Vörös divat – szépségek és szörnyetegek a Liverpool mezei között

Öt év nem kevés idő az ember életében, legalábbis ha belegondolunk, hogy öt évvel ezelőtt mi töltötte ki a mindennapjainkat, kikkel lógtunk, kivel jártunk és milyen cuccokban jártunk, nosztalgikus képek villanhatnak be. Egy futballklub életében is sok idő öt év, rengeteg puzzle darabka kicserélődik alatta. Ha viszont a Liverpoolt nézzük, a 2007-es szezonkezdethez képest mintha két külön csapatot látnánk annyi kapoccsal, hogy ugyanott van a stadion, a szín nem változott, és Steven Gerrardnak hívják a kapitányt. Pörgessük vissza ezt az öt évet a színünk, közelebbről a mezeink alakulásának szempontjából; egyrészt azért, hogy feledhessük egy kicsit a felemás jelenlegi szezonkezdetet, másrészt pedig azért, hogy felidézzünk a szereléseinken keresztül pár szép emléket.

2007/08

Az athéni trauma kifekvése után egész jó a hangulat a Liverpool háza táján. Három év alatt két BL döntőt játszottunk, igazolunk egy gólvágó szöszit Spanyolországból, az új tulajok úgy néz ki nyitják a pénztárcájukat, ha úgy van, és végre van egy olyan nyarunk, amikor Gerrard sem akar elmenni.  Ezt a boldogságot tükrözi, hogy az otthoni vörösünk elkezd bulizós narancssárgába hajlani, helyre kis gallérral a tetején. Úgy festünk benne kicsit, mint egy feltörekvő afrikai válogatott a világbajnokságon. A második mezünk fehér alapon piros, mértéktartó és igényes darab, az oldalakon valami motívummal, ami mintha a Bajnokok Ligája logó és egy kalapács becsúszott gyereke volna. A fekete 3rd kitre az első kettő kidolgozása után érezhetően kevés idő marad, a baloldalon kavargó piros vonal olyan, mint amikor edzésen felhúznak a fiúk egy megkülönböztető szalagot. A négyszögletes formája amúgy passzol Carragher fejéhez.

A szezont egy Riise fejessel bukjuk bennük, mivel az rossz kapura megy.

2008/09

Alapvetően most sincs sok idegeskedés nyáron. A játékosok nyugodtan nyaralnak, a legnagyobb történés az, hogy az edző igazol egy alkoholista fejű írt, akit pár hónap múlva visszazavar oda ahonnét vette. Az Adidas Liverpool projektre rakott tervezői megirigyelhették a horvát válogatott szerelését, igaz csak a belső nyaki tájékra merik behúzni a piros-fehér kockákat. Kívül visszaváltunk vörösre a narancsos légyott után. A mez egyszerűségében működik. Bezzeg az idegenbeli! Az ezüstös-kockás második szerelésünk rettenetes, a Bundesliga 2-be való, az is csoda, hogy a játékosok megtalálják egymást a pályán amikor benne játszunk. Ebben verjük meg 4-1-re a Unitedet azon a meccsen, ahol úgy néz ki Fergusonék sem ismerik fel a Liverpoolt, Dossenával az élen. Van még egy kék mezünk, ami harmadik lévén nincs sokat rajtunk, csak valami West Ham elleni laza győzelemre emlékszem vele. Valószínűleg az akkoriban benne játszóknak sem lehet meg jobban. Kuytnek igen, ő magáénak érzi ezt a melós kéket.

A szezont pár hazai döntetlennel bukjuk bennük, pontrekordot döntve.

2009/10

Xabi Alonso eligazol, depresszióba esünk. Ennek hatására kiszélesedik a Carlsberg logó középen, követve a megnövekedett szurkolói alkoholfogyasztást. Az alapvető szerelésünkben nincs sok változás az előző évhez képest, viszont a másodiknál húz egy merészet az Adidas, és fekete – aranyra szabja azt.  A szurkolók nem értik a mezt, én rendelek belőle mert tetszik és törölközőt is kapok hozzá, igaz nadrágot nem kérek, mivel az arany és nem fekete. Csak gatyában úgy festene a csapat, mintha egy medencés melegpornó forgatására tartana. Ebben kapunk ki a Sunderland ellen a strandlabdás esetkor. A 3rd kit a már bevált fehér-piros recepthez nyúl, a szponzorhoz jobban passzoló zölddel középen. Jó trikó ez, akár második számú mez is lehetne, utólag biztosan csak ennyin múlt, hogy nem voltunk sikeresek ebben az évben.
A szezont totális összeomlással bukjuk bennük.
2010/11

Orkánszerűen fújnak az új szelek, csak kapkodjuk a fejünket, hogy ki jön, ki megy, ki marad mégis, ki veszi meg a klubot. Új a mezszponzor is, Carlsberg helyett Standard Chartered, első blikkre a dél-ázsiai államkötvények annyira nem állnak kézre, mint a sör. A vörösünk kicsit bordóssá válik, egész pofás, a bank jelenléte sem zavaró rajta. Az idegenbeli pólóval viszont vannak bajok. A szurkolók többsége azonnali hatállyal kirúgatná azt a dizájnert, akinek eszébe jutott azt a sárgát belehozni a képbe, amit ráadásul jól ki is emelt a fekete alappal. Úgy nézünk ki benne mintha egy kommunális szolgáltató alkalmi munkásaiként söpörnénk az utcát, igaz fél éven át ezen a szinten is játszunk. A fehérünk viszont meseszép. Finom csíkok, ízléses váll- és nyaktájék, minimalista címerek. Kár, hogy nem játszunk benne többet, mindenesetre a szezonbeli kevés jó emlékünk egyike hozzá kötődik: ebben lökdösődik Meireles a United sorfalában Gerrard szabadrúgásból szerzett egyenlítő góljánál.

A szezont bukjuk bennük, mert Roy Hodgson.

2011/12

Úgy tűnik, újra béke honol. Igaz gyanúsan túlárazott angolokat veszünk zsákszámra, de King Kenny knows. Az otthoni mezünk tök olyan, mint a tavalyi, csak kifehéredett rajta a címer; igaz, tavaly sem volt vele sok gond. Az idegenbeli az egy évvel korábbihoz képest sokat javult, bár a fekete – ezüst nem valami kontrasztos. A valaha volt legsötétebb tónusú trikónk ez, nem is értjük, Suarez hogy láthat valakit még feketébbnek miközben viseli. Létezik persze harmadik trikónk is ebben az évben, bár ne tenné. A Standard Chartered rendelt egy cégszínű Liverpool szerelést amit kioszthat az alkalmazottak közt a karácsonyi bónusz mellé, ami oké is volna, ha a cégszínek nem az Evertonra emlékeztetnének egy az egyben. Valószínűleg a Mersey másik oldalán röhögnek rajtunk a legjobban, mi pedig csak reméljük, hogy májusig nem sokszor kerül elő a szertárból.
A szezont bukjuk bennük, igazából már mindegy is, hogy miért.
2012/13

Újra új edző, újra kezdődő stabilitási és építkezési folyamatok. Úgy érezzük magunkat, mintha egy keserédes sitcom pilotjában kelnénk augusztusról augusztusra, de már megszoktuk. Van még egy újdonság: kivágtuk az Adidast és behoztunk helyette egy eddig nem igazán ismert sportszergyártót a Warrior Sportsot. A WS előjön az újvonalas otthoni Liverpool mezzel, ami marha jól sikerül. Elegáns gallér, besárgult előoldali elemek, átvarrt, de tiszteletben tartott címer, retro érzés. Szerepeljünk akárhogy is idén, ezt mindig jó lesz nézni. Reméljük nagyrészt benne is játszunk majd, ugyanis a másodiknak tervezett búvárruhánk még csak-csak kinéz valahogy, a lila harmadik viszont egy óriási mellélövés. Az persze nem volna baj, ha egy olyan amerikai divattervező, aki tételezzük fel, hogy nem a You’ll Never Walk Alone-t énekelve kel és fekszik, újítani akar a korábbiakhoz képest, ellenben az már baj, hogy mindezt a 2000-es évek eleji, magyar diszkós pólókhoz nyúlva teszi. A vállnál lévő minták ugyanis túlságosan emlékeztetnek azokra a Devergo rongyokra, amikben a vidéki klubok bakardikóla szagú tirpákjai próbálták fűzni a csajokat. Ha Borini ebben rúg majd mesterhármast a Stamford Bridge-re való visszalátogatásakor, megbocsátunk mindent. Ha nem, akkor nem fogunk.

A szezont még nem tudjuk, hogy bukjuk-e bennük.