Rodgers nem viccel

A nyári barátságos meccsekkel mindig az a baj, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, vajon a másfél hónapos kihagyás miatt érezzük némelyiket jónak, vagy ténylegesen élvezhető mérkőzéseket látunk. A tegnappal kapcsolatban viszont nem voltak bennünk ilyen kételyek: ez bizony egy jó 90 perc volt.

Mielőtt nekiesnénk a meccsnek, érdemes megállnunk egy pillanatra, és elhelyezni ezt a mérkőzést a nagy képben: a tegnap pályára lépő 23 játékos nagyjából fele játszott egyáltalán a Premier League-ben, jelentős részük pedig ott sem volt állandó résztvevő. Fontos továbbá figyelembe vennünk, hogy az MLS tavasz-őszi beosztása állt szemben egy nagyjából egy hónapja edzegető csapattal, ami idegenben, a jetlagtől szenvedve, egy másfél hónapja kinevezett manager radikálisan új elképzeléseit igyekezett megvalósítani. Ez tehát a kezdő pozíció, innen érdemes értelmeznünk a tegnap látottakat.

90 perc alapján nem érdemes komolyabb következtetéseket levonnunk, azonban néhány dolog elég nyilvánvalóvá vált ennyi idő alatt is. A BR által elképzelt foci talán legmenőbb tulajdonsága, hogy szinte ritmusosan kántálja a játékos fejében: “Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj!”. Standard kép volt tegnap (a brutális labdabirtoklási fölény mellett), hogy a játékosok nagyjából 10 négyzetméteren cicáztak, két, már-már veszélyesen közel álló ellenfél között passzoltak, és ami szintén fontos, nem féltek cselezni, önállóan döntést hozni. BR rendszere kétirányú: egyrészt ez az intenzív játék (pontossággal párosítva) kellő önbizalmat ad nekünk, másrészt az őrület szélére sodorja az ellenfelet, akiből egyszerűen bohócot csinálnak az orra előtt. Ha visszaemlékszünk, ugyanez történt a Liverpoollal a szezon utolsó meccsén is.

Örömteli volt látni továbbá, hogy vége van a beívelések korának (erről még talán egy külön posztban megemlékezünk): a szélsők a szögletzászló helyett befelé húznak, majd a tizenhatos sarkáról, esetleg még beljebbről lágyan felpörgetett labdákat szórnak befelé, vagy okosba’ kipasszolják a védelmet a tizenhatoson belül (a labdás játékost vonalban mind a csatár/false nine, mind a másik szélső követi középre, így kis helyen veszélyesen sok támadó gyűjthető össze).

A főként első félidőben látott másik állandónak tekinthető formációban a középpályások a leshatárról induló csatárnak szintén lágyan ívelt labdákat adtak, ezt főként Adam és Eccleston próbálták, de volt, hogy Aquilani indult. Habár mindkét félidőben 4-3-3 volt az alapvető formáció, az első 45 perc során ez inkább egy 4-1-4-1-gyé alakult, ahol az Adam-Aquilani-Spearing hármasból valaki mindig visszahúzódott védekezni, esetleg labdát felhozni (a legtöbbet Spearing tartózkodott ezen a poszton, de folyamatos volt a fluktuáció). Figyelemreméltó volt az is, ahogy Jones, Carragher és Wisdom magukra húzták a Toronto támadóit, ezzel párhuzamosan pedig a hosszú kirúgások is megszűntek: laposan a védőnek, esetleg egyből a két csatár közti szűk csatornán keresztül Spearingnek ment a labda.

A második félidőre aztán a false nine-t egy rendes csatár váltotta, középen pedig egy jóval támadóbb hármas, az Adorján-Shelvey-Suso tengely állt össze, vkp hiányában BR feltolta a védelmet, így a Toronto végképp eltávolodott a kapunktól. A gól elkerülhető lett volna, Gulácsi bosszankodhat, hogy nem fogta ki, a védők pedig szégyellhetik magukat, mert az orruk előtt lőttek kétszer is kapura.

Tavaly valamiért egyáltalán nem láthattunk ilyet a csapattól, de az oldalváltások is jóval gyakoribbá váltak: Adam, Aquilani, Spearing, de még a védők is gyakran tolták el a játékot egyik irányba, hogy utána a másik oldali vákuumban felfutó szélsőnek adják a labdát.

A játékosokat illetően senkire sem lehetett panaszunk, még az általam nem sokra tartott Danny Wilson is úgy szórta magából a jó megoldásokat, hogy csak néztem. Adam kritizálása két okból sem érthető: egyrészt két rossz beadását leszámítva pontos és hasznos labdákat adott, másrészt a QPR elleni bajnoki után ez volt az első meccse. Pacheco, Ibe, Suso és Sterling játéka volt talán a csapat amúgy is kiváló teljesítményéből kiemelhető.

Összességében egy nagyon jó kis barátságos meccset láttunk a srácoktól, amiből talán legfontosabb az elsőként említett magabiztosság volt: a játékosok felvállalták a merész passzokat, kicentizett helyzeteket, és már-már barcelonai magasságokban passzolgattak. Bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy ez nem tiki-taka, meg hogy nekünk saját játékunk van, azt el kell ismernünk, hogy a katalánok játékához áll ez a legközelebb – arról pedig tudjuk, hogy nem ocsmány.

BR nem viccel, ezt eddig is tudni véltük, tegnap viszont végre megerősítést nyert sejtésünk. Ha még Hendersont és Downingot is bele tudná passzírozni valahogy ebbe a rendszerbe… Na akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.

Meg mondjuk nem kellene eladnunk senkit sem

Képek: liverpoolfc.com