Az Európa Liga fontossága

Nyakunkon az Európa Liga, mely sorozat megítélése finoman szólva is megosztott a Liverpool családján belül, beszéljünk játékosról, vezetőségről, klubsajtóról vagy mezei szurkolókról. Vannak akik szerint remek dolog volna, ha Steven Gerrard emelhetné a magasba a kupát egy jövő májusi éjjelen Amszterdamban, mások nice to have-ként tekintenek rá, ami leginkább csak a fiatalok rutinjának tesz jót, illetve szép számmal akadnak olyanok is, akik cikinek és feleslegesen fárasztónak érzik az ott való szereplést, és légszívesebben az első meccs félidejében kiesésnének. Ezek között a gondolatok között szeretnénk egy kicsit rendet tenni, hogy helyre kerüljön a fejekben az Európa Liga súlya, a nemzetközi helyzetünk és az egónk.

2001. május 16. Dortmund, Németország. A Liverpool aranygóllal, kétszeres hosszabbításban 5-4-re győzi le az Alavést az UEFA-Kupa döntőjében, minden idők egyik legizgalmasabb európai fináléjában. Ha nem jött volna Isztambul, valószínűleg jóval erősebben élnének azok a képek az emlékezetünkben, ahogyan a nyugdíj elől visszahozott Gary McAllister tanárian oktatja a spanyolokat, vagy amint Robbie Fowler három védőt egymásba futtatva gurít úgy a jobb alsóba, ahogyan csak ő tudott. Azt a kupát, meg főleg azt a meccset nagy dolog volt megnyerni, addig eljutni, és ami meccs méltó módon megkoronázta a triplázó 2000-01-es évünket, amikor is a Ligakupát és az FA Kupát is hoztuk, nagy lökést adva olyan fiatalok későbbi karrierjének, mint Carragher és Gerrard.

Az Európa Liga az UEFA-Kupa jogutódja. Noha az UEFA pénzügyi racionalizálása mentén kevesebb pénz, és ebből kifolyólag nimbusz jut neki mint elődjének, kikezdhetetlenül a kontinens második számú sorozata klubcsapatoknak. Ráadásul nem is követi semmi, miután 2009-ben megszűnt az Intertotó-kupa nevű matiné, ahol albán második és német nyolcadik helyezettek gyilkolhatták egymást halomra. Innentől kezdve furcsának tartjuk azokat a Liverpool körüli hangokat, akik lenézik azt az EL-t, melynek első sorsolási kalapjában olyan nevek voltak idén rajtunk kívül, mint az Internazionale, a Tottenham, a Napoli, a Lyon vagy a címvédő Atletico Madrid. Vélhetőleg többen ott lesznek ebből a kalapból a tavaszi hajrában. Mi a Vörös fonatnál bizony örülnénk annak, ha egyikük a Liverpool volna, még akkor is, ha az UEFA-Kupával ellentétben az itteni nyertes nem kap lehetőséget a Bajnokok Ligája indulásra automatikusan, hanem az otthoni bajnokságban kell kiszenvednie azt. Legyünk őszinték, utóbbihoz nekünk idén elég nagy csoda kéne.

Csináljunk egy gyors pro és kontra EL-t. Jót tenne Brendan Rodgersnek egy EL menetelés, tágabb perspektívában lehetne a munkájára tekinteni a görcsös Premier League helyezés nézegetésen kívül. Jót tenne az itteni jó szereplés a fiataljaink nemzetközi rutinszerzésének, amire az elmúlt években kevés lehetőségük volt, így például Shelvey vagy Sterling esetében kifejezetten építő jellegű, ha nem mindig ugyanazon húsz angol csapat játékosaival lökdösődnek a középpályán, hanem más környezetben is fejlődik. Jót tenne az Anfieldnek, mint közelmúltban is rettegett erődnek, a „Classic European Nights” érzésnek, amit oly sokszor hangoztattak a Liverpoollal kapcsolatban az előző évtizedben a kommentárok. Nem a Real Madridot vagy a Juventust üthetjük ki a BL-ben, hanem az Atletico Madridot vagy a Napolit az EL-ben, de jelen helyzetben ne legyen akkora arcunk, hogy ezeket nem érezzük elég jó kihívásnak. Valamint ne gondoljuk, hogy mindez nem énekeltetné meg úgy a Kopot, ahogy már rég hallhattuk. Jót tenne továbbá nekünk, szurkolóknak is, mivel évek után végre helyre rakhatnánk a csapatunk jelenlétét a nemzetközi porondon, és nem csak a Real Madrid kiverésének a hetéhez tudnánk visszanyúlni fejben állandóan, mint valami összezavarodott szingli évekkel a párkapcsolata után.

Ha a mínuszos részt nézzük, a pénzzel kezdhetjük: az Európa Liga nyertese körülbelül 5 millió euro-t kap a döntővel együtt egész évben, ami valóban nem egy bankrobbantás, pláne azzal szemben, hogy a BL főtáblára kerülés önmagában 3,9-et ér. Viszont ha ehhez hozzácsapjuk a járulékos bevételeket (jegyek, tv díjak, merch), akkor már kijön egy olyan összeg, ami Henryéknek sem lesz mellékes. Joe Cole-t fizetni kell valamiből, ugyebár. Negatív pontja az EL-nek a fárasztó hétközbeni ide-oda utazgatás és játék, ott viszont egyrészt azzal számolhatunk, hogy a kulcsjátékosokat csak akkor fogja feltenni Rodgers a gépre, ha nagyon szükségesnek látja – a csoportkörben ha minden jól megy nem kerül erre sor -, másrészt meg please ne menjünk bele ebbe a „ha nincs európai foci, az a baj, ha meg van, akkor az, hogy utazni kell miatta” körbe. Ha pedig valaki komolyabb sérülést szerez az EL-ben, az valóban fájhat majd, de tartsuk észben, hogy egy sportoló a legutolsó reggeli edzéstől kezdve élete meccséig minden etapban megsérülhet, és ha így alakul majd valakivel az Európa Ligában, akkor nem Michel Platini sárga-pirosba öltöztetett démonja fogja kísérteni a Liverpoolt.

Nincs sok érvünk tehát amellett, hogy miért rossz nekünk az Európa Liga. Igenis vegyük komolyan ezt a sorozatot, ne csak azon remegjünk a következő fél évben csütörtökönként, hogy egyszer majd biztos valaki a lábához kap, és legyünk büszkék arra, ha jól játszunk itt, bárki ellen. A United és a City megteheti, hogy semmibe veszik ezt a sorozatot, mi nem. A sikeres EL szereplés a Rodgers-éra egyik fontos mérföldköve lehet annak kezdetén.