabb hazai meccs, újabb hazai győzelem, négy rúgott gól. Ha csupán az eredményt nézzük, akkor egy nagyon rövid, de már sokszor átrágott elemeket tartalmazó, feel-good post témája lehetne ez. Ha viszont hozzávesszük a három kapott gólt, illetve a két csapat játéka/játékképe közti nem is oly nagy különbséget, akkor mindjárt érdemes lehet kicsit jobban a dolgok mélyére nézni.
Régi szokásomat eleveníteném fel most, korábban posztjaimban sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a játék taktikai elemeinek összeszedésére, mint a szórakoztatásra, viszont látva Máté és Macca posztjainak ilyen irányú részletességét és igényességét úgy gondoltam, hogy így tudok egyensúlyt hozni az erőbe. A Chelsea meccs után azonban megint úgy érzem, hogy tudok valami olyasmit megvitatni Veletek, ami ebben a formában talán még nem merült fel se poszt, se komment formájában. (Ha valaki mégis kommentelt már erről azt bannolom a gecibe az kérem nyisson egy sört, ismétlés az unalom anyja)
A presszingről részletesen Máté fog értekezni a Soton beharangban, ami számomra most érdekes, az a letámadásból való visszarendeződés. A letámadás lényege, hogy valamilyen „trigger” momentum megvalósulása esetén a csapat egységesen nyomást kezd gyakorolni a labdát birtokló ellenfélre, célja a passz sávok lezárása/konkrét játékosok támadása, a labdát birtokló ellenfél játékos hibára kényszerítése, ezen keresztül a labdaszerzés. A leggyakoribb ilyen trigger momentumok azok, amikor a labdát birtokló ellenfél a kapuja felé néz, és/vagy le van szegve a feje, mely esetben erősen limitálódik az a része a pályának amit belát, ezáltal a passzolási lehetőségei is lecsökkennek. Fontos, hogy ez az trigger elem a játékból mindenki számára kikövetkeztethető legyen, nehéz azt elképzelni, hogy pl. Gerrard a havasi túzok párzásra hívó énekét fütyülve készteti a csapatot letámadásra.
Azt is tudjuk, hogy kockázatos ez stílus, mert ha sikerül szorításból kiszabadulnia a labdát birtokló csapatnak, akkor könnyen emberelőnyös szituációban viheti a labdát, ezért (is) nagyon sok gyakorlást és magas szintű taktikai fegyelmet követel, mert elég egy embernek nem észlelnie a jelet, vagy nem odaérnie a megfelelő emberéhez akár fizikai felkészületlensége okán, borulhat a vezércsel, mint a kártyavár. Ebből is látszik, hogy presszing, mint olyan, egy különböző gyakorisággal használt taktikai elem csupán, amit a meccs eltérő szakaszaiban érdemes / lehet alkalmazni, mert fizikálisan és mentálisan is nagyon igénybe veszi a játékosokat. Ebből adódik a kérdés, hogy mi történik akkor, ha valami hiba csúszik a gépezetbe és sikerül az ellenfélnek megtartania a labdát. Ekkor, ha nem akarunk egy non-retúr jegyet a szopórollerre, legalább akkora hangsúlyt kell fektetni a presszing utáni tudatos visszarendeződésre.
Sokan, köztük a Barca, illetve érdekes módon nemrég a Barca ellen a Mancity is használta azt a fegyvert, hogy labdavesztés esetén visszatámad, majd ha ez nem sikeres, akkor egy Ikarus szerű alapfelállásba húzódik vissza. Számunkra külön fontos ez a kérdéskör, mert egyrészt proaktív védekezésünk alapját is ennek kéne képeznie, a BR által épített Swansea is, szigetországban szokatlan módon jó volt ebben, másrészt viszont külön parádésnak tartom, hogy a védelmünk ugyan ettől a taktikai elemtől erősen zavarba hozható (illetve a sikertelen presszing esetén a visszarendeződéshez kevésbé kompatibilisek, erről később). Nyilván nem így van, de lehet nem merült még fel senkiben, hogy edzésen egymáson ezt is gyakorolják a srácok és ne csak az alsó madárfogást. Azért is volt érdekes a Swansea vendégjátéka, mert ugyan azon a meccsen ők sokkal sikeresebben alkalmazták ezt a taktikai elemet, még ha egy kicsit másik formában is.
Itt kell még megállnunk egy fél gondolatra, mert különbséget kell tennünk a mi illetve az ő presszingjük között: A mi megoldásunk ember központú, a labdás embert, illetve az ő passz lehetőségeit általában direktbe támadjuk, míg a Swansea féle variáció inkább a passz sávok lezárása ment rá. Nyilván itt is vannak átfedések, egy-egy szituációban nem lehet 100%-ban egyik vagy másik variációhoz ragaszkodni. A passz-sáv lezárásos dolog kevésbé kockázatos, mert nem minden esetben (függően a labdatartó játékosok helyezkedésétől) követel meg annyira az ellenfél nyakára tolt csapatot, viszont labdaszerzés esetén sem feltétlenül lehet olyan direktséggel a kapura törni. Az embert szorosan fogó változat nyilván az ellentetje: sokkal intenzívebb, pánikra, gyors és legtöbbször hibás döntésre kényszeríti a letámadás szenvedő alanyát, egy az egyben támadja az ellenfelet, de labdaszerzés esetén legtöbbször sokkal direktebben lehet kapura törni.
Kezdjük mindjárt a meccs elejével, amikor sikerült padlógázon kijönni az öltözőből és prezentálni azt, hogy minek kellett volna lennie az ideális taktikának. Mert tudtuk, hogy a Swansea függetlenül az ellenféltől, legyen az Chelsea vagy Mancity, általában többet birtokolja a labdát. Így én arra számítottam, hogy a neverton elleni meccshez hasonlóan stabil, szervezett védekezésből fogunk kontrázni, nem nálunk lesz többet a labda, de mi lőjük majd a több gólt. Nálam ez belefér a taktikai változatosság címszóba, bár azt szoktam mondani, hogy mi kényszerítsük rá a saját játékunkat főleg hazai pályán a kiscsapatokra, amit valamennyire meg is próbáltunk, de ez látványosabb nagyobb véráldozattal járt, mintha a reaktív (értsd kontrázós) taktikánkat követjük. Történt ugyanis, hogy egy labdaszerzés után nem hagytunk időt a hattyúknak, hogy visszarendeződjenek, Sterling zseniális labdája után Sturridge nem hibázott. Ezt követte nem sokkal, hogy Hendónak végre nem csak visszahozta Stevie a labdát, de mutathatott vele valami trükköt is, mert tőle szokatlan módon meglepően finoman tekert a felső sarokba.
2-0: Öröm e bódottá, ha az eredményjelzőre nézünk, azonban a közben mutatott játék minimum aggodalomra adhatott okot és ezt nem csak a meglepően sok totál homályba eladott labda miatt mondom. Kezdjük az elején, a mi szempontunkból nézett labdakihozatalnál. A Swansea a presszing nagyon tudatos, passz sávokat lezáró módját választotta a labda megszerzésére. Az első négyesből általában 3-an: Bony-Shelvey és Routledge/Dyer folyamatosan a passz folyosókat lezárva szorította hátra a labdát járató csapatunkat. Nagyon fontos eleme volt ennek, hogy milyen arányban osztották el a feladatokat: Bony általában a CB-k felé mozgott, Shelvey mögötte a passzolási lehetőségeket próbálta takarni, a többiek pedig a szélső védők felé zárkóztak.
Erre segített rá, hogy a labdajáratásunk illetve a védő 4-es egymáshoz viszonyított relatív helyezkedése nagyon statikus: Flano/Glen az oldalvonalnál, Skrtel/Agger középen, előttük általában Gerrard, de amúgy senki más, illetve ők sem próbáltak ezen módosítani. Ennek az alábbi következményei voltak:
- A középső védők és úgy általában a csapat túlságosan rá volt kényszerítve arra, hogy hosszú passzokat adjanak. Ahhoz remélem nem kell külön statokat mutogatnom, hogy belátható legyen, hogy a passzok hosszával fordított arányban áll a pontossági százalékuk (értsd: minél hosszabb a passz, annál valószínűbb, hogy rossz lesz). Látszik is ez a sikertelen CB passzok képén.
- Ezeknek a hosszú passzoknak a fő célpontjai a visszafelé mozgó támadók voltak, ezek közül is főleg Suarez. Fontos taktikai elem volt, hogy őt a CB-je (általában Chico) ha kellett a saját térfelünk közepéig is követte, elérve ezzel azt, hogy a meccsen legtöbbször, 21-szer vesztette el Lajosunk a labdát (ugyan ezt használtuk mi is: Viszont az Agger-Bony társastánc produkcióban teljesen más volt a kép, erről később)
Érdekes volt látni, illetve nagy különbséget jelentett a mi játékunkhoz képest, hogy a középpályán ők 2-1-ben és nem 1-2-ben (mint mi) álltak fel, illetve két double-pivot (sechser) a letámadásban hagyományos értelemben nem vett részt, ők is csak a passz sávokat védték, sárgával karikáztam őket feljebb. (ismerős? Utalnék vissza a WBA elleni meccsre, ahol gyakorlatilag 4-1-4-1es taktikával Mel bácsi ugyan így, a passz sávok zárásával szopatott minket). Ezért még abban az esetben, ha a támadóikat sikerült átjátszani sem kerültek emberhátrányos helyzetbe, mert Hendóval és Couval szemben ott tudott lenni de Guzman és Britton, általában oldalpasszra kényszerítve a mienket, amíg Shelveyék vissza tudtak érni. Ez nyilván egy nulla összegű játék, amit nyertek így védekezésben, azt a potenciált elvesztették támadásban. Volna.
Példa a felpasszok eredményére: Chico megkajálja Suarezt, a letámadásban nem résztvevő sechserek tudnak segíteni ebben
Normál esetben annak kellett volna történnie, hogy amikor ők szerzik meg a labdát, akkor presszinggel hamar visszaszerezzük, vagy ha sikerül is felívelniük a labdát, akkor az egy szem Bonyt egyből belegyűrjük a gyepbe. Ami miatt nem ez nem valósult meg, az első körben a presszingünkben kereshető. Mi egy teljesen más, ember központú letámadást próbáltunk használni, ami sokkal rizikósabb, de egyben a siker is kecsegtetőbb, labdaszerzés esetén egyből kapura lehetett volna törni. Ez azonban, bár voltak szép pillanatok, az esetek többségében nem valósult meg. Ennek is két fő oka van:
- Több esetben nem volt elég szoros az emberfogás, csak kiszorítani próbáltuk a labdát birtoklót, ténylegesen nem próbáltuk leütközni. Ez azért baj, mert így volt ideje felnéznie a labdás embernek, belőnie a többiek helyét, illetve ami a legfontosabb: Gondolkodni. Így nem volt olyan hibára kényszerítve, mintha Sterling lihegve akaszkodna rá.
- Több esetben szakaszosan sikerült csak a letámadást végrehajtani, ami a legrosszabb forgatókönyv. Ez úgy nézett ki, hogy Suarez, mint a kutya a lökhárító után, sokszor külön jel nélkül elkezdett rohanni a CB/labdát birtokló felé, a többiek kis fáziskéséssel utána. Így sikerült a mieinket kipasszolni és/vagy pontosan feljátszani a labdát általában Shelveynek, másrészt rengeteg energiát égettünk el ezzel.
Sturridge aki fegyelmezetlen, Hendó aki feleslegesen elöl, miközben az ellenfél se nem a kapu felé néz, se a feje nincs leszegve
Így tehát jól próbáltuk előadni, a mi letámadásunk nem működött valami fényesen, valamint lett ennek még egy negatív következménye. Nem tudom, hogy taktikai utasításra-e, vagy csak hév ragadta el, de Hendó nagyon sokszor türelmetlen volt és túl magasan tolta a presszinget. Közvetlenül a CB-ket vagy a kapust támadta, míg ez normál eloszlás szerint a csatárok dolga lett volna. Ebből fakadóan sok esetben túl messze volt a középpálya közepétől, így miután sikerült átjátszani a presszingelőkön a labdát, többször láthattuk, hogy csóró Gerrardra, meg úgy általában a védelemre kettő az egyben viszik a labdát.
Álljon itt például egy jó megoldás a Tottenham ellen. Ott is az első félidőben ezt a nagy intezitású, egy-egy elleni párbajra törekvő, emberhez kötött presszinget toltuk. Akkor Hendó-Allen-Lucas középpálya mozgékonysága és ütköző/labdaszerző kézsége támogatta a nagyon harcias Sterlinget és Coutinhót.
A képen látható, hogy Naughtonnak le van szegve a feje, (az, hogy hozzá került a labda szintén Dawson presszionálásnak eredménye) ami tökéletes trigger arra, hogy Sterling megtámadja, a középpályáról követik. Látszik, hogy nem vagyunk a kapus szájában, ezért sikertelenség esetén van idő visszarendeződni.
Megvan a direkt kontakt, Allen már a visszafelé passzhoz zárkózó CB-t támadja, hogy még hátra se lehessen passzolni. Kulcs Sterling harcossága.
Labdaszerzés. Itt látszik a presszing nagy előnye, hogy labdaszerzés esetén létszámelőnyt lehet kialakítani az ellenfél kapujához közel.
Folytassuk a problémák sorát. Azt, hogy a középpályán relatíve könnyen átverekedték magukat Cou és Hendó sokszor túl magas, de még inkább rossz ütemű presszingjének is volt köszönhető, valamint annak, hogy emiatt messziről indulva nem tudták lassítani az ellenfél támadásépítését, Gerrardnak is hátrálnia kellett (annyira, hogy az egész meccset sikerült egy darab tackellel lehoznia). A másik gond, a visszarendeződés, pontosabban annak hiánya. Jó dolog a presszing, de ha ennek besülése után mindenki, mint a pók a falon elkezd hátraféle rohanni, akkor nyilvánvaló, hogy az ellenfél sokkal több lövést tud kapura küldeni. Ez visszavezet a behátráló, reaktív védelem problémájához. Az a baj ilyenkor a rossz visszarendeződéssel, hogy a labdás játékost nem kényszerítette senki döntésre, amúgy is, egész szezonban jellemző pillanat, hogy az ellenfél középpályása 20-30m-t tudja vezetni a labdát. Ha nincs döntésre kényszerítve, van ideje kiválasztani az ideális megoldást, kivárni, hogy a játékos társai hova helyezkednek, a hibázási esélye rohamosan csökken. Ezért kellett volna ilyenkor akár Gerrardnak többször kilépnie, akár Hendónak nem tolnia olyan magasan a presszinget, hogy közbe tudjanak avatkozni, akár taktikai faultot elkövetni még a középpálya közepén, semleges helyen.
Hendó és Cou úszik, Gerrard most kivételesen próbálja támadni a labdást, de Shelvey üresen kapja és 20m-t vezeti a labdát
Ami miatt mégis úszott az egész védekezés, az a korábban emlegetett Bony – Agger párharc, melyet az előbbi nyert meg teljesen. Míg a másik oldalon Suarezre felpasszolt labdákat sikerült nagyon nagy szálalékban, akár szabálytalanság árán is hatástalanítani, addig itt Bony csont simán le tudta venni a bogyeszt, vissza tudta passzolni, ami komoly gond. Egyszerűen hagytuk lélegezni a cápájukat, ami az általuk favorizált 2-1-es középpályás felállásuk támadópotenciál béli deficitjét nagyszerűen ellensúlyozta.
Volt baj, srácok
Na most, hogy kb. megvan, hogy miért is volt szar a játék képe, beszéljünk egy kicsit az eredmény alakulásáról is. Őszinte leszek, én szeretem a szlovák terminátort, de egyben a kékeres falloszom is kezd kilenni vele, de nagyon. Az első kapott gól nem az övé, bár hogy Shelvey hogy maradt ott 5 játékos mellett üresen, az megérne egy külön misét. A második gólra is lehet azt mondani, hogy nem volt szerencséje, mert Glen nem ment Bonyval és olyan közelről nem tudta lereagálni, de ennyi öngól után ez engem már nem vigasztal. Szezononként 1-2 max. belefér, de érdekes módon a többi CB egész pályafutásokat le tud hozni öngól nélkül. Menjen el aura masszázsra, áldozzon csirkét, hordja talizmánként Karthauzi Szent Brúnó lábujját, bánom is én, de többet ilyet nem akarok látni. Többször is bizonytalankodott, a MU elleni visszatérése után voltak jó meccsei, az Arsenal elleni meccset egyedül eldöntötte, de úgy érzem, kezd megint visszacsúszni a tavalyi formájához, amikor BR reaktiválni volt kénytelen Carrát. A tizi viszont egy az egyben az ő bűne, ráadásul ez már halmazatilag is kijárt neki, elvégre elég sok meccsen volt másodállásban a mezek szakítószilárdságának elsődleges tesztelője.
Ha már személyekről beszélünk, két játékosunk mellett állnék meg, de csak azért, mert dícséretükön túl rajtuk keresztül elvi mondandóm is van. Első Suarez, aki megszállott zseni mellett olyan arcát is tudja mutatni, ami egy igazi klasszis sajátja: az alázatot. Nem megy neki a góllövés, ezzel együtt öt meccse nem talált be, a korábbi Suarez a 3. gól előtt biztosan lőtt volna. Viszont ő zseniális passzt tekert Sturridge fejére, fontosabb volt neki a csapat, mint az egyénieskedés, ami ha figyelembe vesszük a nyilvánvaló frusztráltságát nem kis dolog.
Másik pedig Hendó, aki nem csak gólokat lőtt, de egyben plusz két pontot is hozott nekünk, ráadásul az első gólja parádésra is sikerült. Vele kapcsolatban egy korábbi vitatémára utalnék vissza: Ezért fontos a góllövő CM. Nem bízhatunk mindig a SASban, főleg az Ikarusok ellen nem tudnak mindig annyiszor helyzetbe kerülni. Remélem hogy tudja tartani ezt a formáját, mert szükségünk lesz rá.
Vissza a meccshez, a harmadik gól után röviddel öt percen belül kettőt is változtatott BR. A Bonyval nem bíró Agger helyett Tourét hozta be, akin sajnos az látszik, hogy amennyire pozitív volt az összkép róla a szezon elején, annyira kezd leépülni a végére, eléggé lerí róla, hogy mindent szeretne, csak a labda ne legyen nála. Ez azonban nem okozott gondot, mert látva a középpálya csúszását, Allen beállításával akarta BR ezt stabilizálni. Nem csak akarta, sikerült is neki. Tudatosan visszavettünk kicsit a presszingből, Allen pedig remekül játszott: Kritikus helyzetekben is meg tudta tartani a labdát, 5 tacklejét nem kell magyarázni, sok labdát szerzett, még Sturridge-dzsel is majdnem gólt rúgatott. Vele kapcsolatban csak annyit, hogy kellenek a zongoracipelők a csapatba, az ő játékának a fontosságát mindig csak akkor fogjuk észrevenni, ha éppen nincs ott. Ezzel a taktikával is 1-2-t játszott a középpálya, de sokkal jobban sikerült szűkíteni a területet, a labdát is jobban sikerült megtartani. Arra pont jó volt, hogy elkezdje lélegezte a mi cápánkat, sokat lépett vissza a CB-k felé, így labdakihozatalnál nem kellett a rizikós felpasszokat erőltetni, ellenben jól helyezkedett védekezésben az ellenfél középpályásai előtt/között ugyan ezekre a hosszú labdákra rákényszerítve őket.
Suarezen megint nem kaptunk egy szokásos jogos tizit, ellenben alakítottunk ki elég helyzetet ahhoz, hogy ne érezhessük minden hibánk ellenére jogosnak a győzelmet a végén. Azért látszott, hogy jó a hangulat a két menedzser között, fogadtak is abban, hogy ki tud nagyobb Jackasst tolni:
– Hallod Brendi (ne becézz, Sándor!), olyat húzok, besírsz. Becserélem ezt az Ngog gyereket, neki van helyismerete, ő volt az egyetlen, aki három próbálkozáson belül kitalált az öltözőből.
– Igen? Én meg becserélem Mosest. Ezt übereld, öreg. (Moses gólöröme priceless: Hendó megszerzi a 4. gólt, ő meg ezt olyan diszkrét tapssal jutalmazza, mintha Tiger Woods nyomott volna egy birdiet a 16. lyuknál)
Utólag nyilván okos az ember, de pontosan látszott, miért nem vagyunk/leszünk bajnokok. Mert szar a védelmünk. Ugyan ezt a meccset 2-0 után egy Chelsea úgy lesimázta volna, hogy a spori inkább lefújta volna a 70. percben. Nem azt mondom, hogy kezdjünk el focit gyilkolni, de szerintem, főleg 2-0 után nem a döcögős, presszingelő meglévő játékot kellett volna tolni, hanem visszazárni Hendersonnal és Couval a középpályán, várni, hogy jöjjenek aztán kontrázni, akár egy broken team árán is.
A meccsnek viszont volt egy újabb pozitív hozadéka: Kétszer is, számunkra vesztett szituációból sikerült felállni, tovább tudtuk őrizni a Fortress Anfield reputációját, ráadásul olyan ember is tudott meccset eldöntő tényező lenni, akire bevallom én nem nagyon számítottam.
Kitekintve a következő meccsünkre, a Southampton ellen ez a középpálya a gigaszopással lesz egyenértékű, mint ami vasárnap kezdett, ezért szerintem nem mondok atom durva dolgot, ha Allen kezdetését ildomosnak tartom. Hogy változik az idő, egy évvel ezelőtt kaptam volna egy ilyen mondatért rendesen. Különösen akkor, ha már Bag is BR-t dícséri, Allen beállításáért?
Viccelhetnék itt hackelt profillal, Allenfób coming-outtal, volt is egy kevés nézeteltérésem a kollégával, de ha valaki két olyan emberről, akiket hosszú ideig nem szeretett (és finom voltam) és valszeg most sem a szíve csücskei, objektíven így tud nyilatkozni, annak részemről tisztelet jár. Meg egy medve, de ez még beszerzés alatt.