Tökéletes ellenfél

Szeretem a Fulhamet. Mindig is szimpatikus kiscsapat volt, aki bár ránk sózta előbb Roy papát, majd közvetlenül utána Koncheskyt is, de ennek ellenére is szimpatikus tudott maradni. Kisebb részben azért szeretem őket, mert a Fulham volt az a csapat, akivel Gera EL-döntőig jutott, de nagyobb részben azért tetszenek, mert régi vágású kiscsapat módjára mindig megadják a nagyoknak a tiszteletet, még akkor is, ha az adott nagycsapat jelenleg épp csak nagycsapat szeretne lenni. A tegnap esti viselkedésükkel, és úriemberi modorukkal pedig csak még közelebb lopták magukat a szívemhez. Liverpool – Fulham 4-0.

A meccs maga annyira sima volt, mintha csak előre le lett volna zsírozva. A 8. perces szögletnél két védő egymásba rohan Agger előtt, hogy Skrtelnek a helyet és az időt is megadják, hogy pályafutása egyik legszebb gólját lője, majd a maradék 80 percben a Fulham komplett védelmével olyan szépen asszisztál a góljainkhoz, hogy öröm nézni. A Fulham a látszat kedvéért azért megpróbál menni még valami eredményért, de ennek végül csak a pofonfa ismételt rázogatása a végeredménye. Végre jött egy csapat, aki kikapni jött az Anfieldre, és végre volt egy Liverpool, aki meg is tudja adni az ellenfélnek, amire vágyik, bár ebben a korai gólnak nagy szerepe volt,

Azonban az, hogy a Fulham nagyon gyenge volt az tényleg kétségtelen, ellenben a tegnapi Liverpool olyan elsőosztályú csodákra volt képes, ami gyakorlatilag a földi fizika törvényeinek is ellentmond. Emeljük ki például Downingot első körben. Downing tegnapig:

Az első Premier League gólpasszakor:

És a góljakor:

Ahogy gringow kollega is írta Facebookon, a Downing-vicceket egy kis időre most el kell felejtenünk, ez pedig egészen faszipántos kis karácsonyi ajándék. A hivatalos honlapos interjú szerint Rodgers beszélt Stu fejével másfél hónapja, hogy vagy kiköpi a tüdejét minden edzés végére a melótól, vagy ne is álmodjon a csapatba kerülésről. Stu-t pedig épp eléggé barnázott gatyába ettől ahhoz, hogy végre nyikhaj kis testét megerőltesse annyira, hogy az egyesek szerint a benne nyomtalanul elveszett focistát a felszínre hozza. Ezt láthattuk tegnap, ami nekünk minden szempontból haszon. Ha emiatt el tudjuk adni, akkor azért, ha nem, akkor azért. Szerintem egyébként most télen még megtarthatnánk, nem eszik valami sokat a klub pénztárcájából, viszont a keret létszámán túl akár még a csapat sikereit is gyarapíthatja. Legalábbis most van rá reális esély, ez pedig egyértelműen Rodgers érdeme. Meg a Fulhamé.

(Ha Downingot megemlítjük, akkor Hendoval is illik foglalkozni, nála valami hasonló történhetett kicsivel régebben. Bár most nem játszott, így nem is értékelhető, az ő helye a keretben szerintem legtöbbünk számára nem kétséges, az utóbbi meccseken mutatott folyamatos javulása mindenképp biztató, és miért is adnánk el akkor, amikor a legnagyobb esélyt látjuk benne.)

A másik pálfordulónk/csodatévőnk Steven Gerrard volt. Meccsről meccsre erőtlennek, gyengének, és leginkább motiváltatlannak tűnt, én speciel komolyan fontolóra vettem volna a lehetőséget, hogy Hendo vagy Shelvey játszon inkább a posztján, erre tegnap az arcába röhögött az olyan kételkedőknek mint én. Ami viszont a legjobban tetszett tőle a meccs során, az a hatalmas mosolya volt, hogy igen, jók vagyunk, és élvezem én ezt a játékot. Gerrard arca egyébként is elég nagy pontossággal tükrözi le a motiváltsági szintét, és most pont azt a vigyort láttam az arcán, amit az Everton elleni mesterhármasánál, a Napoli elleni EL-fordításnál, vagy amit 3-4 évvel korábban tulajdonképpen mindig. Ez az a mosoly ami meg tud nyugtatni, ami bizonyosságot ad, hogy a csapat tényleg halad, hogy jó irányba halad, és ki más tudhatná ezt jobban, mint az aki a saját bőrén érzi.

Ha a nagyon rövid távú céljainkat nézzük, akkor nem is állunk rosszul. A mostani 7 könnyebb meccsen eddig 12-ből 9 ponttal állunk, és tulajdonképpen ezzel a győzelemmel komoly lökést adhatunk magunknak a nomen est omen Boxing Day-re is, ezzel a 4-ből 3 győzelemel már-már kezd valami formának nevezhető valami kialakulni. A West Ham elleni 3 ponttal, és az akkori zsinórban 2 győzelemmel egy egyéves rossz szériát sikerült megtörni, a mostani 4/3-ra pedig több mint másfél éve, még a Kenny-tavasszal volt példa. Ha folytatjuk az egyre régebbi győzelmi sorozatok felelevenítését, akkor egész szép kis dolgot kapunk már Karácsonyra is, hát még új évre mit kaphatunk. De azt persze már szigorúan csak feltételes módban.

(Képek az hivatalos honlapról, illetve az NST ezen posztjának kommentjeiből.)

+1 .gif: Ricard kommentje: SAF amikor csapata félpályáról gólt kap.