Képzavar

A mostanában megszokott domináns és jól védekező Liverpool tegnap elfelejtett védekezni dominanciája közben, melynek eredménye egy elég kínos 3:1-es zakó lett az Aston Villa ellen. A tovább után arról, hogy miért nem tudtunk mit kezdeni a feltolt Villa védelemmel és, hogy mi  ütött Skrtelékbe, amiért engedték egy ifjú belgának, hogy komplett hülyét csináljon belőlük.

Az általános megfejtés az imént feltett kérdésekre az, hogy a tegnapi Liverpool úgy ment ki a pályára az elmúlt időszakbeli jó eredményei és az Aston Villa recens gyengélkedése nyomán, hogy szombat délután csakis nyerhet az Anfielden. Ezzel a hozzáállással nem is volna gond, sőt, mondhatjuk azt is, hogy végre újra így megyünk ki a pályára, ahogy azt az első húsz perc egykapuzása is mutatta. Ehhez a győztes mentalitáshoz persze hozzátartozik az is, hogy amikor porszem kerül a gépezetbe és átlépi az ellenfél a felezővonalat, akkor az adott meccsen amúgy is kevesebb védőfeladattal bíró védők gyorsan hatástalanítják a tétova próbálkozást, és rögtön előrepasszolnak, hogy újra kezdődhessen a támadás. Összesen három ilyen alkalom volt az első félidőben, és egyiket sem sikerült semennyire sem megakadályozni, ami kirívóan gyenge teljesítmény egy első osztályú csapattól bárhol, nemhogy Angliában, nemhogy Liverpoolban. Kettőből gól lett, a harmadikból majdnem.  A kongói születésű Benteke kétségkívül ügyes csatár, tavaly 19 gólt rúgott 41 meccsen a Racing Genkben ami megér egy Premier League szerződést, de annak a Skrtelnek és Aggernek, akik Dzekokat és Rooneykat fognak hétről hétre, mégsem kéne úgy tartania minden mozdulatától, mintha Messi kavarna előttük. Ilyesmi történt ugyanis. Az első gólnál átadták neki a teret az átlövéshez, amit szépen ki is használt – igaz Reina is kicsit benne volt -, a másodiknál pedig noha szintén szépen készített elő sarokkal a kényszerítő utolsó passzából, olyan védelmi hibát kapott mindehhez segítségül, amiért a jobb grundokon is ki szoktak osztani egymásnak pár taslit a gyerekek. A harmadik Villa, és második Benteke gólról pedig már ne is beszéljünk – az a csapat, amelyik zavartalanul engedi átszlalomozni az ellenfél már gól-gólpassznál járó csatárát a félpályától, minimum egy háromgólos verést érdemel hazai pályán.

Képzavar volt az egész tegnapi délután az Anfielden. Egy fokozatosan fejlődő Rodgers csapat csinált olyan hajmeresztő hibákat hátul, plusz produkált kínzó tanácstalanságot elől, mintha egy előszezoni meccset láttunk volna. Az Aston Villa semmi különöset nem tett, csak köszönte szépen kihasználta azokat a lehetőségeket, amilyeneket ritkán kínálnak fel neki az ellenfelek, illetve kockázatos jelleggel felküldött egy feljebb tolt védelmet a fürge liverpooli támadósor ellen, amivel szintén valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyáltalán nem tudtunk élni. Hiába volt ismételten meddő a mezőnyfölényünk és volt ismételten sok kapura lövésünk, azok a szép helyzetek amiket az elmúlt hetekben már tervezhetően ki tudtunk alakítani néhányszor egy meccsen most elmaradtak, főként a pontatlanság miatt. Suarez erőlködött, Shelvey körülményes volt, Gerrard nem tudta átvenni a labdát egy nagy passz után, Joe Allen pedig eddigi liverpooli karrierjének legszebb kiugratását fogta és kivezette a pályáról. Senki sem tudta igazán mi van, annyira lefagytak a vörösök attól, hogy vezetést szerzett az Aston Villa.

Összességében megérdemelten nyert a Villa, a Liverpool pedig kollektívan törheti azon a fejét, hogy mi a fene történt ezen a meccsen. Viszont ennél a pontnál érkezik az „egy meccs nem a világ” közhely, ami igaz az esetünkben is, egy következő heti győzelemmel gyorsan visszatérhetünk a helyes vágányra, hiszen a sokszor megénekelt, évfordulós hét fordulónak még csak a felénél járunk, egy vereséggel. Az Aston Villa elleni meccsünket nem így terveztük, de így történt. Tegyük helyre és lapozzunk.