Két ponttal több

Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.

A most következő összefoglaló – habár egy meccsről fog csak szólni – igazából egy általános szurkolási útmutatónak vehető az előttünk álló 90 napra nézve. Alapvetően abból kell kiindulnunk, hogy az elnézett augusztus 31. után egy olyan félévben vagyunk most, amelyet ki kell bekkelni. Az oddsok nagyon is ellenünk szólnak.

1. Tudtunk-e eggyel több gólt lőni egy nálunk kisebb csapatnak, mint ők nekünk?

Válasz: igen.

Akkor örüljünk, mert a Liverpool jelenlegi helyzetkihasználását és védelmének magabiztosságát elnézve erre kisebb az esély, mint bármely más kombináció megvalósulására. Mivel nincs megfelelő befejezőnk, az ilyen Sterling-féle egyszeri mentőcsomagokra minden eddiginél nagyobb szükségünk van. Tegnap pont két ponttal többet szereztünk, mint amennyire számíthattunk.

2. Tudtunk-e két félidőn keresztül dominálni?

Válasz: nem.

Szinte minden meccsünkön megfigyelhető, hogy a második félidőket képtelenek vagyunk meghúzni. Nehéz eldönteni, hogy emögött a puszta fáradtság áll, vagy Rodgers találta ki ezt a masszívan kontrázásra építő játékot azért, mert látta, a labdabirtoklásos játékot csak egy félideig bírja a csapat. Mindenesetre volt néhány egészen infarktus-közeli pillanat, amit csak a Reading botrányosan béna játékosainak köszönhetően úsztunk meg. Úgy szórtuk el a labdát, mint valami milliárdos az egydollárosokat.

Az első félidőben a védelem legnagyobb feladata a labda járatása volt, ezzel éles kontrasztban állt a második negyvenöt perc: érdekes kérdés, hogy a Reading tolta fel ennyire a támadóit, vagy mi váltottunk egyet vissza? Ha előbbi, akkor problémás, hogy erre nem volt válaszunk, ha utóbbi, akkor miért volt erre szükség? Fáradtság? Taktika?

3. Sikerült-e kapott gól nélkül lehoznunk a meccset?

Válasz: igen.

Akkor megint csak örüljünk, mert egyrészt ez az utóbbi egy évben nem volt divat a Liverpoolnál, másrészt a védelmünk idén instabilabb, mint Joey Barton idegállapota. A probléma megint csak a második félidőkkel van, az elsőben szinte nincs is szükség a Skrtel-Agger duóra. Aztán jön a szünet, és hirtelen azt látjuk, hogy kétségbeesetten védekezünk.

Tavalyhoz képest komoly változás, hogy a szélsők csak a legritkább helyzetben és legdurvább nyomás alatt jönnek vissza, egyébként a hátsó négyes és az Allen-Gerrard páros feladata a védekezés. Mivel az első félidő után jóval nagyobb rés keletkezett az első hármas plusz Sahin/Gerrard/Shelvey, valamint a hátsó hatos közt, sokszor kellett felívelésekkel dolgozni, a lepattanókat pedig folyamatosan a Reading gyűjtötte be. De mintha nem is lett volna kifejezett szándékunk a labda megtartása…

A problémát azonban úgy is megragadhatjuk, hogy feltesszük a kérdést: mi a rákért van egyáltalán szükség védekezésre, hisz ennek a játékstílusnak pont az a lényege, hogy az ellenfél labdához sem érhet? Nos ez egyrészt azért van, mert még mindig kicsit olyan a csapatunk, mintha Zsákfosékat küldenénk egy protokollvacsorára. Másrészt azért, mert a második félidőben megbűvölt csapatunk valamiért – szántszándékkal vagy sem – elfeledkezik a labdatartásról.

Összességében hálát adhatunk ennek a Readingnek, hogy ilyen bénák voltak. Rodgersék meg visszatérhetnek a tervezőasztalhoz, mert ez a második félidő – különösen az első fényében – gyalázatos volt. A meccsek második félidejében tapasztalható teljesítményeséssel sürgősen kezdeniük kell valamit: ha ennyit bírunk, akkor azért gáz, ha ez a taktika, akkor azért gáz. Mi, szurkolók viszont örülhetünk, mert az ilyen Liverpool – Reading kategóriájú mérkőzések azok, amiken nem szokott a csapat pontot szerezni, tegnap mégis megtette.

—

Zárójeles megjegyzés Suárezről: én magam is jót derültem a közönség tapsorkánján, de öt másodperccel később rájöttem, ez nagyon rossz irány. Ha tovább építik benne az igazságtalanul meghurcolt uruguayi apáca képét, egyrészt egy szép napon jön majd egy védő, akit annyira felidegesít, hogy oldalbarúgás helyett eltöri a lábát, másrészt utálni fogja (már most utálja) a bírói kar, amely minden mozdulatában – némileg jogosan – a megtévesztést fogja látni. A picsogás ráadásul kibillent a meccs ritmusából is. Én minden hülyeségével együtt szeretem Suárezt, pont azért, mert olyan, amilyen, de nem lehet büntetlenül ellenségeket szerezni egy játékban, amely ennyire ember-ember kontaktusra épít.

Képek: liverpoolfc.com