Kapufák és nullák

29 kapufa 38 Premier League meccsen, ez volt a Liverpool tavalyi mérlege. Ligatörténeti rekordot ért, ráadásul idén is szépen gyűjtjük őket. Mindez valóban annyi léc, amennyit még Alberto Tomba sem látott minden nap fénykorában. 29, mely számra rögtön el lehet kezdeni fantáziálni, hogy ha csak a harmada biztosan bemegy, a többiből meg ennyi és annyi jó helyre pattan vissza vagy behátazza a kapus a kapuba, akkor úgy behúzzuk a negyedik helyet, hogy Redknapp magától mond le  szégyenében a Tottenhamnél márciusban. Felejtsük el! Minden kapufának nulla gól az értéke, így pontosan ugyanannyit ér, mint a stadionból kirúgott szabadok. Mindemellett komoly mentális problémákat is felvetnek a Liverpool támadásaiban, amiket aggasztó jelnek kell felfognunk. A kapufa nem azt jelenti, hogy minden rendben van csak nincs szerencsénk. A kapufa azt jelenti, hogy a lényeg nincs rendben.

Kérjük senki ne takarózzon azzal, hogy ha Glen Johnson hülye, akkor ő is az lehet. Bal-jobb bekkünk szerint ugyanis a kapufáinknak köszönhetjük azt, hogy nem az első négyben végeztünk tavaly; igaz legalább átfutott a fejében, hogy a 11-ből 4 berúgott büntetőnknek is köze lehet hozzá. Ha tovább bogarásszuk a Liverpool statisztikáit, rögtön kitűnik belőlük, hogy Suarez és Downing jártak az élen lécelésben, előbbi nyolcat, utóbbi ötöt szerzett. El is érkeztünk két olyan ponthoz, ami nagyban hozzásegített ahhoz, hogy mindössze 47 gólt sikerült elérnünk a ligában augusztustól májusig. A Dalglish – Clarke játék meglehetősen tradicionális angol foci képet mutatott, ami a bukásához is vezetett, mivel 2012-ben lehetetlen nyerni azzal az egydimenziós 4-4-2-vel, ahol central midfielderek és klasszikus szélsők próbálnak ráívelni egy colos centerre, hogy majd ő és a fürge árnyékéke ketten kikavarják a tutit. Túlhaladt már ezen a játék, szervezettebbek és erősebbek lettek az ellenfelek védelmei, így hiába lett érezhetően masszívabb a Liverpool hátsó sora is az előző szezonban az azt megelőzőekhez képest, sokszor csak kevés gólos döntetleneknél „örülhettünk” neki. Visszatérve Suarezre és Downingra, a tizenhárom kapufájuk számokkal is alátámaszt számunkra két ismerős képet: az uruguayi frusztráltan cselezget, az akció végére elfárad és kibillentett egyensúllyal lő, amit követően vagy a kezét arca elé téve az eget nézi, vagy a bíróval üvöltözik. A másik kép pedig a megszeppent rendszergazda tekintetű Stewart Downing, aki amint középre keveredik, van egy kis helye és látja a kapu kontúrját tüzel, általában a Kopot eltalálva, esetenként a kapufát. Mindkettő a dekoncentráltság és kétségbeesettség szüleménye, és ha hozzáveszünk még pár jellegzetes kapufaszerzési helyzetet, pl. Carroll vagy a védők azt fejelnek, kijön az, hogy bizony ez nem a rossz fej Fortuna, hanem az utolsó sornál elszámolt több ismeretlenes egyenlet.

Noha ifjú még az idei szezonunk és annyiban már most más a helyzet a tavalyihoz képest, hogy Downing többet kocog melegítőben mint anélkül, frusztrált Suarezünk és lógó orrú ékünk idén is van, ahogyan a kapufákkal is igyekszünk fenntartani a barátságunkat, legutóbb a Sunderland ellen pacsiztunk velük kétszer. Minden adott tehát ahhoz, hogy megpróbáljuk megdönteni a tavalyi rekordunkat? Az új edzőnk szerencsére kevesebb teret enged hozzá, mint a híresen támogató és engedékeny Dalglish, ahogy azt Suarez is említette a guardianos interjújában: Rodgersnél nem kifogás, ha valaki a kapufát találja el. Gólt kell rúgni. Nem is szeretnénk ezt túlmagyarázni, ennek fényében nézegessük ezentúl azt a fehér téglalapot.