Ez viszont már kötelező 3 pont

A West Ham elleni meccsnél még el lehetett időzni azon, hogy egy motiválatlan Liverpoolnak mennyire kötelessége hazai pályán megverni a 4. számú londoniakat, illetve, hogy mennyire ciki nem otthon tartani a három pontot. Eléggé, de most már lépjünk túl ezen. A Reading ellen viszont fel se merülhet hasonló kérdés, a ligautolsót mindig, minden körülmény közt meg kell tudnunk verni, idegenben is, ha kell Suárez vagy a fél csapat nélkül is, Suárezzel együtt meg aztán pláne.

A Reading több mint két hónapja nem szerzett pontot, azóta 7 vereség jutott nekik 4 rúgott és 17 benyelt góllal, összességében 32 meccs után 23 ponttal állnak tök utolsóként bőven a legtöbb kapott góllal (63), ami különösen ciki, tekintve, hogy ők első helyen jutottak fel tavaly. Na őket kell megverni, de nem ez a feladat.

A feladat sokkal inkább, hogy saját magunkon túl tudjunk lépni egy kicsit (megint), hogy a szokásos szezon végi motiválatlanságban sínylődve találjunk valami lokális motivációt a meccsel kapcsolatban, illetve, hogy minden pályán lévő megtalálja a sajátját. Henderson például tovább bizonygathatná BR-nek, miért rá építsen a jövőben, Coutinho jövőépítgetésére is tökéletes időszak ez, de alapvetően eddig sem velük volt a gond. A stabil kezdőknek, Gerrardnak, Lucasnak, Enriquének de főleg Johnsonnak ugyan miben kéne meglelnie most a motivációt? Az egyetlen dolog ami haja őket az Suárez aranycipőhöz segítése, vagy az Everton előtt végzés halvány reménye, bár szerintem utóbbi lassan már senkit nem érdekel a két nagyöregen kívül, ezen kívül mekkora motiváció ez a negyedik helyhez képest? Semekkora. Egy percre el is méláztam most, hogy miért is szeretem én azt, amivé a foci vált. Imádom is, meg utálom is, de erre van egy külön blog is ám.

Szintén nem fog motivációt jelenteni Hillsborough évfordulója sem. A játékosok szemében egy szörnyű, embertelen tragédia, aminek az emlékével lehet, hogy nap mint nap összefutnak a parkolóba hajtva, és amit a városban járva se lehet sehol se kikerülni, (a Lime Street Station-nel szemben álló bevásárlóközpont is eképp van kiplakátolva, noha a kék csíkokat nem értem) de már a profi foci világában élünk. Sok játékosunk még nem is élt akkoriban, az eseményeket felfogni talán egyedül Carra és Gerrard tudta, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mekkora része külföldi a keretnek. A folyamatos megemlékezésekből ugyan mindenki megérti, a tragédia súlyát, de az, hogy ki mennyire érzi ezt sajátjának, az egy egészen más kérdés. Ugyanis alapvetően ez nem az ő tragédiájuk, hanem a klubé, a városé, azoké, akik a mai napig szenvednek tőle. Bármilyen családon kívüli ismerőse hal meg az embernek, a halott családjának tragédiáját kívülállóként soha nem fogja átélni, akkor se, ha éveken át folyamatosan találkozik vele. Még Benitez sem élhette ezt át, pedig ő láthatóan megtette mindazt, ami emberileg lehetséges.

Kicsit elkanyarodtunk az eredeti témától, de Hillsborough pont az a téma, aminél ezt megengedem magamnak, valamivel bővebben Scouser őszi posztjában olvassatok utána, egy kis angoltudás is kell hozzá.

Még egy apró adalék: A Reading korábbi tulajdonosa, és jelenlegi elnöke Sir John Madejski (a stadion is az ő nevét viseli) évek óta komoly támogatója a brit Konzervatív Pártnak. Margaret Thacher halála kapcsán David Cameron, a jelenlegi miniszterelnök és a Konzervatív párt vezetője arra kérte a klubokat, hogy 1 perces gyászszünettel kezdjék meg a meccseiket Thacher emlékének áldozva, aki korának világszinten vezető politikusaként oly sokat tett Nagy-Britanniáért. A klubb azonban kijelentette, hogy a Reading-Liverpool előtti gyászszünet a Hillsborough tragédia áldozatainak szól, NEM Margeret Thachernek, (aki soha nem értette meg hazája legnagyobb szenvedélyét, akinek kulcsszerepe volt a huliganizmus kialakulásában, és közvetve magában Hillsborough-ban is, részletesebben itt.)

A readingi Madejski stadion a szeptemberi Spurs elleni meccsen.

A posztot írva már sokkal inkább foglalkoztat már Hillsborough, mint maga a meccs, de ez egy beharangozó poszt, ennek megfelelően térjünk is vissza még egy kicsit a meccsre. Utoljára a motiváció témáját kerülgettük, és lássuk be, ezt kerülgethetnénk is még egy darabig, mert ebben a szezonban már annyi érdekesség sincs, mint a TV2-n hétköznap délelőtt 11-kor. Nem szeretem, ha a játékosok nem teszik ki a belük a pályára, mint ahogy nem tették néhányan a West Ham ellen, ugyanakkor teljesen érthetőek az érzelmi okaik. De ha már arról beszéltem, hogy a profi foci világában az érzelmek mennyire elcsökevényesedtek, hogy egy 24 évvel ezelőtti tragédia már nem motiváció, akkor nem használhatok kettős mércét, akkor igenis legyen annyira vérprofi mindenki, hogy a saját motivációját megtalálja egy ilyen meccsben. Johnson is, Downing is, mindenki, ezért kapják az értelmezhetetlenül magas focistafizetéseket. Ez egy profi sport, és ha a Liverpool egy igazán profi csapat, akkor a Reading ellen ez ma egy kötelező győzelem.

Hát még mennyire az lenne, ha Hillsborough többet jelentene a (nem csak Liverpool) játékosok nagy részének, mint pár kötelező program.
PS: Nem arra akarom a posztot kihegyezni, hogy a játékosoknak, igen, neki meg neki, nem jelent az egész semmit, mert ez nyilvánvaló hülyeség, pusztán annyit, hogy ennyi év távlatából még egy ennyire egetrengető esemény is veszít jelentőségéből. Nyilván nem jelenthet Hillsborough ugyanakkora motivációs tényezőt 24 év után, mint mondjuk 4 után, de (szigorúan szerintem) már bőven nem azt jelenti az egész a játékosoknak, amit jelenteni kéne. Ha például Gerrard szerez gólt, biztos vagyok benne, hogy az első mozdulata a gyászszalag megpaskolása és az égre mutatás lesz, míg például Suáreztől ezt nem nagyon tudnám elképzelni, maximum harmadlagos jelleggel. Pedig az év ezen időszakában ezt várnám el mindenkitől. Mindenkitől.