Egy új alapokra helyezett rivalizálás

Hillsborough olyan, mint egy gát mögé szorított folyó: 23 évig tartotta vas és beton erőszakos szorítása, hogy aztán minden korábbinál nagyobb erővel robbanjon szét, fröcskölve, autónagyságú betondarabokat dobálva. Elsöprő erővel vitt el minden igazságtalanságot, ami az útjába állt – és mi nagyon reméljük, hogy a megtisztulás nemcsak a hazugságot mosta el, de egy új alapokra helyezett Liverpool versus United éra közeledtét is jelzi.

Bevallom, én sosem értettem a szurkolók közti gyűlölet jelenségét. Valahogy teljesen ellentétesnek találom a foci egyik alapvető értékével, a kontinenseken és nemzeteken átívelő közös és mindenkit elérő nyelvével, a labdarúgás szeretetével. Nagyon sokszor voltam már szem- és fültanúja annak, hogy ismeretlen emberek első közös, felszabadult diskurzusa az előző esti BL-meccs, vagy bajnoki forduló körül alakult ki. Egyszerűen ennyire univerzális téma, ennyire sok embert megtalál és összefog.

És én ebbe a képbe sehogy nem tudom beilleszteni azt, hogy valakit gyűlöljek azért, mert más csapatnak szurkol. Sőt, úgy igazából elég furcsa dolog azért gyűlölni valakit, mert mást gondol, különösen egy olyan témában, ahol a “jobb” és “rosszabb” hit teljességgel értelmezhetetlen.

Ha mindenáron tipizálni akarjuk a szurkolókat, két csoportot találunk meg szinte mindenhol: a tényleges szurkolókat és a divatdrukkereket. Az előbbi csoportot én mindig is tiszteltem, egyrészt azért, mert hozzám, hozzánk hasonlóak, másrészt rendelkeznek néhány nagyon jó tulajdonsággal: klubhűség, erős hit, kitartás. Az utóbbi csoporttal pedig egyszerűen nem kell foglalkozni, atomok egy óriás rendszerben. Tehát akárhogy is nézem, a “szurkolók” és “gyűlöletre érdemesek” két halmazának nincs metszete.

Ezt az ügyet is unom már…

Természetesen a tréfának mindig megvan a helye (elvégre legszebb öröm a káröröm). Ízlésesen, jól adagolva kell elsütnünk a Rooney haját, Ferguson rágózását, az előző heti eredményeket, vagy egy kínos öngólt érintő poénjainkat, s ezért cserébe fel kell készülnünk rá, hogy – amúgy is hatalmas célpontot nyújtó klubunk – is kap pár gúnyos megjegyzést (Suárez és a helyzetkihasználás, az év első győzelme, tiki-taka Carragherrel). Ez egy egészséges és baráti adok-kapok, aminek megvan a helye és szerepe, ha mindkét fél megtartja a kereteit.

Ezen normális keretek felrúgása Hillsborough és München kinevetése, gúnyolása. Primitív, rothadó lélek, aki szájára meri venni gúnyos felhanggal ezt a két tragédiát. Hillsborough-ban nem 96 Liverpool-szurkoló, hanem 96 ember halt meg. Münchenben nem nyolc United-játékos, hanem nyolc ember halt meg. Ma délután – hosszú idő után először – reális esély van rá, hogy új időszámítás kezdődjön: egy olyan, amiben Anglia két legjobb klubja továbbra is rivalizál, szekálja a másikat, de tiszteletben tartja egymás halottait, egymás veszteségét, egymás gyászát, és nem utolsósorban: az igazságot. És még a kézfogás-ügyet is lerendezi (mert én már nagyon unom). Ferguson hivatalos közleményben, Vidics pedig egy interjúban kérte kulturált szurkolásra a United-drukkereket – akárhogy is nézzük, egyik sem mindennapi gesztus, értékeljük.

A hosszúra nyúlt bevezető után néhány szó a meccsről: José Enrique formája gyorsabban romlik, mint egy napon felejtetett háromnapos tej, valószínű, hogy egy Kelly-Johnson páros fog őrködni a széleken. Középen visszatér Agger és Skrtel, a középpályára pedig Allent, Gerrardot és a Sahinnál pihentebb Shelvey-t várjuk. Elől a már megszokott Sterling-Suárez-Borini hármas rohamozhat.

Az eredményre nézve semmit nem mondhatunk, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján legyen akármilyen jó a United, és akármilyen rossz a Liverpool, az elmúlt években az Anfield elég jól kitartott a manchesteriekkel szemben (2-1, 2-0, 3-1, 1-1).

Szükség van már egy bajnoki győzelemre, mind a csapatnak, mind a szurkolóknak, mind Rodgersnek, ugyanakkor – ahogy azt a múlt heti mérkőzésünk kapcsán is írtam – a meccsnél jóval több nyerhető: nemcsak a Liverpool, de az egész angol foci és annak szurkolói számára.

Képek: liverpoolfc.com