Élesben 45 percig ketyeg a tiki-taka béta

Némileg sikerült javítanunk Guidolin mester (copyright: Vitár Róbert) idegállapotán, és az egész Udinese megköszönheti azt, amit tőlünk kapott, mert nem lesz ilyen még egyszer, sőt már Udinében vissza fogjuk venni azt, amit itt most elpazaroltunk. Ennyire skizofrén meccset már régen láttunk, azzal együtt, hogy ezt a forgatókönyvet jó párszor eljátszottuk már ebben a szezonban. Talán az Arsenal elleni márciusi meccsen csináltunk valami nagyon hasonlót, de most nincs idő fogni a fejünket, meg nem is történt tragédia, csak annyi van, hogy még nincs kész a mű, a gép csak egy félidőt forog, az alkotó nem pihen.

Parádés első 45 perccel kezdtük a meccset. Noha az Udinese kicsit följebb tolta a vonalait a nyitányra, nemsokára visszaálltak, a Liverpool pedig Rodgers alatt eddig ekkor járt a legközelebb a tökéleteshez a tiki-taka előadásában, egy olyan szilvás gombóccal megfejelve, ami után a nyolcvanas években is éhenkórászként nyalta volna ki a porcukrot a tányérból az ínyenc Pool-szurkoló. Az első félidőre persze jórészt a steril dominancia volt a jellemző, hiszen a digókat sem ejtették fejre, tudták, mit csinálnak.

Ez a 3-5-2 (amit lehet persze 3-4-3-nak is értelmezni, de azzal, hogy Armeróék is visszább léptek, inkább csak 3-6-1 volt) egy folyamatosan védekező csapatnál úgy néz ki, hogy gyakorlatilag öt védő helyezkedik hátul, a wingbackek ugyanis ilyenkor szélső hátvédekként funkcionálnak. Ez pedig azt jelenti, hogy az oldalvonaltól a támadó harmadban az alapvonallal kb. párhuzamosan meginduló szélsőnek általában minimum három védőn kell áthámoznia magát, mire találkozik egy társával, és mivel Asszaidi rendre a vonal mellett kapta a labdát, bármennyit is próbált trükközni, attól még messze van, hogy minden támadásnál egyedül verjen meg három embert – így nem is igazán alakult ki helyzet erről az oldalról. Kicsit meglepő módon Downing már sokkal intelligensebben mozgott, és befelé helyezkedve megtalálta a lyukakat, többször is a tizenhatos sarkánál kapta a labdát, ami lehetővé tette, hogy a környéken ólálkodó Shelvey-vel meg tudják kavarni a védelmet.

Shelvey-nek mintha kellene 15-20 perc ahhoz, hogy játékba tudjon lendülni, hogy magabiztossá váljanak a megmozdulásai, hogy biztos legyen a labdával. Vannak ilyen típusú játékosok, de ezen lehet dolgozni mentális felkészítéssel és olyan egyszerű húzássokkal, mint hogy teszem azt dekázik egy fél órát még bemelegítés előtt – sokan nem gondolnák, hogy ez milyen csodákra képes. Viszont ha belendült, akkor olyanokat láthatunk tőle, mint a vezető gólunk előtt: amint kitette a labdát az utána tökéletesen középre ívelő Downingnak, rögtön kilőtt, és feltartóztathatatlanul érkezett középen, gyönyörű gól volt, pass & move. Ezt követően pedig gyakorlatilag nem adta oda a labdát a csapat az Udinesének, profi módon hozta le az első félidőt, tökéletes.

Szünetben nyilvánvalóan elmondta Rodgers, hogy kiváló volt, így tovább, csináljuk pontosan ugyanezt, mint eddig – ezt egyszer egészen amatőr szinten egy életre megtanultam, amikor készpénznek vettem, hogy a csapatom ugyanazt csinálja a második félidőben is, amit meccs előtt mondtam neki, és amivel 4–1-re mentünk, de fordulás után valamiért (azóta nyilvánvaló, hogy miért) össze-vissza kezdett mindenki rohangálni, és a vége 7–8 lett – csak azzal egyszerűen képtelenség számolni, hogy mielőtt elkezdenénk a labdatartást, és a játék tempójának ellenőrzését, rögtön gólt szerez az ellenfél. Johnson a tizenhatos előtt eladta, Downing meg úgy gondolta, hogy nem kell mennie az emberrel, Di Natale pedig kegyetlenül kihasználta az adódó helyzetet. Persze, meg kell jegyeznünk, hogy az Udinesét dicséret illeti, ugyanis azzal, hogy a második félidő első negyedórájára szinte letámadásig tolta fel a védekezését, komoly probléma elé állította a Liverpoolt – bizonyos aspektusait tekintve hasonló volt ez a mérkőzés az Eb-n játszott Spanyolország–Olaszország csoportmeccshez, nem is véletlen, hogy az első félidő totális kontrollálásával együtt Joe Allen talán leggyengébb meccsét játszotta, amióta magára öltötte a vörös szövetet.

Amikor Brendan beküldte a nehézlovasságot, azt gondoltam, és azt volt helyes gondolnom, hogy berakunk egyet, talán lesz az kettő is, és megnyerjük a meccset tökéletesen profi módon – és ennek is kellett történnie, ez volt elrendelve, viszont valamiért egy párhuzamos dimenzióban kibicsaklott nyakkal felugró Coates feje egy féreglyukon át valahogyan a mi dimenziónkban felugró Coates feje mellé került, és a két, alapvetően párhuzamos létsík alkalmi érintkezési pontjában találkozott a labdával, 1–2. Itt elő lehet venni a védelmet, és el is lehet bagatellizálni a problémát azzal, hogy 75%-ban cserebekkek játszottak (bár Jack Robinson produkciója számomra megint nagyon meggyőző volt – nálam ő a meccs egyik embere –, és támadójátékban Johnsoné is), de a Carrow Roadon ugyanezt a szerencsétlenkedést mutattuk be hátul a kezdő embereinkkel. Főleg akkor van probléma, ha saját térfelünkön adjuk el a labdát – ez persze a legtöbb csapatnál a legtöbb játékhelyzetben problémát jelent, kivéve, ha 6-7 ember van a labda mögött –, mivel a játékunk arra épül fel, hogy beleteszi a krémet a vödö nem adjuk el a labdát. Mivel építkezős támadó focit játszunk (ez a foci lerakosgatós játéka), a labdás ember előtt rengeteg opciónak kell lennie, így ennek megfelelően a csapat túlnyomó többsége általában a labda előtt helyezkedik, vagyis evidencia, hogy nem adjuk el azt a kurva labdát, mert kontra, és kész. Nem szabad pánikolni akkor se, ha vezet az ellenfél, mert egy olyan könnyelmű passzal, mint amit Gerrard vétett (meg hozzá hasonlóan Johnson), könnyen megduplázhatjuk a hátrányunkat, mert Carrának és Coatesnek kell versenyt futnia Di Natalékkal – és itt persze megint meg kell jegyezni, hogy szépen és kíméletlenül használta ki a lehetőséget az Udinese, de fontos, hogy a mi hülyeségünknek köszönhető ez a dugesz is. Enbéegyül elkerülhető gólok voltak.

Gerrard utána nem csinált több ilyet, jól játszott, és vele kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy már a Norwich ellen is csak egyetlen céltalan előreívelése volt, adaptálódik az új stílushoz, vagyis ismét egy BR-alapvetés igazolódik be: bármikor lehet képezni a játékosokat. A 80. perc környékén azt éreztem, hogy az egyenlítő gólnak is Stevie G-től kell jönnie, de talán inkább Suárez lábában-fejében volt, aki egyébként zseniális formában van – a csúcsforma nála abban különbözik a nem csúcsformától, hogy ilyenkor az irkafirka mellé még gólokat is rajzol, olyan mesterműveket, mint ez a szabadrúgás, vagy bármelyik a hétvégéről. Sterling beállítása inkább hosszú távon lesz majd hasznos, neki ugyanis az ilyen meccseken kell megtanulnia, hogy az angol védőkkel ellentétben – akik úgy eszik a testcseleit, mint Süsü a vadkörtét –, a külföldiek sokkal rafináltabbak, nem dőlnek be mindennek, gyorsabban lekövetik a mozgását, így nem flikk-flakkozhat olyan flegmán, gyorsabban és koncentráltabban kell végrehajtania a cseleit. Egy letűnt korban ezt úgy mondták, nemzetközi rutint kell szereznie.

Már örültem, hogy Reina meccs elején bemutatott védései milyen jót tesznek a lelkének, de ez a három bekapott gól sajnos akkor is benne marad, ha egyikhez se volt köze. Henderson nem csinált semmi különöset, tette a dolgát, emberhez passzolt, visszaért – használható lesz ebben a játékban, de egyelőre csak squad playerként. Hogy annak kicsit drága volt? A tavalyi év pénzügyi ámokfutása után minden használható labdarúgónak örülnünk kell, így neki is. Borini elveszett a három belső védő között, pláne mivel Asszaidi és közte volt mindig három-négy ember, ebből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy három védős rendszer ellen (van fent még kit wingback is!) nem teszünk fel vonalszélsőt, mert emberhátrány, vagyis mondjuk a Wigan ellen (meg talán a visszavágón) Suárezzel lesz elöl Borini, és az sem baj, ha a legelöl helyezkedő középpályás – mintegy negyedik támadóként – egészen közel játszik a centerhez további segítséget nyújtva.

Ez gyakorlatilag éles teszt volt, amiből nagyon sok információt lehet összegyűjteni – egy F1-es pilóta elképesztő közhelyorgiát tudna kanyarítani ide –, ezek segítenek finomhangolni a játékot, és jobban rávilágítanak ugyanazokra a hibákra, amelyek a Norwich ellen is jelen voltak, csak akkor elhomályosította őket az öt rúgott gól. Nagyon nehéz a védők helyzete, mert gyakorlatilag olyan helyzetbe kerülnek, mint a kapusok: mivel állandóan nálunk van a labda, nekik csak egyszer-kétszer kell közbeavatkozniuk, ezért a megszokottnál sokkal jobban kell koncentrálniuk, mert akkora terület van a felügyeletükre bízva, hogy hiba esetén még csak létszámfölény se kell ahhoz, hogy kijátsszák őket. Ez a Barcelonánál is megfigyelhető, bármennyire is úgy tűnhet, nem gyenge a védelme, viszont ezt a tényezőt nem lehet kiküszöbölni – Cruyff szavaival élve: minden előnynek megvan a hátránya. A védekező taktikánk alapvető célja, hogy az ellenfél ne jusson labdához, és ha ezt jól csináljuk, akkor már jelentősen csökkentettük a gólszerzési lehetőségeik számát, a védelemnek pedig gyorsulnia kell és koncentráltabban játszania, hogy ne lankadjon a figyelem akkor se, ha az ellenfél 70 percen át a saját térfelén ássa a sáncokat.

Vesztettünk egy kisebb csatát, de megúsztuk komolyabb emberáldozat nélkül, csak egérutat tudott nyerni az ellenséges haderő. Azt nem tudjuk, hogy ez a fősereg volt-e, vagy csak az utóvéd, viszont a harcmodorukat kiismertük, így legközelebb nem tudnak majd meglepetést okozni odalenn, Caporetto környékén.