Hullámsasút

 Két nappal ezelőtt egy nagyon fontos és egyben nagyon értékes győzelmet arattunk a Britannia stadionban székelő csíkos pizsamás hullarablók felett, úgy, hogy a csapatnak sikerült egyszerre nem egy, de több, korábban számon kért rákfenéjén is túllépnie. Mindezt úgy, hogy ezen jeles cselekedet megvalósításának módja fordulatai, állandó feszültsége és (a mi szempontunkból) happy endben való végződése miatt simán szolgálhatna egy hollywoodi film forgatókönyvének alapanyagául.

Igazából tudtuk, hogy nehéz lesz. A kiesés elől menekülő 10 tagú, kis és középcsapatokat foglalkoztató vándorcirkusz oszlopos tagságának ellenére impozáns hazai mérleggel vártak ránk Apagyilkos barátaink, előttünk ugyanis egyedül a Norwichnak sikerült 3 ponttal távoznia tőlük. Direkt keskenyre húzott szélességű pálya, növekedési hormonnal kezelt, előemberi jegyeket magukon büszkén viselő barlangi trollokkal szemben egyedül a Space Invaders mez pszichológiai terrorját tudtuk csatasorba állítani. Így maga a meccs első percei is futballnak nevezett nagyszerű játék gyilkolásának jegyében telt, amihez tegyük hozzá a mi szeretett csapatunk is partner volt. Kíváncsian vártam, h mikor jön el az a pont, hogy megszárad a levegőben a labda.

5 percet kellett várnunk arra, hogy elkezdődjön azon események sorozata, mely a Liverpool csapatával kapcsolatban az utóbbi években a legritkább esetben kerülnek említésre. Alynak (aki a meccs történetszálához hasonlóan erősen hullámzó teljesítményt nyújtott) sikerült ekkor olyan erővel herén (combon?) lőnie a találkozó antihősének aposztrofálható Shawcrosst, hogy a labda védhetetlenül csapódott a hálóba. Szerencsés lövés, ami nem kapufa, nem véd a csak ellenünk élete formáját mutató kapus, nem csorog mellé, hanem simán csak gól? Szokatlan, de nem rossz. A meccs az eddig szokott ütemben folytatódott, mígnem a korábban egy oktávval magasabb hanggal felruházott Shawcross közreműködésével végrehajtott, egy spontán Benny Hill mintájú koprodukció nyomán Suarez idei 21. góljának örülhetett. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, milyen szép íves történetet kerekíthetek majd abból, ahogy sikerült felérnünk újra az igazi nagycsapatok közé: Helyzetecskéket ugyan kialakítva, de inkább szerencsés, mint kidolgozott gólokkal elért győzelmet aratva. Lélekben már jóvá is írtam kedvenceinknek a 3 pontot.

Azonban hamar kiderült, hogy miben kell még fejlődnünk a nagycsapati státusz felé vezető rögös úton. A második gól ugyanis (de már talán az első is) annyira megnyugtatta a vörösebbik csapatot (lilában), hogy sikerült eléggé belekényelmesedni a meccsbe. A stoke-i lóhágók a félidő felét a földön fekve (indokolatlan alliteráció strikes again!), sérülést mímelve töltötték, talán egy-egy kövéret haraptak is közben a friss gyepből, komoly veszélyt nem jelentettek a kapunkra. Ennek a nyugalomnak lehetett csak az eredménye, hogy alábhagyott a koncentráció, ami két, elég komoly egyéni hibát, ebből következően két kapott gólt eredményezett. Előbb Touré mélázott el úgy, hogy elfelejtette követni a relatíve nehezen észrevehető és amúgy sem fejjátékáról híres 202 cm-es botsáskát, majd Hendót csapta meg a deja vu érzés, hogy gólpasszal örvendeztesse meg a vele egyszerre Liverpoolhoz akvirált Charlie Adamet. A pontos becsúszások doktora közben eligazolt, ezt a tényt nem sikerült úgy látszik frissíteni örökmozgó barátunk adatbázisában. A félidőben így erősen gellert kapott korábban oly magasztosan ívelő, csapatunkat a legnagyobbak közé emelő gondolat-diszkoszom, ezáltal már azon kezdtem el agyalni, hogy tudnám az „Ilyen szerencsétlen csapat a világon nincs” tételmondatot az összefoglalóba szerkeszteni. Hát így.

A második félidő kicsit jobb iramban kezdődött, majd megtörtént a sorban második olyan esemény, ami tőlünk eddig nem volt gyakori. Az már egyébként nem szokatlan, hogy Sterling egy szépségdíjas produkcióval jelentkezett be a 2014-es Ashley Young vándorkupára, ami viszont meglepett, hogy a rigó bizony be is fújta. Kamutizi? Nekünk? Ha az utóbbi éveket nézzük, már csak 60-70 ilyet kell befújni, és pariban is leszünk az FA-vel. Ekkor kerített hatalmába egy tavalyi meccs emléke, ahol a West Brom ellen szintén csíkos mezesek ellen, szintén döntetlen állásnál, (igaz akkor hazai pályán) szintén Gerrard készült büntetőt elvégezni. Akkor kihagyta, beverve ezzel az utolsó szöget az amúgy is teleszögelt top 4-es álmaink koporsójába. Idén viszont nem hibázott (szokatlan esemény #3), így nem akarok a madárcsontból jóslás szintjére lemászni, de én ezután kicsit jobban elkezdtem hinni abban, hogy meglehet a BL hely. Lélektanilag szerintem az egész szezon szempontjából fontos gól volt, ráadásul tőlünk szintén szokatlan mód (#4) ha nem is hátrányból, de döntetlenről sikerült újra felállnunk.

Miután a Cou nimbuszának romjain összeállt SAS újabb zseniális gólt villantott, ismét a csapatával elégedett kocadrukkerség nirvánájában találtam magam. Örültem a szép gólnak, annak, hogy Sturridge inkább passzolt lövés helyett, illetve annak, hogy a fénykori Gerrard után megint van olyan játékosunk, sőt egyenesen duónk, akik hátukra tudják venni a fontos helyzetekben a csapatot. Nem mellé rúgják, nem kapufára, nem kapusba, oda teszik, ahova kell. Hiába próbált ugyanis visszakapaszkodni a szakadék széléről az akkor már mentálisan félig megrogyott ork csapat egy Minyon mellényúlásnak (is) hála, Suarez és Sturridge újabb, a csapat ötödik találatával rúgta őket vissza a mélybe.

Taktiai oldalról túlzott meglepetést nem hozott a meccs egyik oldalról sem. Gerrard vkp poszton szerepeltetése szerintem nem volt a legjobb ötlet. Akartam is egy kisebb bekezdést szentelni annak, hogy ezen a meccsen mennyire szétszakadtunk pusztán támadó és védekező csapatrészekre, így utólag belegondolva inkább tartom ezt tudatos taktikának. Ha megvárjuk, hogy beálljon az Ikarus, elég nehéz dolgunk lett volna, így viszont volt területe Suareznek és Sterlingnek is. Ez a broken team effekt a 2. félidőben még jobban működött, S-köbnek (Suarez – Sterling – Sturridge) kifejezetten feküdt ez a szerep (Az elnevezésért köszönet GlenTheMathematician -nak).  Stoke oldalról sem várhattunk semmi világrengetőt, jórészt azért, mert az alaptaktikájukat az Altamira barlang faláról koppintották, ahol az ősemberek az általuk is jelen meccsen alkalmazott formációban űzték a mamutokat. Magyarul adogatták be a labdát mint az őrült, ahogy a jobbra látható ábrán látszik, főleg oldalról. Védekezésben annak kellett volna lennie a taktikának, hogy ezt megakályozzuk, vagy legalább annyira kiszorítsuk őket, hogy ezek a beadások ne tudjanak igazi veszélyt jelenteni. Nem tudom, hogy taktikai utasításra, vagy egyéni degeneráltságuk okán, de egyik szélső védőnknek se sikerült ezt a bonyolult feladatot megugrania: Hátráltak be folyamatosan, csak azt nem tudom hova, mert emberrel még véletlenül se sikerült mozogniuk. Erre tett még rá lapáttal Aly (Glennel én már nem vagyok hajlandó foglalkozni), aki bár hasznosan kezdte a meccset, volt több labdaszerzése, szerelése, egy gólja is (bár hivatalosan Shawcross-é a találat), azonban teljesítménye rohamos romlásnak indult. Mert lássuk be, könnyen pályázhatna a fullback Taigetosz egy igen előkelő csúcsára az, akit a skótok goofy fogú Ronaldinhoja, a prosztó becsúszások Jade oszlopa, Charlie Adam szopat egy meccsen egy az egyben, több esetben is.

Nem akarom kizárólag a faszkorbácsot suhogtatni, a SAS-on kívül erős, határozott, férfiasan csattanó pacsi jár Sterlingnek is. Ünnepélyesen is revideálnom kell az álláspontomat vele kapcsolatban, megkövetve ezzel nem csak őt, de a benne végig bízó Mátét (és sokakat) is, mert ha ezt a formáját tartja a srác, sőt, tovább fejlődik, igen hasznos tagja lehet a csapatnak. Rengeteget futott, birkózott, helyzeteket dolgozott ki, amikor kellett lőtt, amikor kellett okosan játszott össze. Megdicsérni külön nem fogom, de azért egy tizit is kiharcolt, remélem bírni fogja a szezon végéig. Cou pedig vegyen róla példát.

Így összefoglalva fontos meccset nyertünk. Tavaly ugyan ilyen körülmények között valószínűleg nem pattan be a lövés, nem kapunk kamutizit, amit Gerrard nem lő be, de biztosan nem jövünk el 3 ponttal. Ráadásul el bírtuk viselni azt a nyomást is, hogy az összes rivális nyerni tudott, idegenben, egy nekünk nem fekvő stílusú csapat ellen, többször felállva nyertünk, így nem egy, nem is kettő, hanem  mindjárt három fokkal bizakodóbban várom a hátralévő 17 fordulót.